Van Halen: Tokyo Dome In Concert

írta CsiGabiGa | 2015.05.12.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Warner Bros.

Weblap: http://www.van-halen.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Van Halen fivérek megcsinálták. Amit már 30 évvel korábban meg kellett volna. Az 1983-as turnéról több audió és videó bootleg felvétel is kering, mégis csak az új énekessel, Sammy Hagarral adták ki első hivatalos koncertvideójukat 1986-ban ('Live Without A Net'), a másodikkal együtt ('Live: Right Here, Right Now') pedig már egy dupla koncertalbum is megjelent, de 2015-ig kellett várni arra, hogy az eredeti énekes, David Lee Roth korszakának összefoglaló anyaga is napvilágra kerüljön egy 2013-as tokiói koncert felvétele által. Bár az anyag nem annyira jó, mint a Sammyvel készített korábbi felvétel, de azt utólag kozmetikázták, akárcsak az ikonikus 'Unleashed In The East' albumot a Judas Priesttől. Lehet, itt is azt kellett volna tenni, ha már 2 évet vártak a kiadással, de azt mondom – és itt most megint szembe fogok menni az árral –, hogy ez egy jó lemez.

Pörög a dob, felhördül a gitár, és egy hatalmas „lezárással” elindul a koncert. Nem is akármivel, az Unchained című dal a 'Fair Warning' lemez hatalmas slágere volt, nem is értettem, miért csak a B oldal elejére tették fel. A fanyalgók David Lee Roth hangját kritizálták. Nos, szeretteim: Diamond Dave-et nem a gyémánt hangjáról nevezték el, és sohasem volt az ékköve a zenekarnak, sokkal inkább szinte recitativo adta elő a dalokat, ami dallam volt a számokban, azt többnyire az Eddie Van Halen és Michael Anthony basszer által előadott vokálban kellett keresni. Fájdalom, de DLR élete legnagyobbját a Just A Gigoloban énekelte, nem pedig egy Van Halen nótában. Ez van. Szóval számomra sokkal nagyobb félelem volt, hogy a kis Wolfie hogy teljesít, hiszen apuci zenekarában kísérő gitáros hiányában a basszusgitárosra igen nagy szerep hárul, ráadásul még énekelni is kell közben. Láttam egy 2004-es bootleg felvételt ('Live In East Rutherford'), ahol az éppen rákkal küszködő Eddie elsírta magát, amikor a szólója közepén Wolfie a színpadra lépett egy másik gitárral és befejezte, amit apja elkezdett. Megható pillanat volt, de az akkori teljesítménye alapján egy lyukas garast sem adtam volna a rockzenei karrierjéért, pláne nem, hogy továbbviszi a Van Halen nevet apja után. Szerencsére Eddie legyőzte a rákot, Wolfie pedig a basszusgitárra áttérve helyettesítette az új stúdiólemezen a Sammy-vel együtt távozó Mike-ot. De az igazi kihívás élőben van, és azt mondom, a kis Wolfgang, ha nem is egy Mozart, azért ott van a szeren rendesen. Mindjárt a második dalban, a Runnin' With The Devilben megmutathatja énektudását, majd az azt követő She's The Woman basszusfutamaiban sem nyúl az Anthony által megírt hangok mellé. (Arról a dalról el tudom hinni, hogy a 'Van Halen II' időszakában írt demóból faragták ilyenre, míg a Tattoo inkább mintha egy DLR szólólemezről pottyant volna ide.) Az Ice Cream Manben pedig önállóan is megmutatja a hangját Dave hangjára felelgetve. Szóval Wolfgangnak helyén van a szíve, de a hangja és a keze is, úgyhogy helye van az egyre inkább családi bizniszben.

