Ryan admirális a hajón: Ryan McGarvey - A38, 2015.06.05.

A koncert előtt úgy gondoltam, hogy valami frappáns Ryan közlegényes cím illene a beszámolóhoz, de a koncerten látottak alapján úgy gondolom, hogy túl olcsó poén lenne, mert ez a fickó a játéka alapján nem közlegény, hanem tábornok…

A netes beharangozók szinte mindegyike hivatkozott fiatal korára, de nem tudok mit kezdeni ezzel a hozzáállással, hiszen a rock legendáinak jelentős része már sikerei csúcsán volt 29 évesen: Paul McCartney már egy feloszlott Beatles-t tudott a háta mögött, Gene Simmons a Kiss tagjaként kiadta a ’Love Gun’-t, Dimebag lubickolt a ’Far Beyond Driven’ sikerében, Eric Clapton pedig épp lelőtte a seriffet a ’461 Ocean Boulevard’ albumon. Nem véletlen Clapton említése, hiszen nagyban hozzájárult Ryan McGarvey karrierjének kiteljesedéséhez, mikor 2010-ben a Play Crossroads verseny több, mint 4000 résztvevője közül őt választotta ki, hogy együtt léphessenek fel a Madison Square Gardenben.

Ilyen előélettel, 3 stúdióalbum után és egy 66 (!) állomásos Európa-turné közepén látogatott el hozzánk Ryan, hogy vízijártassági engedélyt is szerezzen. A kapunyitásra érkezve elég magányosnak éreztük magunkat, mert a technikai és a vendéglátós stábon kívül nem nagyon volt közönségnek látszó ember a hajó gyomrában, ki is néztünk a fedélzetre, de a vízszintesen sütő nap és az electro zenei hadviselés visszakergetett minket. Ott bámultuk a színpadot tizedmagunkkal valami King Crimson-borulatot hallgatva, el tudtunk volna viselni valami idevágóbb zenét is, de aztán bambulás közben szépen lassan elkezdett telni a nézőtér és egyszer csak Audioslave-re váltott a háttérzene, na ez mindjárt más! Ryan McGarvey-ból szerényen felkészülve arra egyébként is számítani lehetett, hogy nem klasszikus Mississippi delta blues lesz a műsor három húron és egy kerti padon, de mikor az intro Carmina Burana O Fortuna túlvezérelt basszusa gyomorba vágott minket, kétség nem maradt, hogy ez inkább blues alapokon nyugvó rockzene lesz. És az volt!

Először egy Gibson Les Pault véltem felfedezni Ryan kezében, aztán Daniel Gildenlöw-t a dobok mögött, de nem ő volt az, jobb is ez így mindenkinek. Egyébként aki szereti a dinamikus dobstílust, az nem panaszkodhatott, mert az végigkísérte az estét Logan Miles Nix előadásában.

A kezdés biztosra ment a ZZ Top-os Memphisszel, az utolsó album mocskos hangzású klipes nótája megadta a szűk félháznak a hangulatot, aztán elő a slide gyűrű és elő az előző albumról a Blues Knockin' At My Door, és csak vigyorgó headbangelőket láttunk magunk körül. Aztán mikor a Soundgarden Spoonmanjének (!) riffjével zárták le a számot, az már sejtetni engedte, hogy itt vannak másféle gyökerek is! A következő Downright Insane tisztára Soundgarden riffet és tisztára Chris Cornell énekstílust hozott, de semmi erőlködés, azért meg kell említeni, hogy Ryan mikrofonja végig kapott egy masszív visszhangeffektet, végülis a hely szelleme megengedte. Aztán elő a capo a 4. bundra és egy tipikus blues intrót egy nagyon Queen-hangulatú Tie Your Mother Down zúzás követett, élőben alig emlékeztetve a Goodbye Bluesra. Itt vált világossá, hogy Ryan McGarvey énekstílusa Eric Martinéra hajaz, ez még inkább előjött a To An Endben, simán elfért volna a nóta egy Martin szólólemezen.

