Steve Vai: Stillness In Motion - Vai Live In L.A.

írta CsiGabiGa | 2015.05.18.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Sony Music

Weblap: http://www.vai.com

Stílus: Instrumentális rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Valamennyi gitáros közül, akiket valaha láttam, két olyan van, aki nem akar gitárhős lenni, nem szenved úgy, mintha mázsás súlyokat cipelne szólózás közben, vagy iszonyú kínokat állna ki eltorzult képpel, miközben lefog egy cisz-moll szeptim akkordot, hanem annyira lazán és könnyedén csalja elő hangszeréből a hangokat, hogy pár pillanatra elhiszem, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Pedig nem. Vagyunk még egy pár milliárdan a Földön, akiknek ez nem megy. Még csak megközelítően sem. E két gitáros egyike Steve Vai (a másik korábbi énekesének, David Lee Roth-nak a szintén háromnevű névrokona). Így aztán minden képi és hangzó anyag után kapva kapok, ami megjelenik tőle. Ezúttal egy 2012-es történetről fogok pár szót rebegni, mely a Los Angeles-i Club Nokia színpadán esett meg. Hogy miért most? Mert április elején jelent meg hivatalos DVD-n és CD-n, kinek-kinek ízlése szerint. Nekem a dupla DVD-hez volt szerencsém.

Ha Steve Vai koncertről beszélünk, akkor számomra a 'Live At The Astoria London' az etalon, ahol Billy Sheehan, Tony MacAlpine, Virgil Donati és az akkor még gitáros-tanoncnak tűnő Dave Weiner voltak a társai. A mai napig emlékszem rá, ahogy a Steve elé szerelt ventillátor lebegteti a gitáros haját. Nem csak bennem ragadt meg ez a kép. A Soto koncerten Jorge Salan is ezt utánozta, de vele valahogy siralmas volt az egész. Ventillátor most is van, csak haj nincs már hozzá. És abból a szupergrupból csak a „tanonc” maradt, de ő is kikupálódott közben rendesen. Philip Bynoe többször játszott már Steve Vai-jal együtt, G3 turnékon is, de megfordult Tony MacAlpine csapatában, a Ring of Fire-ben is. Hathúros basszusgitárja mellett az akusztikus szettben csellóra cseréli hangszerét. Jeremy Colson már 2003 óta Steve-vel muzsikál, de közben kiruccant Japánba is, mert Marty Friedman zseniális 2007-es 'Exhibit B – Live In Japan' koncertfelvételén is láttam hasonló cipőben. Jeremy elemi erővel, ugyanakkor látványosan dobol az egész koncerten, mondhatni portnoyosan. A hárfás hölgyemény meg... Ahogy az elektromos hárfát a lába közé kapva vonaglott a színpadon, kb. annyira irritáló volt, mint a tavalyi U.D.O. koncerten az a majd' behugyozó Frankensteinre hasonlító billentyűs. Érdektelen és felesleges. Szerencsére alul van keverve, így csak az akusztikus részeknél hallatszik, meg a szólójánál. A billentyűt szinte száműzték, néhol samplerről megy, a hárfa-királynőt láttam talán 3 dalban billentyűzni, meg Weinert egyszer.

A koncertháttér viszonylag egyszerű, egy hatalmas vászon a ’The Story Of Light' borítójával, az egyetlen extra a rajzolt szemből pásztázó reflektor. A The Story Of Light orosz narrációjára kalapban és napszemüvegben bevonuló zenészek nem a címadó dalba, hanem a Racing The Worldbe csapnak bele. Steve-nek is jól áll az a pörge kalap (olyan benne, mint az Aki bújt, aki nem című horrorfilm embervadász főhőse), de Dave konkrétan úgy néz ki ebben a szerelésben, mint Satriani, néha úgy is játszik (ikergitár szólóknál, vagy amikor Steve egy átöltözés után késve jön be, és Dave elkezdi helyette a szólót). Az új lemez dalainál meg – ahogy Michael Schenker csapatában Wayne Findlay – előkapja a héthúrost. A Weeping China Dollban pedig Steve is héthúrosra vált, úgyhogy talán ez a legsúlyosabb tétel az egész koncerten: két héthúros gitár, meg egy hathúros basszus! A hárfa húrjairól már nem is beszélve. Kilóra is sok!

Már csak ettől is sokkal rockosabb az anyag, mint az előző években, konkrétan az a bizonyos Astoria koncert ugrik be, akkor voltak utoljára ennyire kemények. Aztán jött a szimfonikus áthangszerelés, majd a két hegedűvel kicsit lájtosabbra vett figura. Steve a megszokott színes gitárok helyett most színes hippi nadrágban, és fehér gitárral kezdi a koncertet (később előkerül egy igazi metalgitár is, mintha tükörfényesre csiszolt rozsdamentes acélból lenne a felülete), sőt jönnek a színesek is, de alapvetően a fehér gitár uralja ezt a bulit, a kúszónövény mintával futtatott nyakkal. Ebből is látszik, hogy annyira lazán, szinte oda se figyelve gitározik, nincs szüksége a tájékozódási pontoknak számító pöttyökre. Hullámzó tánclépései közepette sokkal inkább partnerként kezeli hangszerét, „akit” kellőképpen meg is forgat. Többet foglalkozik a show-val, mint a gitározással. Ezt – sokakkal ellentétben, lásd Axel Rudi Pell, Emppu Vuorinen – azért teheti meg, mert a gitározás már bekötött szemmel is megy neki. Ugyanakkor nála nincs öncélú „rejszolás”, nincs ész nélküli tekerés a gitáron, mint John 5-nál, ellenben minden mozdulat a show része. (Egy helyütt elcsattogtatja a gitárnyakat nem kevés erotikus felhanggal, majd mosolyogva kivesz a szájából egy jelképes pinaszőrt.) Az egyik gitárfejre szerelt kamera időnként extra betekintést ad Vai kézimunkájába, de talán még izgalmasabb, hogy ezen keresztül ráláthatunk a kütyüparkjára is.

