"A mai zenekarok úgy néznek ki, mintha a szomszédjaid álltak volna össze zenélni": Interjú Archie-val (Santa Cruz)

Még csak két lemeze jelent meg a finn Santa Cruznak, ám már most az egyik legígéretesebb és legjobb glam csapatok közé tartozik az Arttu „Archie” Kuosmanen vezette formáció. A zenekar első ízben április 5-én lépett fel Budapesten, és a siker nem maradt el: rengetegen voltak kíváncsiak a finnek rövid, ám igazán lehengerlő műsorára. A koncert előtt sikerült beszélgetnünk a csapat énekes-gitárosával, aki kipihenten és nagyon lazán válaszolt a kérdéseinkre.

Nem véletlenül volt igazán relaxált állapotban Archie, ugyanis a tervezett időpontban épp masszázsra „fizetett be”, úgyhogy végül csak a soundcheck kényszerszünetében, hatalmas robajban tudtunk beszélgetni vele egy rövid ideig. Ennek ellenére fény derült arra, hogyan pattant ki a fejéből a Santa Cruz név, hogy mik a kedvenc jelenkori hard rock csapatai, és az is kiderült, mi inspirálja az ilyen szemtelenül fiatal zenészeket.

Hard Rock Magazin: Kicsit csalódott vagyok, mert abban bíztam, hogy valahol a backstage-ben találkozunk és egy irtó nagy buliba csöppenek bele, tele jó csajokkal. Vagy manapság már nem lehet csajokat felszedni azzal a zenével, amit játszotok?

Archie Cruz: (nevet) Ez attól függ. Ha ezt szeretnéd csinálni, akkor működik a dolog, de én ezt nem különösebben űzöm, sosem voltam olyan srác, aki csak csajokért csinálja. [ravasz gyerek ez az Archie, ugyanis az est folyamán többen is látták valakivel enyelegni – TAZ] De ha jobban belegondolok, akkor amúgy meglehetősen könnyű felszedni a lányokat a zenével. (nevet)

HRM: Ez az első nagyszabású turnétok, ráadásul rögtön az Amaranthe-tal. Mi az, amiben különbözik ez a körút az eddigiektől?

AC: A legfontosabb különbség, hogy ez az első buszos turnénk, hiszen korábban csak egy furgonnal utazgattunk. A másik dolog pedig az, hogy most először van 24 bulink egyhuzamban, úgyhogy ez az eddigi leghosszabb turnénk is, ráadásul csak pár szabadnapunk akad menetközben. Ez az egész dolog nagyon új nekünk, de remekül érezzük magunkat, egyszerűen hihetetlen a fogadtatás. Nagyon szuper minden este fellépni és új helyekkel megismerkedni.

HRM: Egy hozzátok hasonló fiatal glam/sleaze csapat hogyan hozza magát hangulatba egy-egy bulihoz? Lelkiismeretesen készültök, vagy csak bedobtok egy sört, és mehet a rock ’n’ roll?

AC: Ez a pillanatnyi állapotunktól függ. Ha jól érezzük magunkat, akkor ahogy mondtad, tényleg csak egy sör és máris nyomjuk a rock ’n’ rollt. Azonban van, amikor muszáj elővenni a gitárt vagy a koncert előtt kiereszteni egy kicsit a hangodat. Egyébként ezen a turnén csak egyszer kellett úgy igazából kiereszteni a hangom koncert előtt. Úgy szokott ez menni nálam, hogy felkapom a bőrgatyát, tolok egy-két figurát a gitáromon, iszok egy sört, majd húzok fel a színpadra.

HRM: Mivel elég friss zenekar vagytok, ezért nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogyan alakult meg a csapat.

AC: Hosszú időn keresztül kerestem magamnak zenekart, azonban sosem találtam meg a megfelelő srácokat, mert mindenki olyan zenét játszott, mint az Iron Maiden vagy a Metallica, én azonban inkább a Bon Jovi, a Mötley Crüe és a Skid Row-féle zenét akartam nyomatni. (nevet) Johnny volt az első olyan arc, aki ugyanazon a hullámhosszon mozgott, mint én, úgyhogy amikor találkoztunk, onnantól semmi sem állhatott a csapat megalakulása elé.

HRM: És mi a helyzet a banda nevével? Gondolom nem a népszerű gördeszkamárka vagy a híres paraguayi focista ihletett benneteket.

AC: Roque Santa Cruz? (nevet) Igazából csak nagyon királyul hangzott. Gyerekként a suliban állandóan a kedvenc bandáim nevét (Def Leppard, Mötley Crüe) rajzolgattam a táblára, egyszer azonban amikor feltekintettem a térképre, megakadt a szemem a Santa Cruz néven, és teljesen elámultam: „Haver, ez nagyon epikus!” Már akkor tudtam, hogy ez baromira illene hozzánk. Valójában hatodikban volt egy hasonló nevű zenekarom, de ez nem érdekelt, úgyhogy amikor találkoztam Johnnyval, rögtön vázoltam neki, hogy ez a név már régóta itt kering a fejemben, és Santa Cruznak kellene hívni a csapatot. Nem győztem meg elsőre, de egy hét múlva már azzal jött, hogy rendben, csináljuk.