Capo le és a – hogy Ryant idézzük – „sad broken hearted” My Heart To You tipikus arénaballada következett az utolsó albumról, simán 1990-es MTV klip és 1-2 millió eladott album (lenne akkor). Aztán ugyanebben a hangulatban a Never Seem To Learn végén a Gibson átadta a helyét a Stratocasternek, hogy Marcus Deml stílusban vastagon torzított intro után az instrumentális Fireworks Eyes tekerés vegye a kezdetét! Hohohó! Ryan admirális lehet, hogy csodagyerekként kezdte, de nagyon felnőtt módon játszott és a színpadon töltött évek is meghozták a rutint, pózolt a fotósoknak és tökéletes magyarsággal köszönte meg a közönség lelkesedését, amiben nem volt hiány. A közönségről annyit, hogy – ebben a stílusban szokásos módon – sok 50-es, 60-as volt jelen, de – szintén ebben a stílusban szokásos módon – sok huszonéves is.

A kilencedikként sorra kerülő Starry Night kezdése Jeff Becket idézte meg, aztán a riff Joe Satrianit, és már most le kell szögezni, hogy az eddigi összehasonlítások csak a nagyoknak szóló tiszteletadást jelentették, nincs szó semmiféle nyúlásról, ez a fickó alázattal közelített a bálványaihoz, ahogy az outroban is újra Jeff Beckhez. A Prove Myself elejében először jutott egy kis plusz fókusz a babyface basszer Sam Millernek – aki egy eminens diákhoz hasonló kiállással kísérte végig McGarvey-t –, itt villantott pár fogást, hogy aztán negyedórára nyújtva rászabadítsa a közönségre a főnök wah-wah rapszódiáját, igazán ez volt az este csúcsa: virtuozitás, egyediség, elszállás.

Ezután egy kicsit tényleg előjött a Mississippi Delta szele, de nem háromhúrosan-kerti padosan, de nagyon B.B. King-esen, nyilván ez meg az este blues csúcsa volt a Cryin’ Over You képében. A rákövetkező Texas Special egy bluegrass tekerés volt, és részemről csak átkötés a Mean Thingbe, ami Gary Moore legjobb rock korszakát idézte, meg ezt a show-t már amúgy se lehetett elvenni Ryan admirálistól.

Fender Stratocaster le, Gibson Les Paul vissza, dicséret a helynek, a városnak, a közönségnek, a fehérbornak, banda bemutatás a keleties kezdésű Mystic Dreams közben, aztán újra egy szépen kibontott negyedórás rapszódia space-es részekkel, a pickup váltó és a hangolókulcs eszelős – már-már önálló hangszerként történő – használatával és a végén ováció a huszonharmadikon, senki nem gondolta, hogy egy ilyen szélesen vigyorogva levonuló banda ne jönne vissza. Vissza is jöttek a Joyride-dal (nem, nem a Roxette-es!), amit azért Logan Miles Nix egy tökös kis dobszólóval felvezetett és közel két óra után kerek lett a történet: kaptunk Ryan McGarvey minden oldalából egy keveset, mindhárom albumából egy keveset, zenéből pedig nagyon sokat!

Valahogy olyan Henrik Freischlader utánérzetem volt az egésszel kapcsolatban, de ez csak a banda tagjai közötti összhangot jelenti, a zene teljesen különbözött. Viszont a következő Gary Moore emlékestre megvan a tippem. Hátha…

Setlist:

Memphis / Blues Knockin' At My Door / Downright Insane / Goodbye Blues / To An End / My Heart To You / Never Seem To Learn / Firework Eyes / Starry Night / Prove Myself / Cryin' Over You / Texas Special / Mean Thing / Mystic Dream / Dobszóló /// Joyride

Szerző: Dzsó
Képek: Kifra
Köszönet Csillag Zolinak és Jónás Tamásnak.