FM: Heroes And Villains

írta CsiGabiGa | 2015.06.03.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.fmofficial.com

Stílus: Dallamos rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Ha rádióbarát rockzenét akarsz játszani, jobb nevet nem is találhatnál az FM-nél. Minden ultrarövid hullámú rádióállomás lemezlovasa rögtön magáénak fogja érezni a zenédet. Amikor Pete Jupp és Merv Goldsworthy megunták a metalt a Samson ritmusszekciójaként, az Overland fívérekkel alakítottak új bandát. Azt a fajta, szintikkel telenyomott rockzenét játszották, melyet akkoriban nagy divat volt filmbetétdalként alkalmazni. Eye Of The Tiger, St. Elmo's Fire, vagy a Baywatch filmzenéjeként 8 évadon át belénk égetett I'm Always Here a nemrég elhunyt Jimi Jamisontól (az első évadban még Peter Cetera dalolt) jó példák erre. Nagyívű dallamok, többszólamú kórusok, és egy kis gitárpöcögtetés a háttérben, csak hogy lássák, mi nem popzenészek vagyunk, hanem egy igazi rockzenekar. Nos, az FM bemutatkozó albuma, az 'Indiscreet' pont ilyen lett. A mai napig megvan bakeliten, az Other Side Of Midnight, Love Lies Dying vagy az American Girls igazi csemegéi az AOR-ra keresztelt műfajnak. Igazából az első három lemezük volt sikeres, aztán jött a dallamos rockzene híveinek szemében szitokszónak számító grunge hurrikán, mely minden dallamos zenét kisöpört a médiából, és hiába adtak ki a kilencvenes években is szinte évente új lemezt, már senki sem figyelt rájuk, s 1995-ben feloszlottak.

Persze Steve Overland közben is írta a dalait, hol a neve kezdőbetűit használva előadói álnévként (SO), hol a The Ladder vagy a Shadowman énekeseként, de a zenekar csak 12 év után alakult újjá. Akkor viszont a három alapító tag (Jupp, Goldsworthy és Steve Overland) mellett az utolsó albumukon játszó Jemm Davis billentyűssel vágtak bele (akinek a nevéből közben elkopott az egyik M), és egy új fiúval, Jim Kirkpatrick gitárossal. Óvatos duhajként inkább EP-ket jelentettek meg, 4 EP között mindössze egy nagylemezük volt, a 2010-es 'Metropolis'. Aztán a nagyvárosból 2013-ban 'Rockville'-be költöztek, ahol viszont úgy megszállta őket az ihlet, hogy mindjárt két albumnyi anyaggal rukkoltak elő. Ki is írták magukból, ami ebben a zenében benne volt, úgyhogy 2015-ben valami egész mást csináltak: saját képükre gyúrtak pár aréna rock slágert.

Az AOR és az aréna rock nem állnak túl távol egymástól, mindkettő rádióbarát muzsika (volt a 80-as években), csak az aréna rock művelői sokkal bátrabban nyúltak a gitárokhoz. A Bon Joviban Richie Sambora játéka jóval meghatározóbb volt, mint Dave Bryan billentyűzése, a Def Leppard meg, mivel az Iron Maiden mellett a NWOBHM oszlopos tagjaként kezdte, el is hagyta a billentyűket. (Csak később, a kilencvenes években nyúltak e hangszerhez.) Szóval ez a két műfaj mondhatni unokatestvérek. Unokatestvértől kölcsönvenni valamit pedig nem bűn, igaz? Majd visszaadja az ember, ha arra kerül a sor. Overlandék új lemeze nagyon meglepett. Ahogy elkezdődik a nyitó Digging Up The Dirt, mindjárt az az érzésed támad, hogy mintha a Def Leppardot hallanád. A gitárjáték, az ének, a kórusok! A Make Love Like A Man és a Rock Of Ages szinte vetélkedik a dalban, hogy kié legyen a főbb szerep. A folytatás mondhatni hisztérikus. A You're The Best Thing About Me-t annyira a Hysteria alapjaira ültették rá, hogy le sem lehetne tagadni a vérrokonságot. A harmadik dalnál kicsit leragadtam. Az első két nóta után annyira Def Leppardban gondolkodtam, hogy csak sokára jöttem rá, itt egész másfelé nyúltak ki a láthatatlan kezek. A Life Is A Highway a Van Halen talán legnagyobb szemmis számát gyúrta kicsit FM-re, a Top Of The World köszön szépen ránk, némi Feels Like The First Time-os refrénnel. A lemez legnagyobb száma! Annak idején is imádtam, most sem tudok betelni vele.

A Fire & Rainbe ezek után már nem volt nehéz belehallani a foreigneres gitárjátékot, még a Hey Stoopid-os kezdés ellenére sem. És itt kicsit megbicsaklott a történet. A kötelező ballada már annyira FM-es lett, hogy a folytatásban is ott ragadtak a saját stílusukban. De a Cold Heartedben aztán visszavették a leopárdos rucit, még ha a gitársoundot kicsit Brian May ízűre sikerült is keverni. Már nem is keresem a dalokat a dalokban, csak átadom magam az élvezeteknek. Amit mégis megemlítenék, az a Scorpions Coast To Coast című instrumentálisa. Nos, ha valaki ezt átdolgozza énekes slágerré, az már nem sima kölcsönvétel, hanem valódi, új érték teremtés. Márpedig az I Want Youban ez történt. Igazi finom muzsika ez az olyan 80-as években ragadt rockereknek, akik ma is szívesen veszik elő a régi bakeliteket (még ha csak leporolás céljából is). A dalok azt az időszakot idézik, mindegyikben van valami a régi ízekből, de egyiket sem érzem kínosnak. Ennyi zenei utalás után mondhatnánk, hogy ez egy gagyi koppintás lemez. De valahogy mégsem érzem annak. Ami nem sikerült három lemez után sem a Grand Designnak, hogy a Def Leppard panelekből ízléses rockmuzsikát rakjanak össze, az első nekifutásra összejött az FM-nek. Hja kérem, a 30 éves slágerírói tapasztalat! Aki megérzi a hozzáadott értéket a belinkelt dalokban, annak nagyon tudom ajánlani a lemezt. Aki csak a koppintás szagát szimatolja ki rajta..., az keressen más szórakozást magának!

Pontszám: 8