Whitesnake: The Purple Album

írta Hard Rock Magazin | 2015.06.15.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.whitesnake.com

Stílus: Hard rock

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

A lemez megjelenéséhez vezető út

Új Whitesnake stúdióalbum tele Deep Purple dallal… Micsoda?! Tettük fel a kérdést felemelt szemöldökkel jó néhányan a Purple- és a ’Snake-táborban egyaránt. Nem tűnt logikus lépésnek, hogy az újra saját hangjára talált és útját kimondottan sikeresen járó Whitesnake, amely sorban adta ki népszerű saját szerzeményeiből álló lemezeit, váratlanul átcsapjon „Deep Purple tribute zenekarba”.

Persze ez a „DP tribute” csakis egy „MK3” DP tribute lehetett. Azok kedvéért, akik kevésbé mélyedtek el Purple „családfa-kutatásban”, ez a rövidítés (vagy hosszabban: „mark 3”) a zenekar 1973 júniusától 1975 májusáig tartó periódusát jelöli, melyben a harmadik DP felállás tevékenykedett gyakran vitatott sikerrel. A Glenn Hughes basszusgitáros-énekest és David Coverdale frontembert „besorozó” Ritchie Blackmore, Jon Lord, Ian Paice alapító hármas két lemezt jelentetett meg együtt, az átütő erejű blues-rock ’Burn’-t, illetve a soul és a funk felé (is) kacsingató ’Stormbringer’-t. Utóbbi nemigen jött be Blackmore-nak, aki hamar lépett is, hogy megalakítsa a Rainbow-t, a többiek pedig folytatták még egy lemez (’Come Taste The Band’) és turné erejéig az amerikai Tommy Bolinnal. Ez az ún. „MK4” felállás még messzebbre távolodott az eredeti Purple gyökerektől, míg végül a súlyos drogproblémákkal is terhelt zenekar 1976 márciusában, éppen Coverdale kezdeményezésére – de mindenki egyetértésével – feloszlott.

Az utóbbi években viszont egyre gyakrabban röppentek fel pletykák valamiféle DP MK3 újjáalakulásról. Ezek leggyakrabban Coverdale és Hughes irányából érkeztek, de Jon Lord ex-Deep Purple orgonista is jelezte, hogy amennyiben egy ilyen „reunion” lehetősége komolyabban közelítene – még ha ezt nem is tartja igazán valószínűnek –, talán ő sem mondana nemet. Persze a nagy kérdés az volt, hogy a jelenleg is aktív Deep Purple tag Ian Paice mennyire vehetne vagy szeretne részt venni ilyesmiben. Ennél nagyobb kérdőjel már csak a híresen kiszámíthatatlan gondolkodású és viselkedésű Ritchie Blackmore hajlandósága lehetett arra, hogy bármiféle Purple projekthez a nevét adja, miután az elmúlt bő 20 évben éppen az ellenkezőjére törekedett folyamatosan – méghozzá sikerrel. Ráadásul a hard rock mint műfaj általánosságban is lekerült a gitáros palettájáról, mióta elmélyedt a többnyire akusztikusan előadott reneszánsz zene világában.

Végül sem Paice, sem Blackmore nem foglalkozott a témával, legalábbis nyilvánosan semmiképp nem szólaltak meg, Lord pedig időközben elvesztette fájdalmas csatáját a rákbetegséggel szemben, így az újjáalakulás amúgy is csak mitikusnak tűnő lehetősége 2012 nyarán végképp elszállt. Ehhez képest az utóbbi hónapokban/hetekben ismét elkezdtek kiszivárogni hírek arról, hogy „Blackers” valamit forral, talán épp egy „MK3” projektet, talán inkább a Rainbow feltámasztását, de mindenképpen egy olyan új produkciót, amelyben végre ismét az elektromos gitár és a hangos erősítők jutnak főszerephez a sokévnyi visszafogott reneszánsz „udvari muzsika” után.

A Purple-rajongó társadalom persze óriási kétkedéssel fogad minden ilyen hírt, és az első szó, ami eszünkbe jut ilyenkor, a „kacsa”. Nos, kiderült, hogy „ez a kacsa nem kacsa”, és bármennyire is hihetetlen, Ritchie Blackmore és menedzsmentje tényleg valamiféle „MK3” Deep Purple visszatérésen fáradozott. De ezt már maga Coverdale meséli el egy néhány hete megjelent videointerjúban.

