Axel Rudi Pell: Magic Moments - 25th Anniversary Special Show
írta CsiGabiGa | 2015.06.02.
Megjelenés: 2015
Kiadó: SPV / Steamhammer
Weblap: www.axel-rudi-pell.de
Stílus: Hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Steve Vai DVD után Axel Rudi Pellt nézni kb. olyan balf@szság, mint a belga sörözőből hazatérve legurítani még egy Kőbányait. De most ez a sors jutott nekem, egyszerűen a megjelenések időzítése miatt. Axel Rudi igen ellentétes érzéseket kavar az emberekben: az egyik halmaz szerint egy fakezű gitáros, aki érdemtelenül lovagol 25 éve Ritchie Blackmore farvizén, a másik halmaz szerint pedig egy nagyszerű dalszerző, aki a Blackmore által kijelölt úton tovább haladva rendületlenül nyomja azt a fajta dallamos rockzenét, amelyet a Rainbow is játszott annak idején. Én meg ott állok valahol a két halmaz metszetében azt vallva, hogy a pasas egy zseni. Igen, zseni, mert ilyen csekély gitártudással ennyi éven át a színpadon maradni úgy, hogy még egy nagy nevekkel teli ütős csapatot is verbuvál maga köré, az igenis elismerendő teljesítmény. Hiszen a megbízható harcostársak (Ferdy Doernberg billentyűs és Volker Krawczak basszer) mellett olyan neveket sikerült az énekes posztra csábítania, mint Charlie Huhn (Gary Moore, Ted Nugent, Victory, Foghat), Rob Rock (Driver, M.A.R.S., Joshua, Impellitteri), Jeff Scott Soto (Yngwie Malmsteen, Talisman, Soul SirkUS, W.E.T.), vagy az 1998 óta hozzá egy-egy turnéra át-átruccanó amerikai olasz énekes, Johnny Gioeli (Hardline, Crush 40). Dobosnak is sikerült olyanokat szerződtetnie, mint Jörg Michael (Stratovarius, Rage, Mekong Delta), Mike Terrana (Rage, Masterplan, Yngwie Malmsteen, Artension, Tarja), vagy utóbbi távozása után egyenesen az ex-Rainbow dobos, Bobby Rondinelli (Rainbow, Black Sabbath, Riot). És ezek többsége el is jött a 25 éves jubileumi nagykoncertre a Bang Your Head fesztiválra tavaly júliusban. Nem kis dolog ez kérem.
Csak azt a Kék Osztriga bárból elszökött, Rob Halford stílusban bőr rendőrruhába öltözött konferansziét tudnám feledni! Ha Axel Rudi beleböfög a mikrofonba, azt is jobban el tudtam volna viselni. Teljesen fölösleges szereplő volt, akárcsak Michael Voss, akinek mindenbe beleér a keze, de háttérvokalistaként ő legalább nem sok vizet zavart. A 3 és fél órás monstre koncert kvázi előzenekara Axel Rudi korábbi bandája, az erre az egy alkalomra összeállt Steeler volt. Rajongóknak kötelező, én szkippeltem volna. Ahogy szóltak (előzenekar-szindróma, de egy ilyen életmű koncert részeként érthetetlen) és ahogy játszottak, elképzelhetetlen volt számomra, hogy engedhettek nekik kiadni 4 lemezt. Persze abban az időben más világ volt. Jött az Iron Maiden és az NWOBHM (New Wave Of British Heavy Metal), és annak germán oldalhajtása, melyben Michael Voss is felbukkant anno a Mad Max-szel. A négyszámos reunion után Axel is szopránra váltott, hogy kifigurázza a szpíkert (Már megint az a bőrgatyás! Csak nehogy egyszer előkapja a bőrfityegőjét a bőrgatyóból!), majd Rob Rock és Jörg Michael segítségével elnyomták a Nasty Reputationt.
Jörg megjelenése igazi meglepetés volt. A Stratóból pajzsmirigyrákjának diagnosztizálása után lépett ki, s bár állítólag nem egészségügyi okok miatt, hiszen a műtétje óta jól van, de szerintem mindenképpen lassítani akart. Azóta a Devil's Trainnel jóval kevesebbet és jóval kisebb közönség előtt lép fel élőben, így kuriózumszámba ment a megjelenése Balingenben. Soto váltotta Rob Rockot, de ő is csak két dal erejéig maradt, majd újabb rövid átszerelés profi módra (újabb felesleges „figyelemelterelő” konferansz) és a sötétedés kezdetére időzített ARP koncert látványos fényekkel vette kezdetét. Az a 80 perc egy átlagos lemezbemutató koncert volt az 'Into The Storm' turnén, nem egy életműösszefoglaló koncert. Persze azért minden koncert kicsit életműösszefoglaló. Úgyhogy volt itt Strong As A Rocktól Rock The Nationig minden, de a koncert felét az a középtempó tette ki, melyben Axel Rudi szeret látványosan elevickélni. Nos, így egy rakáson a Mystica, az ugyanolyan tempójú Into The Storm, The Masquerade Ball és Casbah azért kicsit sokk volt. Csupán a Too Late / Eternal Prisoner egyveleg szakította meg tempósabb ritmusaival ezt a láncot, azt viszont a bemutatásokkal akasztották meg rövid időre a közepén. Összességében nem volt rossz koncert, de ARP-nek a Hey Hey My My lírájában sikerült olyan falsul eljátszania a dallamszólót, hogy az embernek belefájdult a feje. Johnny hangja most is a topon volt, mint mindig, de mintha túl jó kedve lett volna. Hol olaszul beszélt az egybegyűltekhez, hol a New York-i ismerősöket kereste a tömegben, később az örömzenélésben meg furcsa mozdulatokkal odaólálkodott a vendégénekesekhez vokálozni. Lehet, hogy csak megviselte a hosszú repülőút, és le kellett döntenie valamit.