Dave Weiner kapott 4 percet, hogy akusztikus szólólemezét promotálja egy dallal. Az ő akusztikus gitárszólójánál azt nem értettem, miért kell két capo a gitárnyakra. Vagy van olyan, ami nem minden húrt nyom le? Akkor viszont érdekes hangolású lehet az a gitár! Mindenesetre a produkciója hibátlan volt. Közben Steve átöltözött, színes gatya le, színes ing fel, egy fekete mellénnyel és nadrággal jól mutat. Jöhetnek a színes gitárok! A John The Revelatort, az utolsó lemez fantasztikus gospel feldolgozását az Angry Andersonra „hajazó” kopasz énekesnő, Beverly McClellan adta elő éppoly elementáris erővel, ahogy a stúdióalbumon. Gospelt ilyen bluesosan énekelni én még nem hallottam. Furcsa kontrasztként rögtön ezután Steve a maga sanzonénekesi hangján a The Moon And I-t (majd később, az akusztikus szettben a Rescue Me Or Bury Me-t) adja elő. A The Audience Is Listening fergeteges rock and rolljában aztán jöhet minden, ami vadság Steve-ben van, még a segg mögött gitározás is. Eddig tízpontos a koncert!

Aztán leül egy kicsit a buli. Jönnek a dokumentumfilmből bevágott részletek az átszerelés alatt. (Miután a bónusz lemezen egy három és fél órás turnédokumentáció van, feleslegesnek éreztem turnébevágásokkal megszakítani a koncertet. Bár az tetszett, amikor a helsinki hóesésben tornacipőben álltak a reptéri váró bejáratánál.) Az akusztikus szett egy szép, de felejthető hárfaszólóval és egy rövid, de felejthetetlen bőgőszólóval (Bynoe és a bőgő esete A cápa filmzenével) indul, majd a Rescue Me Or Bury Me-vel folytatódik a devintownsendes lemezről. Ám itt Jeremy Colson indokolatlan zenebohóckodása tönkreteszi az eddig hibátlan hangulatot. (Futófényekkel körbevilágított, koponyákkal kirakott nyakba akasztható dobszerkóján dobol, melynek egyik „dísze” feleselget is egy keveset Steve-vel, majd énekel egy feleslegeset). Az egészet elsütötték már egyszer a 'Where The Wild Things Are?' koncertfelvételen. Egyszeri poénnak jó volt, itt már csak időhúzás jellege van. Onnan kezd megint jó lenni, amikor Jeremy visszaül a dobok mögé, hogy ott fejezze be, amit a félig akusztikus, félig elektromos hordozható cuccon elkezdett. Egy újabb dokumentumrészlet az átszerelési idő alatt (nem értem, miért nem lehetett egyszerűen kivágni ezeket az időket), majd Steve bejön a The Ultra Zone-t eljátszani egy egész extrém szerelésben: ledekkel megvilágított hegesztőszemüveg és futófényekkel beszegett földig érő bőrkabát. Komolyan mondom, mintha a Monty Python fekete lovagjának paródiáját látnám a színpadon! A hatást még fokozzák a gitárból és Steve kesztyűjéből előtörő lézersugarak. Szerencsére egy nóta után leveszi magáról e förmedvényt, s a buli végére marad egy egyszerű fekete póló. A Zappának írt emlékdalában (Frank) bemutatja, hogy lehet tremolókarral dallamot játszani. Megint csak az jön le nekem belőle, hogy bármit meg tud csinálni a gitárral, csak a saját gondolatai szabhatnak határt neki. Vagy még azok sem!

 A második lemez egy érdekes kísérlettel indul: a közönség közül kiválasztott két hölgy segítségével írnak dalt ott a helyszínen. Dob, basszusalap, ritmusgitár, ahogy a közönség kívánja, majd ebből kanyarítanak egy komplett dalt. Azért egy kis turpisság van a dologban, valami vázat már összedobtak előzőleg, mert olyan kiállásokat produkálnak „spontán”, amikről szó sem volt. De van annyi az egyedi alapokból az egészben, hogy a tátott szájú közönség elhiggye: ez a dal itt és most született meg, velük közösen. A mindenki által várt For The Love Of Godban karmesterként vezényli... Nem, nem a zenét, a hangerőt! Valami hallatlan profizmus süt abból, ahogy a kézmozdulatainak engedelmeskedve halkul, vagy erősödik a dob, a basszus. Vagy épp elhallgat. A ráadásban pedig újra a Fire Garden Suite egyik tétele, a Taurus Bulba kerül terítékre. És itt megint van egy csavar abban, ahogy a közönséghez lépve nem lepacsizik velük, hanem megrángathatják a tremolóját játék közben, így pár boldog arc elmondhatja, hogy együtt szólózott Steve Vai-jal.

Pontszám: 9