Az interjúból kiderül, hogy Blackmore (pontosabban menedzsmentje) konkrét tárgyalásokat folytatott már DC-vel, de azok nem olyan irányban haladtak, amit az énekes elfogadhatott volna, ezért a produkció halálra ítéltetett. Ahogy az lenni szokott, részleteket nem tudhatunk meg arról, hogy pontosan hogyan és miért történt ez, de azt elárulja Coverdale, hogy addigra ő már rengeteg előkészületi munkát elvégzett, számítva arra, hogy a projekt létrejön, és csalódással fogadta, amikor mindez veszendőbe menni látszott. Felesége vetette fel, hogy mi lenne, ha a Whitesnake zászló alatt hozná ki az előásott, leporolt és felújított régi Purple dalokat, mely ötletet a WS főnök némi gondolkodás után kollégái felé is prezentált, akik hihetetlenül nagy lelkesedéssel fogadták. A többi már történelem, ahogy mondani szokták, és 2015. április 29-én megjelent (a) ’The Purple Album’ elsőként Japánban, majd május közepén Európában, az Egyesült Királyságban és az USA-ban is.

Ahogy sorjáztak róla a felvezető kislemezek – Stormbringer (február 25.), Burn (március 24.), Lay Down Stay Down (április 7.) és Soldier Of Fortune (április 22.) – mindenki számára egyértelművé vált, hogy a hír –bármilyen meglepő is – igaz, és a Whitesnake tényleg egy „Purple albumot” jelentet meg, mégpedig a maga módján, amúgy „whitesnake-esen”. Az is kezdett körvonalazódni, ami aztán az album megjelenésekor biztossá is vált, hogy Coverdale ezt a múltidézést „kisajátította” magának, vagyis az eredeti újjáalakulási ötlet a legkisebb mértékben sem valósult meg. Nemcsak Ritchie Blackmore nem szerepel a lemezen, nem kapott lehetőséget az az Ian Paice sem, aki azon kívül, hogy az eredeti albumokat (zseniálisan) feldobolta, a Whitesnake tagja is volt közel három éven át. Persze ő a jelenlegi Deep Purple dobosaként talán nem is vehetett volna részt ebben a munkában. Annál szívesebben közreműködött volna Glenn Hughes, aki ráadásul állandó baráti kapcsolatban is van DC-vel, és aki nemcsak basszusgitár-játékát adta a hetvenes évek közepén készült három lemezhez, hanem ikonikus énekhangját is, mely ugyanolyan meghatározó volt a kései Purple harmóniavilágában, mint a frontemberé. Ő sem kapott azonban meghívást még egy jelképes vendégszereplésre sem, amit internetes csatornáin a maga udvarias módján, de sérelmez is. A tervezett „reunion” helyett tehát egy színtiszta Whitesnake produkció lett a végeredmény.

A zeneanyag

De tegyük is félre egy kicsit a sok furcsa és ellentmondásos előzményt, és hallgassuk meg a zeneanyagot, mint egy új Whitesnake lemezt! Már az első pár perc környékén járva eloszlik minden kétségünk (ha egyáltalán volt), hogy bár a dalokat a Deep Purple írta 40 évvel ezelőtt, ezen a korongon a Whitesnake hallható, mai modern formájában. Jön a monumentális sound, dörögnek a mélyre hangolt gitárkíséretek (háttérbe szorítva a színező szerepre kárhoztatott billentyűket), zakatolnak a hatásvadász kiállásokkal tarkított Tommy Aldridge-féle metalos dobgroove-ok, és mindezek felett szól a jellegzetes tónusú mai DC-féle szólóének megtámasztva a jól ismert monstre vokálharmóniákkal, és tarkítva a sok helyen felbukkanó és hosszasan időző modern, „tekerős” gitárszólókkal. Ami újdonság lehet a hangzás vonatkozásában, hogy az utóbbi idők rettenetesen tömény és agyontorzított kísérőgitárjai helyén egy szándékoltan tisztább és szellősebb, mégis ütős gitársound nyomul (a) ’The Purple Album’-on. Talán a régi dalok autentikus megszólaltatásának igénye a felelős ezért, de a zenekar utólag elégedetten értékeli ezt a változást, és a jövőre nézvést is előremutatónak találja.