Újabb rövid színpadrendezés (baromi gyorsan mentek ezek a guruló állványokon mozgatott dobszerkók miatt), miközben az egyre kevesebb cuccot viselő bemondó „szórakoztatta” a nézőket. (Csak nehogy átmenjen a végén Chippendale showba!) A Cozy Powell örökzöld Dance With The Devil hangjaira bevonult Bobby Rondinelli, hogy dobpárbajt vívjon... Nos, itt felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem Mike Terranával? Az lett volna az igazi meglepetés! Mivel ő nem vállalta el a fellépést, Rondinelli pedig a Rainbow-n kívül többek között a Black Sabbathban is dobolt, kapcsolódási pontként egy másik BS dobost, Vinny Appice-t hívták meg erre a jutalomjátékra. Mert az elkövetkező 10 perc igazi jutalomjáték volt mindkét zenésznek. És igazi parádés show a közönségnek, mely nem ért véget a dobpárbajjal, sőt, most vette csak kezdetét igazán a buli! Axel Rudi az összes élő Rainbow énekest meginvitálta a koncertre, de pár nappal a fesztivál előtt Joe Lynn Turner lemondta a fellépést, így Vinny Appice után egy másik „kakukktojás”, a Pretty Maids-énekes Ronnie Atkins lépett a deszkákra a Black Nighttal. Pedig mekkora lett volna ez JLT-vel! Persze Atkins sem volt rossz. Kb. fizimiskára és hangra is hozta a mai Coverdale-t, aki szintén Deep Purple-ben utazik manapság. A Ritchie Blackmore örökség ápolásán kívül ARP kedvence még a Uriah Heep is (lásd July Morning feldolgozás), így John Lawton fellépése sem volt annyira meglepő (bár lehet, hogy vele is csak JLT műsoridejét pótolták). A Sympathy és a ZZ Top klasszikus Tush üde színfoltja volt a koncertnek. Aztán vissza az RB örökséghez, két ex-Rainbow zenészt invitáltak a színpadra (Rondinellivel együtt már hárman voltak), Doogie White énekével és Tony Carey billentyűjátékával felejthetetlen volt a Mistreated. Ahogy Graham Bonnet Since You Been Gone-ja is Doogie vokálozásával, majd az immár négyfősre duzzadt ex-Rainbow legénység (érdekes egyébként, hogy együtt sohasem játszottak, hiszen a két énekes mellett a Dio éra billentyűse és a JLT korszak dobosa reprezentálta az egykori sztárcsapatot) elnyomta a Long Live Rock'n'Rollt. Szerintem ez volt a koncert csúcspontja. Még a buli végére rászakadó eső sem tudta elmosni azt a hangulatot, amit ezek így együtt produkáltak.
A ráadásként eljátszott Smoke On The Water úgy volt elcseszve, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kezdve azzal, hogy amikor majd’ minden eddigi fellépő a színpadra lépett (Rob Rock kivételével, úgy látszik, neki másik haknija volt, és Doogie is kiosont óvatosan a dal előtt), ennyi nagy torok között miért Tony Careynek kellett a dal első versszakát elénekelni? Mikor még a szöveget sem tudta rendesen? (Johnny segített neki puskázni.) Mars vissza a billentyűid mögé! (Vissza is ment, a továbbiakban inkább a billentyűszólóra koncentrált, az ment papír nélkül is.) A folytatásban is olyan érzésem volt, hogy nem gyakorolták ki ezt a közös éneklést, Gioeli ötletszerűen rámutatott erre-arra, és az énekelt tovább. Így jutott Ronnie Atkinsnak két strófa is, Sotóval párban, a közönségénekeltetést is ők vezényelték le Johnnyval közösen, míg a többiek csak az össznépi Smoke-On-The-Water-ezésben vettek részt, meg egy-két sorvégi je-jé-vel egészítették ki a produkciót. Persze eddigre a közönség már akkora extázisban volt, hogy mindegy lett volna, ha maga Axel Rudi énekli is el a dalt. Én furcsának tartottam, hogy Graham Bonnet és John Lawton csak mosolyogva sütkérezik a közönség szeretetében és élvezi a KISS hangulatot árasztó bulizáró konfetti-partyt, miközben náluk sokkal gyengébb énekesek viszik a prímet. És itt most nem Sotóra gondolok, de Atkins és Carey rivaldafénybe állítása erősen megkérdőjelezhető a színpadon unatkozó felhozatalt tekintve. (A próbákról készült extrában azt is láthatjuk, hogy tényleg csak Gioeli és Carey voltak ott a Smoke próbáján, a többi ötletszerűen jött a pillanat hatására.) Minden hibájával együtt ez az utolsó egy órás örömzenélés felejthetetlenre sikeredett. Aki szereti ezt a muzsikát, ki ne hagyja! Mivel a botcsinálta producerek 3 DVD-re tették az anyagot, (amiből kettő 3 gigás, szóval két lemezre is simán elfért volna, ha nincs az a fránya koncepció, hogy a próbák felvétele csak a koncert után következhet), itt az ideje, hogy az is beszerezze élete első Blu-Ray lemezét, aki eddig nem költött az új formátumra. Merthogy a BR kiadvány kb. 25-30%-kal olcsóbb a DVD-nél. Szerintem ARP ebben is egyedülállót alkotott.
Legutóbbi hozzászólások