HRM: Olyan fiatal muzsikusoknál, mint amilyenek ti vagytok, egyáltalán honnan ered a nagy szenvedély a ’80-as évek zenéje iránt?

AC: A rock ’n’ roll régen mindig is egy hatalmas, mindenen túlmutató dolog volt. A zenészek királyul festettek a színpadon, valamint nagy koncertek fémjelezték a korszakot. Ezzel ellentétben a mai zenekarok úgy néznek ki, mintha a szomszédjaid álltak volna össze zenélni. A rocksztárokat sokkal királyabbnak tartottam, számomra ők valami érdekes és veszélyes dolgot jelentettek mindig is, úgyhogy ez volt, ami inspirált.

HRM: Elsősorban énekesként vagy inkább gitárosként tekintesz magadra?

AC: Elsősorban gitáros vagyok, hiszen már hosszú ideje játszom rajta, mindig is ez volt a fő a hangszerem. Az elmúlt években viszont elkezdtem jobban koncentrálni az éneklésre is. Régebben csak a gitározással foglalkoztam. Elsősorban Bon Jovi, de David Lee Roth is nagy hatással volt rám, aki úgy nézett ki mindig is a színpadon, mint a világ ura. Mindig is olyan srác akartam lenni, aki folyamatosan izzik a színpadon.

HRM: Finnországban azt rebesgetik rólad, hogy te vagy a glam/sleaze stíluson belül a legjobb énekes. Hallottál erről?

AC: Basszus, nem hallottam még. (nevet) Köszi, ez nagyon megtisztelő. Valahol egy kritikában talán olvastam egy olyat, hogy én lehetek a legjobb énekes, ezen meg is lepődtem, hiszen mindig is egy gitárőrült voltam. Az énekléssel viszont nem sokat foglalkoztam korábban, úgyhogy jó érzéssel tölt el, ha ilyeneket hallok.

HRM: Mi okozta azt, hogy az új lemezeteken sokkal modernebb és keményebb irányba ment el a zenéteket a debütalbumhoz képest?

AC: Komolyan mondom, nem tudom. Talán nagyon mérgesek voltunk valamire, valakire. Ha jobban belegondolok, elég sok harag összegyűlt bennem az utóbbi időben, úgyhogy amikor írtuk az albumot, mindenképpen ki akartam adni magamból ezt a nagyon-nagy dühöt. Valószínűleg ezért lett egy sokkal keményebb felhangja az új lemeznek.

HRM: Sokan vélekednek úgy, hogy a glam és a sleaze csapatok már nem tudnak újat mutatni, ezért halott a műfaj. Mit gondolsz erről?

AC: Igazából sosem tekintettem úgy magunkra, mint egy sleaze vagy egy glam bandára. Mi inkább hard rockot játszunk. Az pedig nem érdekel, hogyha azt mondják az emberek egy stílusra, hogy halott, hiszen amíg egy olyan helyen játszunk, mint ez – és ez elég nagy helyszín –, addig nincs gond. Ráadásul még mi sem vagyunk halottak. (nevet)

HRM: Tavalyelőtt The Local Band néven adtatok egy koncertet karácsony tájékán Alexi Laihoval, Jussi69-nal és Olli Hermannal közösen. Kinek a fejéből pattant ki ez az ötlet, és lesz folytatása a bandának?

AC: Jussi és Alexi volt az ötletgazda, már évek óta tervezgették ezt a dolgot. Majd Jussi egy nap felhívott, és megkérdezte, hogy van-e kedvem basszerozni a csapatban, amire természetesen igent mondtam. A zenekarnak egyébként lesz valamiféle folytatása, de ez egyelőre még titok.

HRM: A mostani hard, glam és sleaze bandák közül kiket kedvelsz?

AC: Ez nagyon kemény kérdés, mivel alig hallgatok mai zenéket. Talán a Hardcore Superstar az egyik kedvenc, meg a Reckless Love, ők egyébként nagyon jó barátaim, de a H.E.A.T. is nagyon jó zenét csinál.

HRM: A ’80-as években elsősorban Los Angeles szülte a legjobb glam és hard rock bandákat, manapság viszont szinte egytől-egyig a skandináv térségből érkeznek a legtehetségesebb új zenekarok. Szerinted miért van ez?

AC: Megmondom őszintén, fogalmam sincs. (nevet) Talán a téllel tudom magyarázni. Jobb átvészelni ezzel a fajta zenével, a napfénnyel meg a sok szarsággal. Ha sötét és komor zenét játszol ebben a baromi hosszú téli időszakban, akkor egyszerűen depressziós leszel. A finnek ugyan szeretik a melankóliát és a szomorú dolgokat, de én sosem voltam ilyen beállítottságú.

Készítette: TAZ