"Heeps" of Rock And Roll: Uriah Heep, Pandora's Box - Barba Negra, 2015.06.10.

Fárasztó hétköznapok és dögmeleg ide vagy oda, egy Uriah Heep-koncert több mint nyomós érv a hard rock műfaj kedvelőinek egy koncertlátogatásra. Ráadásul még az előzenekar személyét tekintve is kerek lett a történet, hiszen a brit legendák előtt az utóbbi hónapokban új lemezzel előrukkoló és megtáltosodott debreceni csapat lépett színre. A párosítás adott volt egy hard rock ünnephez, vagy ha a címet vesszük alapul, egy „jó nagy adag rock and roll”-hoz, a Uriah Heep pedig, mint mindig, hozta a papírformát.

Ami a felhozatalt illeti, a Uriah Heep esetében igen örömteli tény, hogy gyakran teszik tiszteletüket felénk, sőt ha Ken Hensley mester fellépéseit [2013-ban az A38-on, 2012-ben a PeCsa Caféban,  és a 2011-es paksi Gastroblues Fesztiválon] is idevesszük, aki szintén előszeretettel varázsol „heepes” hangulatot, tényleg nem lehet okunk panaszra. Ellenben a P.Boxról nem sokat hallhattunk az utóbbi években, és rögtön a koncert elején el kellett hessegetni pár bizonytalan gondolatot. Amikor Koriék jöttek fel a színpadra, páran előttem összesúgtak: „Te, szerintem ez még nem a Uriah Heep, valami előzenekar lehet”. Aztán megdörrent a Fordul az életem az új lemezről, és mindenkinek összeállt kép.

A setlist összeállításánál főhetett a P.Box-tagok feje, mert bár tagadhatatlanul nagy dolog és megtiszteltetés a Heep előtt játszani, de a 45 perc nem túl hálás, főleg ilyen diszkográfiával a csapat háta mögött. Feszített lehetett a tempó, mert még a Cserháti Pityi által vizionált Rákóczi-rockopera Honfoglalásra emlékeztető rövid részlete is elmaradt, ami már-már hagyományosan a P.Box intrójaként szokott szolgálni. Az viszont igencsak becsülendő, hogy nem sokat szöszöltek, és volt bátorságuk a mély vízbe dobni a ’Mindenekfelett’ dalait.

Szinte fogadni mertem volna, hogy a Fordul az életem és a Tűz, a Víz, a Föld, az Ég vagy az Ébredj című dalok kerülnek bevetésre, hiszen pörgős számokkal nehezebb melléfogni. Ehhez képest rögtön másodiknak a melankolikusabb A vér szava került elő. Kori kitett magáért, ahogy a zenekar is, de azért az elején nehezen ment a közönség megtapsoltatása. Ám az komoly fegyvertény, hogy már az előzenekar státuszban nyomott koncert legelején bő félház volt.

Aztán a Soha nem elég persze már forrósította a hangulatot, nem mintha egyébként bárkinek is megfázástól kellett volna tartania. Ami engem még kifejezetten meglepett, az az Ómen fogadtatása volt, mert bár klasszikusról beszélünk, alig volt valami mozgás a nézőtéren, ellenben a ’Pangea’-ról játszott Veled múljon elt és Ezer évet sokkal nagyobb lelkesedés fogadta. Ha valaki, én nem szívesen hasonlítgatok zenekari érákat, mivel könnyen konfliktust szülnek, de most érdekes volt egymás után élőben hallani az újkori albumok dalait és az új lendülettel megdörrenő örökzöldeket. Mert így már nem érez az ember iszonyatos különbségeket, ami a ’Pangea’ és a ’Mindenekfelett’ erejét is jól demonstrálja.

Bár Cserháti Pityi egyedit alkotott, mégis talán a gitártémák tűnnek nagyobb kihívásnak, amit Sándor József kiválóan megold. Kori hangja élőben is inkább líraibb és nazálisabb. Ilyen szempontból talán Varga Miklós számaihoz áll közelebb, de teljesen külön karaktert képez, ezért jól működik a dolog. A ’Pangea’-s blokk után az Ómen borzolta a nézők hátát, majd az ezúttal talán a Zöld, a Bíbor és a Fekete funkcióját betöltő Szabadon száll is bevetésre került, ami az elhunyt zenésztársra való emlékezésben teljesen összecseng a nagy előddel. Zárásként pedig a Vágtass velemmel adták át a stafétát Bernie-éknek. Jó volt végre újra színpadon és egyben a fővárosban látni a srácokat, a szeptemberi Rock On Festen pedig már remélhetőleg (ha egy nyúlfarknyival is, de) hosszabb műsoridővel is bizonyíthatnak.

Setlist:

Fordul az életem / A vér szava / Soha nem elég / Veled múljon el / Ezer év / Ómen / Szabadon száll / Vágtass velem

A P.Box után pedig Mick Box lépett a színpadra, aki ha úgy tetszik, egyetlen alapítótag révén akár a Uriah Heep metaforája is lehetne, ha nem sikerült volna a korábban kivált tagoknak ilyen remek utódokat találni. Egy abszolút szerethető és technikailag is kiemelkedő zenészekből álló, nem utolsósorban egységes banda, talán ez a legpontosabb leírás. Többek közt e kvalitásoknak is köszönhető, hogy a már több, mint egy éve megjelent ’Outsider’ okozta eufóriából még mindig nem bírok (meggyőződésem, hogy sokadmagammal) felocsúdni, pedig mostanában nem először járnak nálunk Bernie-ék.