A hangzás értékelésénél érdemes megemlíteni, hogy a produceri teendőket a korábbi pár lemezhez hasonlóan ismét a „Brutál tesók” (Los Bros Brutalos) csapata látta el, melynek két oszlopos tagja évek óta Michael McIntyre és David Coverdale. Ahogy a zenekarral készített interjúkból is kiderül, a Whitesnake főnök fanatizmusa nem ismer határokat, ha a tökéletes hangzás elérése a cél. Coverdale az utóbbi időkben egyre nagyobb hangsúlyt fektet a monumentális hatású zenei megoldások és speciális effektek használatára is, hogy minél grandiózusabb megszólalást érhessen el. Ez a vonal különösen erősnek tűnik (a) ’The Purple Album’ esetében, ahol már az első kislemezen bemutatott Stormbringer felkészített minket a sokszor a multiplex mozik extrém hanghatásaira hasonlító megoldásokra a maga vihart imitáló gitáreffektjeivel, az üvöltő arénát idéző, „fejletépő” vokális trükkjeivel és persze az elmaradhatatlan mennydörgés hangmintákkal. De talán a kevesebb több lett volna, a dal szinte elveszik a nagy „csinnadratta” közben. Ide sorolható még a Lady Double Dealer előtt hallható hatásvadász szívdobogás effekt, esetleg a Lay Down Stay Downt indító egzotikus hatású intro is, de mintha paradox módon éppen a személyesebb hangvételű, természetesebb megközelítésű dalok lennének a hatásosabbak a lemezen.

Az új album dalait aszerint is két csoportba sorolhatjuk, hogy alapvetően az eredeti szerkezetet és hangszerelést követik-e, vagy jelentős változtatásokat mutató átdolgozások. Utóbbiak a sikeresebbek. Ennek egyik oka, hogy a 40 éve rögzített felvételeket szándékosan minél jobban megközelíteni nagyon nehéz feladat, hiszen egyrészt más habitusú emberek, más stílusú zenészek játszották fel akkor és most, egészen más szellemiségben, másrészt teljesen eltérő technikai háttér is állt rendelkezésre 1974-75-ben, mint napjainkban. De ez mint cél, amúgy is inkább csak egy valódi tribute band esetében lenne érthető. Egy új Whitesnake-féle Purple tisztelgés igazi izgalma az, amikor a régi DP nótákat az új WS szemüvegén át láthatjuk. Ilyenformán kellemes meglepetések a Soldier Of Fortune, a Sail Away és a Holy Man.

A felújított Soldier Of Fortune a Metallica power balladáinak hangulatában indít, és a színes hangszerelés a mai zenehallgatóhoz közelebb hozza a dalt. Aki pedig így talán „túldíszítettnek” találná, vigasztalódhat a japán verzió Soldier bonus track-jével, amely puritánabb hangzásával közelebb áll az eredeti változat személyesebb hangulatához. A Sail Away viszont már teljesen új köntösbe öltözik, és az eredeti lüktető ritmusú funkys blues-rock dal igazi tábortűz mellé való nótává csitul, de mindez mesteri hangszerelői megoldásokkal. Az új verzió készítése közben az énekes fejében Blackmore új reneszánsz világa is ott volt, és a dal igazi metszethalmazt képezhetett volna a két művész stílusa között, ha létrejön eredetileg tervezett együttműködésük. Igazi érdekesség a Holy Man, már csak azért is, mert annak idején a ’Stormbringer’ lemezen Glenn Hughes énekelte (fantasztikusan), és erősen az ő nevéhez kapcsolódik. Ezért talán kakukktojásnak is tűnhetne a Whitesnake albumon, ha nem tudnánk meg Coverdale egyik nemrégiben adott interjújából, hogy a dal szerzője – eltekintve egy Jon Lord által írt zenei betéttől – teljes egészében ő maga. Lord részét ehhez a változathoz nem is használta fel, inkább az eredeti alapötletét rögzítette, saját – szintén izgalmas – énekdallamaival. Itt az akkordmenet is eltér az eredetitől, akárcsak a hangszerelés és az általános hangulat, a végeredmény pedig véletlenül (?) kísértetiesen hasonlít Zakk Wylde egyik szerzeményére, az akusztikus ’Book Of Shadows’ albumon található What You’re Look’n For dalra.