David csinálja a showt, ahogy szokta, bár a látványos terpeszugrások kora már lejárt, azért körberohangálja a színpadot néhányszor, az akrobata mutatványokat pedig szájakrobatikával helyettesíti. Ilyen például az Everybody Wants Some pszichedelikus betétje, ahol a japán tudásával dicsekedve szórakoztatja a közönséget, számomra idegesítő módon. Később, a Romeo Delightban visszatér ugyanez a túl agresszív öntömjénezés, amivel agyonvágja a dal hangulatát és a Mean Streetben is többet beszél, mint kellene, de ettől függetlenül a produkciója sokkal jobb, mint az előkerült TV-felvételeken. Nem véletlenül választotta ki ezt a 200 felvétel közül. De az ének sohasem volt erőssége, a dallamokat az apa-fia kórus szolgáltatja a háttérből, akár a Hear About It Later, akár a Dance The Night Away, akár a Women In Love vagy a Pretty Woman refrénjéről legyen szó. A koncert legnagyobb hibája inkább az, hogy a későbbi korszak slágereit teljesen hanyagolja. De nem csinálja ezt másképp Gillan sem, aki a Coverdale, Turner időkből nem hajlandó énekelni egyet sem, de az őt megelőző Rod Evanstől is csak azt a Husht, amit hatvankilencben újraénekeltettek vele.

Szóval Roth-tól is megkapjuk a legnagyobb slágereket az első korszakból: az első lemezről ötöt (plusz az Eruptiont, de erről majd később), a másodikról és az '1984'-ről négyet-négyet, a harmadik-negyedik albumról hármat-hármat, a 'Diver Down'-ról pedig mindössze a Pretty Woman feldolgozást. Apropó: 'Diver Down'. Amikor megérkeztek az első hírek a koncertlemezről, az elképesztően gagyi borítót nézve azt hittem, kacsa, de mint kiderült, valóban ilyennek dizájnolták az új élő megjelenést: egy óceánjáró gőzös holland zászló alatt behajózik a japán kikötőbe. Volt már rosszabb. A Gene Simmons által producelt első lemez még látványos volt, de a piszkoskék alapon VH logo a másodikon már elég ratyi. És a 'Women And Children First' sem volt sokkal jobb, ám a 'Diver Down' fehérrel áthúzott piros négyzete minden képzeletet alulmúlt. Szóval ne fanyalogjunk, nem nézni kell, hallgatni! Én azt hiszem, nézném is, ha lehetne! Kiadhatták volna képi anyaggal is, mint a 'Right Here, Right Now' koncertfelvételt, habár itt új értelmet nyerhet a „Roth-ot látni és (inkább) meghalni” kifejezés. A videó alapján a „Graham Bonnet Michael Jacksont táncol” hasonlat jutott eszembe róla.

Alex Van Halen a maga energikus módján dobolja végig a bulit, a háromperces dobszóló inkább hangulatos, mint frenetikus, nem hozza elő az emberből az „aztakurva!” érzést. De az biztos, hogy a Van Halen hangzásnak szerves része az ő játéka is, legalább annyira, mint két évvel fiatalabb öccse pengetése. És ha már a pengetésnél tartunk, ígértem pár szót a koncert vége felé előadott gitárszólóról, mely a lemezen Eruption néven szerepel, de benne van Eddie más instrumentális szerzeményeinek egy része is, nem véletlenül lett 8 perces a lemezen 1:42 hosszúságú tekerés. Van benne egy apró Spanish Fly, egy csipetnyi Little Guitars, egy hatalmas Cathedral, persze mindez az Eruption tapping technikát megdicsőítő keretébe foglalva. Az, hogy Eddie szabadkozik a felvételen előforduló hibák miatt, számomra furcsa. Kb. olyan, mintha a mesterhármast rúgó csatár szabadkozna a közben bekapott gól miatt. A vulkánkitörésszerű szólót követi az első lemez talán leghíresebb dala, az Ain't Talkin' 'Bout Love, mely méltó befejezése a koncertnek, és az '1984' nagy slágere, a Jump a ráadásban már csak hab a tortán.

Pontszám: 7