Ahogy a P.Box-nál, úgy a Uriah Heepnél is dominált a legfrissebb korong. Akár a Speed of Soundot, akár a The Law-t, akár az Outsidert vesszük, mind megdöbbentő erővel csaptak arcon, ami főleg a zenekar átlagéletkorát tekintve igencsak megsüvegelendő. De számomra az igazi csúcsteljetményt az jelenti, hogy már több, mint 45 éve készítik a jobbnál jobb lemezeket, és még négy évtized után sem fogyva ki se lendületből, se motivációból. 2008 óta pedig, amikor újra a lovak közé csaptak, az utolsó négy lemez közül nem egyet tudnék választani, ami az egész életmű legjobbjai között van. Na, ez az, amire kevesen képesek.

Visszatérve a koncerthez, ami szintén elképesztő, hogy ez a társaság élőben is ugyanúgy szuperál. Nemcsak az új, de a negyven éve írt alapvetések esetében is. Ez utóbbiak hatványozottan élvezetesek voltak, mivel Bernie-ék jó nagy adag energiával pumpálták tele őket, így már nem először ismerhetjük meg a régi dalok egy másik, jóval dinamikusabb arcát. Túl az ’Outsider’-esebb blokkon, a Stealin’-nél - ami szinte eufórikus örömöt váltott ki - még nem annyira szembetűnő, de a Magician’s Birtday, az Easy Livin’, vagy a Gypsy esetében már nagyon is. Érdekes, hogy amíg négy évtizede ezekben a dalokban sokkal inkább a vokálok, Byron és a Hammond domináltak, most Russell Gilbrook az, aki iszonyú sokat hozzátesz.

Ez a koncert is meggyőzött róla, hogy Russell egyértelműen a(z egyik) kulcs a bandában. Egészen elképesztő a fickó, úgy kalimpál, mint akit felhúztak, vagy belőttek. Érdemes volt az arckifejezését is figyelni, olyan érzés volt, mintha mindjárt közénk ugrana a nézőtérre. Nemcsak a lábdobolása enged kilométerhiányra következtetni, de az ütéseket is odatette rendesen. Valami olyasmihez tudnám hasonlítani a jelenséget, mint ahogyan Donászy Tibi - aki egyébként pár méterre tőlem konstatálta a Heep sikerét – Kun Petivel karöltve életet lehelt az EDDA-ba a ’Szellemvilág’-on vagy az ’Elveszett illúziók’-on. Russell viszont még a lassú számokban sem bírta visszafogni magát, szerintem még a Come Away Melindát is szétdobolta volna a baromja. Óriási figura.

Mick a ritmusok megbízható szolgáltatása mellett, az észbontó pedálozásaival és szólóival vétette észre magát, ahogy a játék közben pedig karmesterként vezényli a közönséget és a zenekart is párhuzamosan, mintha négy keze lenne, hát az zabálni való. Ha már pedálos szólók, álljunk meg a Magician’s Birthdaynél, aminek a középrészét CsiGabiga barátom nyugodtan a szívére is vehette, egy névnapi U.D.O.-koncert után kijárt a szülinapi köszöntés is egy röpke négy napos késéssel.

Az eleinte rövidkének tűnő dalcsokorra tekintve azért mindjárt megértőbbek lehettünk, hiszen a Magician’s Birthday mellé egy másik progresszív opusz is bekerült, a Uriah Heep azóta Child In Time-jának tartott July Morning révén. Bernie sokoldalúságát mutatta, hogy erőlködés nélkül birkózott meg a lendületes hard rock daloktól kezdve a bandukolós Stealin’-en és a progresszív dalokon keresztül egészen a Lady In Blackig. A „sötét leples hölgyet” bár sokan bugyutának tartják, összesen két akkordból ilyen korszakos slágert faragni nem semmi, és (kövezettek meg, de) számomra a Lady a szövege miatt is kedves.

A Gypsyt és az Easy Livin’-t pedig nem kell túlmagyarázni, CsiGával léggitároztunk és barázdabillegettünk is rá, ahogy kell. A tapsvihar pedig garantált volt a végén, ám az nem, hogy örök nyughatatlanként csak maradt bennem egy kis hiányérzet. Merthogy régi vágyam, a Walkin' In Your Shadow-t és a Wizardot élőben elcsípni, de majd legközelebb. Végül nem tettük szóvá Micknek és Bernie-nek, akik a koncert után is nagyon barátságosan viszonyultak a nagyérdeműhöz. Pár fotó, integetés és a gyors visszatérésre tett ígéretek után pedig elgurult a kisbuszon 45 év Hard Rock.

Setlist:

Speed of Sound / The Hanging Tree / The Law / The Outsider / Stealin’ / The Magician’s Birtday / What Kind of God / One Minute / Can’t Take That Away / July Morning / Lady In Black /// Gypsy / Easy Livin’

Szerző: Csemény
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak a koncertért!
További képek ITT