Ami a többi – kevésbé újraértelmezett – dalt illeti, azért azokban is számos változás érhető tetten. Általános különbség, hogy a dalok keményebben, metalosabban szólnak, ami az eredetileg is durvább tételeknek – mint például a Burn – kifejezetten jól áll, azonban az olyan funkysabb vagy bluesosabb rock szerzemények, mint a Love Child, vagy az album misztikus balladája, (a) The Gypsy esetében nem feltétlenül szerencsés.

Negatívumként említhető az is, hogy míg az eredeti felvételek egyik erőssége volt a széles spektrumon dolgozó dinamika, a Whitesnake változatokban egyértelműen megfigyelhető ezeknek az izgalmas hullámvasutaknak a „kiegyenesítése”. A Mistreated és (a) The Gypsy két jó példa arra, hogy a Deep Purple hogyan hoz be váratlanul csendesebb gitárrészeket a dalszerkezetbe, hogy aztán annál nagyobb bombaként robbanjon a főtéma visszatérése. Ezek a „bombák” a WS verziókban így nem robbannak.

Az extra keménységet viszont ellensúlyozza a rengeteg hozzáadott vokálharmónia. Bár a 70-es évekbeli felvételeken is bőven hallhatunk többszólamú éneket, ott többnyire két egyszerre éneklő szólistaként érzékelhetők Coverdale és Hughes hangsávjai, a 2015-ös változatokban viszont inkább jellemzők a hagyományosabb értelemben vett kórusok. Az eredeti vokálokat is feldúsította a Whitesnake, de új énekrészek és harmóniák is kerültek a dalszerkezetekbe bőven. Ez egyes helyeken némi AOR hatást is kölcsönöz a muzsikának, de mindenféleképpen segít a WS identitás fokozásában is. Az olyan hozzáadott blueselemek pedig, mint a You Fool No One intrójaként szolgáló torzított szájharmonika szóló, vagy a Might Just Take Your Life slide gitáros nyitánya, rajta a southern jellegű énekkel, a stadionrock idők előtti, „régi” Whitesnake hangulatot hozzák vissza.

A dalstruktúrák vizsgálatakor azonban a legszembetűnőbb változás, hogy rengeteg új gitár rész csatlakozott az eredeti szerkezetekhez. Szinte minden nótába kerültek utólag beleírt taktusok, amelyek néhol új színt hoznak be, másutt pedig tovább erősítik a dal építkezését. Egyes esetekben azonban ezek a kiegészítések céltalannak tűnhetnek, melyre jó példa az első kislemezes Stormbringer, ahol a gitárszólót követően több hangnemben is visszatér az alaptéma, de a modulációk szerepe nem világos. Furcsák a Burnbe beépülő új részek is, már csak azért is, mert az eredeti struktúra a rocktörténelem egyik legjobban sikerült dalszerkesztése, és már első változatában is elég terjedelmes a nóta. De azért is meglepő ez, mert maga a Whitesnake is a hagyományos szerkezettel játszotta a dalt éveken át. Úgy látszik, (a) ’The Purple Album’-ra egy kicsit tovább akarták még fűszerezni, de ezt a módosítást például néhány hallgatás után meg is lehet szeretni. Kifejezetten ötletes a You Fool No One kétszólamú énekverzéit felvezető ikergitár téma is, és szépen egészítik ki (a) The Gypsy záró momentumait is a hozzászerkesztett új zenei harmóniák, hogy a számos pozitív változtatás közül is említsek néhányat.

A másik azonnal szemet (azaz fület) szúró változás, hogy az eredeti felvételek legendás Hammond soundjai és témái helyett egy hátra kevert, erőtlen szintihangzást kapunk, és számos emblematikus Jon Lord megoldás egyszerűen hiányzik a dalokból, a billentyűszólókat pedig sok helyen kivágták vagy lefelezték. Szánalmasan vékony mű-orgona hangon érkezik a Burn szólója, lemaradt a Stormbringer billentyűs főtémája, felére csökkent a You Keep On Moving Hammond szólója, és kompletten kimaradt a Love Child talán legizgalmasabb eleme, a funkys, jazz-rockos középrész, amely a szintetizátorszólót is tartalmazta 1975-ben, és még lehetne folytatni a sort. Mindez csalódás a Jon Lord-rajongóknak, főleg ha arra gondolunk, hogy David Coverdale mennyire siet mindig Lord emlékének ajánlani az albumot. Derek Hilland billentyűs tehát nem igazán tudott hozzájárulni a lemez sikeréhez, de ő a stáblistán is külsős muzsikusként szerepel, ami szintén alátámaszthatja a gyanút, hogy a billentyűket „mostohagyerekként” kezelték.

