Arena: The Unquiet Sky
írta P.A. | 2015.04.28.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Verglas Music
Weblap: http://www.arenaband.co.uk
Stílus: Progresszív rock
Származás: Egyesült Királyság
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy tűnik, az Arena legutóbbi, 'The Seventh Degree of Separation' című lemeze meglepte a zenekar híveit. De nem azért, mert Paul Manzi személyében új énekes debütált a banda élén (hiszen Manzi hangja és dallamai tökéletesen illeszkednek az Arena világába), hanem mert az azon hallható dalokat nem jellemezte a progresszív rock terjengőssége és bonyolult dalszerkezetei, sokkal inkább a hard rock tömörsége és dallamossága keveredett egy különösen borongós atmoszférával. Ezekkel a rövidre szabott, lényegretörő szerzeményekkel és a súlyos koncepcióhoz igazított hátborzongató hangulattal messzebbre távolodott az Arena a korai Marillion neo-prog világától, mint korábban bármikor, és ez igencsak megosztotta a rajongókat. Sőt, még szerkesztőségünkben sem volt teljes egyetértés a mű megítélését illetően, hiszen míg Nagybandi 7.5 ponttal jutalmazta kritikája végén, addig számomra egyenesen a zenekar eddigi legjobb alkotásának számít.
Lehet Clive Nolanékhoz is eljutott a kritikusok hangja, mert úgy tűnik, hogy a 'The Unquiet Sky' egyensúlyt igyekszik teremteni az Arena korai művei és a 'The Seventh Degree of Separation' között. Ugyan a hosszúra nyújtott progrock eposzok nem tértek vissza – a leghosszabb dal alig haladja meg a 7 percet –, de az Arena hangzását nagyban meghatározó billentyűfutamok több teret kaptak, és John Mitchell fantasztikus gitárszólói is többször hajlanak progba, mint hard rockba. Persze az angol zenekarnál mindig is a dalok és az azokból áradó hangulat volt a legfontosabb, és ez most sincs másképp, bármennyire is virtuóz muzsikusok alkotják a bandát. Bár a 'The Seventh Degree of Separation' dalai felett gomolygó sötét fellegek szinte nyomtalanul eltűntek, de az Arenára jellemző kesernyés, kissé nyomasztó hangulat nem, ami nem is meglepő, hiszen a 'The Unquiet Sky' koncepciója Jacques Tourneur A démon éjszakája című 1957-es horrorján alapul, így az meg is követel bizonyos mértékű súlyt és jellegzetes hangulatot.
Az album dalait összefogó történet ellenére közel sem erős a kohézió az egyes szerzemények között. Igazából az Arena minden erősségét megvillantja ezen a lemezen, hiszen van tempós, változatos rockdal progos szólókkal megvadítva (The Demon Strikes, No Chance Encounter, Time Runs Out), mély érzelmekkel átitatott pőre ballada (How Did it Come to This?, Oblivious to the Night) és hamisítatlan Nolan-témákkal átszőtt szerzemény is (Returning the Curse, Traveller Beware). Paul Manzi személyében pedig egy olyan énekese lett a zenekarnak, aki tökéletesen képes prezentálni ezt az egyedi világot, sőt izgalmas melódiáival még a legcsupaszabb felépítésű szerzeményekbe is képes életet és érzelmeket vinni. Meggyőződésem, hogy ő a banda történetének legjobb torka, akivel így 20 év után is tud újat és eredetit alkotni a veterán zenekar. De a 'The Unquiet Sky' nemcsak összefoglaló keresztmetszetet mutat az Arena erényeiből, hanem izgalmasan hivatkozik annak múltjára is. Apró utalásokat, ismerős dallamokat találhatunk lépten-nyomon, melyek régebbi dalokra reflektálnak, így ünnepelve a zenekar fennállásának 20. évfordulóját.
Legutóbbi hozzászólások