Ha már elérkeztünk az egyéni teljesítmények értékeléséhez, akkor a billentyűk kritikája után a következzen (a) ’The Purple Album’ legnagyobb gyengéjének, a dobnak a méltatása. Persze azt elöljáróban el kell mondani, hogy az eredeti dobsávokat feljátszó Ian Paice a korszak három legtechnikásabb és legnagyobb hatású dobosának egyikeként (John Bonham és Neil Peart mellett) igen magasra helyezte a lécet a 70-es évek közepén. Egy olyan nagy múltú dobos szaktekintélytől azonban, mint Tommy Aldridge, elvárható lenne, hogy sikeresen tegye magáévá a Paice-féle groove-okat, és nyilván saját stílusára átértelmezve, de autentikusan prezentálja a dalok alapjait, hogy azok az eredeti lendületükkel repíthessék magukkal a riffeket. Ez azonban nem minden számban sikerül neki maradéktalanul, a gyorsabb, technikásabb nóták esetében pedig egyszerűen nem valósul meg. A Burn például olyan elementáris erővel nyomul előre a korabeli felvételen, mint egy gyorsvonat, míg Aldridge előadása csak kényszerű kapaszkodás a vonat után. Leegyszerűsített dob-breakjei köszönő viszonyban sincsenek az eredeti témák zseniális virtuozitásával. Ugyanez mondható el a Lady Double Dealer és Lay Down Stay Down dalokról is, és mindegyikben felfedezhetők konkrétan pontatlanul játszott figurák is. A You Fool No One is óriási csalódás a végletekig leegyszerűsített alapjával. Az a dal eredetileg egy fergetegesen izgalmas dobgroove-ból indult ki, ami itt egy középszerű „kettő-néggyé” degradálódik.

Nem értem, hogy egy Whitesnake lemezre hogyan kerülhet fel egy ennyire kompromisszumos dobolás, ahogy azt sem értem, hogy miért nem tudtak a felvétel idejére kölcsönözni egy Hammond B3/C3 orgonát egy ilyen nagyságrendű produkciónál. De itt számomra véget is ér az egyéni teljesítmények negatív méltatása. A gitár és a basszusgitár játékában semmi kivetnivalót nem találok, sőt! A távozó Doug Aldrich „árnyékából” előlépő Reb Beach felszabadultan gitározik, és az Aldrich helyére érkező Joel Hoekstra is kitűnő teljesítményt nyújt. (Érdekesség, hogy egy napokban megjelent közlemény szerint Aldrich meg éppen Glenn Hughes zenekarában kötött ki.) A Whitesnake gitárpárosa kiváló érzékkel egyensúlyoz a Blackmore játéka és soundja előtti tisztelgés és a mai WS modernebb világa között, és csak néha „tekerik” talán egy kicsit túl a szólókat. Kellő döggel nyomul Michael Devin basszusgitárja is, amellett, hogy a gitárosokkal együtt ő is vokálozik, sőt, még a fentebb említett harmonikaszólót is ő szolgáltatta a lemezre. Különösen autentikusan szól bőgője a You Keep On Moving elején is, amely talán az MK3 és MK4 Purple inkarnációk legemlékezetesebb basszusgitáros pillanata.

Ezzel elérkeztünk a sokak számára legizgalmasabb témához, és a lemezmegjelenés előtti időszak legnagyobb kérdéséhez: mit nyújthat maga David Coverdale a lemezen? A találgatások nagyon pesszimisták voltak. Az elmúlt években Coverdale mester hangja igencsak megkopott, és számos felvételen hallhattuk hamisan énekelni, alulintonálni, kényelmes alternatív szólamokkal operálni, vagy éppen láthattuk, amint egész refrének előadását a vokálozó zenésztársakra hagyja. Még hivatalos élő kiadványokon is lehetett tőle kiábrándító teljesítményeket hallani. Az általános vélekedés – legalábbis a Purple táborban – tehát az volt, hogy az egykori énekeslegenda csalódást fog okozni, és csak tönkreteszi majd a klasszikus dalok nimbuszát. Sokan ezek közül az emberek közül a megjelenés után is fenntartják véleményüket, de ez általános jelenség, a többi rockveterán – mint például Ian Gillan vagy Robert Plant – vokális teljesítménye ugyanígy megosztja a nagyérdeműt. Tény, hogy hangjuk már nem a régi, ezért más eszközökkel, más tónust elérve kell továbbra is szerethető teljesítményt nyújtaniuk, és teszik is.

Viszont Coverdale ezúttal óriási feladat elé állította önmagát, hiszen nem új dalokkal állt elő, amelyekhez nyugodtan igazíthatta volna megváltozott hangját kényelmesen, hanem 23-24 éves énjével kellett versenyre kelnie 63-64 évesen. Ehhez természetesen rendelkezésére állt néhány trükk – a mai stúdiók lehetetlent nem ismerő technikai lehetőségeinek tárháza mellett is –, mint például a dalok letranszponálása mélyebb hangnemekbe, vagy a magasabb regiszterekbe hatoló énektémákban a könnyű falzettek használata az embert próbáló torokhangok helyett. Ezek persze sokszor kényszermegoldások, bár például a lehangolások a megszólalás súlyosabbá tételének is eszközei lehetnek. DC még egy kihívással szembesült a felvételek során, hogy jó néhány dalban a minden idők egyik legnagyobb rockénekeseként ismert Glenn Hughes vokálsávjait is reprodukálnia kellett. Véleményem szerint derekasan helyt állt mindkettőben, és bár mostani előadása természetesen semmilyen szinten nem összemérhető saját vagy Glenn barátja fiatalkori teljesítményével, a régi dalok „meggyalázásáról” szó nincs. Aki meg tudta szokni az utóbbi években kialakult új tónusát, azt a „mérges-rekedtes” és kissé laposabb hangot, és aki el tudja fogadni, hogy egy hatvanas évei közepe felé tartó dalnok helyenként nem fölfelé törekszik már a dallamokkal, hanem lefelé, vagy be-berak egy-két falzett „csalást” a magasságokba, élvezni fogja DC legfrissebb felvételeit is. Legendás baritonja meg még mindig megsimogatja a nők legtitkosabb testrészeit, mert az a Soldier Of Fortune még mindig olyan lélegzetelállító, ahogy csak ő tudja énekelni.

Persze jól tudjuk, hogy manapság a stúdiókban egy gyenge vokális teljesítményből is szinte tökéleteset lehet generálni, úgyhogy igazából a turnén derülhet csak ki, mennyire is tudja elénekelni Coverdale (a) ’The Purple Album’ dalait. A turné azonban már elkezdődött, a felvételek szépen sorjáznak a Youtube-on, és egyelőre úgy tűnik, a fő-Snake szépen boldogul az önmagára kirótt feladattal. A múlt héten egy valódi rocktörténelmi eseményre is sor került, amikor a Glenn Hughes lakóhelyére, Beverly Hillsbe érkező Whitesnake meghívta koncertjére a régi kollégát, aki Coverdale-lel duettben elénekelte a You Keep On Moving és Lay Down Stay Down dalokat.

Persze a fanyalgók nem hallgatnak el, és folyamatosan érkeznek a kritikai kommentek, de nekik a következőket nyilatkozta David Coverdale a Classic Rock magazinban: „Nem adok ki olyasmit, amiben nem hiszek. Olyan életszakaszba értem egy nagyon sikeres karrier után, amikor azt tehetek, amit csak akarok. Egyik nap valami majom azt nyilatkozta a neten, hogy „Coverdale kútja nyilván kiszáradt”. Na, és te mit értél el az életben? 40 év alatt több mint 100 millió lemezt adtam el és számtalan kicseszett rockhimnuszt írtam meg. Honnan a francból veszed te a bátorságot, hogy engem kritizálj, öreg? Takarodj vissza a kis hálószobád mélyére!”

Pontszám: 7