Utazás mennyből a pokolba: Anathema - Barba Negra Music Club, 2015.04.08.

Hosszas és tartalmas választ kaptak Danny-éktől azok, akik számon kérték rajtuk az utóbbi években a régebbi dalok, vagy másképpen fogalmazva, a jelenleg „profilba nem illő” szerzemények hiányát. Talán a brit muzsikusok meghallották a kritikus hangokat, így összehoztak egy turnét a korábban a keményebb hangokért felelős Darren White énekessel és a depresszív, magányba forduló dalok nagymesterével, Duncan Patterson ex-basszusgitárossal. Az Anathema fél éven belül már másodszor jött el Magyarországra, ám ez a látogatás minden eddiginél különlegesebb és emlékezetesebb volt.

Persze azt ne felejtsük el, hogy a ’Resonance’ névre keresztelt turné másik apropója az, hogy idén lett 25 éves a zenekar, így ezzel a nagyszabású körúttal szeretnének ünnepelni és emlékezni a korai évekre is. Az pedig külön öröm, hogy az eredetileg pár koncertre szervezett turné alaposan kibővült, így lehetőség nyílt arra, hogy a csapat hozzánk is ellátogasson, sőt, nálunk mutassa be elsőként múltidéző műsorát. Szerencsére ezúttal előzenekar nélkül érkeztek, így nem kellett végigszenvedni egy olyan produkciót sem, amire nem vágyik szívből az ember. E helyett mindenki végigpörgethette a fejében a vaskos életmű dallamainak, szövegeinek emlékképeit, hiszen valljuk be, koncerten sajnos rég hallhattunk már olyan Anathema-szerzeményt, ami visszanyúlna akár a kétezres évek elejére vagy azon túlra, úgyhogy meg kellett erőltetni azokat az agytekervényeket.

A koncert kezdése előtt még meglehetősen kevesen voltak a színpad közelében, így nem kellett túlságosan aggódni a jó pozíciókért, volt idő körbenézni például a merch-pultnál, ahol rögtön felfedeztem a kissé tanácstalanul és morcosan ténfergő Duncan Pattersont. Bár voltunk néhányan, akik váltottunk vele néhány szót, mások fotózkodtak is vele, mégsem volt túl jó előjel, hogy rosszkedvvel mászkált fel-alá. Csak abban lehetett bízni, hogy amire eljön az ő ideje, addigra kicsit feloldódik és gondtalanul tudja elővezetni a dalokat.

Pontban nyolc órakor azonban megindultak a függönyök oldalra és felcsendült a rég nem hallott Scars Of The Old Stream, ami már önmagában libabőrt vésett a karomra. A gazdagon megpakolt, vörös fényekben úszó színpadon pillanatokon belül feltűntek a zenészek, akiket úgy ünnepelt a közönség, mintha évek óta nem látták volna őket, pedig emlékezhetünk, hogy októberben jártak nálunk legutóbb. A turné többi állomásán kifeszítették a háttérbe a régi Anathema-logót is a srácok, azonban ez a Barbában elmaradt, utólag persze nagy kár, mert ez is dobott volna még egy lapáttal a retro hangulatra, de abban a pillanatban fel sem merült, hogy esetleg ez a molinó náluk van, így egyáltalán nem hiányzott.

A koncert felépítéséhez egyébként azt a koncepciót állították fel Vincenték, hogy időrendben visszafelé, minden albumról játszanak pár dalt (ez általában kettőt jelentett), de azért akadt olyan lemez is, amit jobban kidomborítottak az est folyamán, ugyanis a régi korongok az utóbbi időben sajnos a sufniban porosodtak. Így értelemszerűen a tavaly megjelent ’Distant Satellites’ dalai nyitották a sort, elsőként az Anathema, majd a címadó csendült fel, hasonlóan profi módon, mint októberben. Az utóbbi pár hónapban nálam még inkább beért a „műholdas album”, így a címadó dallal is sokkal szorosabb barátságba kerültünk, de elsősorban azért, mert ősszel kiderült, hogy koncerten sokkal nagyobbat üt ez a nóta. Talán a hangzás lehetett volna kicsit patentebb a buli elején, de nem volt nagy gáz, a helyzet ráadásul fokozatosan javult. Mindenesetre az megnyugtatott, hogy a Devin-koncert rossz hangosítása most nem ismétlődik meg.

A ’Natural Disaster’ lemezig bezárólag nem volt meglepetés a műsorban, ugyanazok a dalok hangzottak el, amiket eddig is megszokhattunk már a bulikon, azt viszont sajnáltam, hogy a ’We Are Here Because We Are’ Here albumot csak egy pillanatra sikerült felidézni a Simple Mistake-kel. Ezt azonban rögtön kárpótolta a teljesen új fényében tündöklő Closer, ami ugyan gyakori az Anathema-koncerteken, most viszont még jobb volt hallgatni a vocoderes dallamképeket. Ezen a ponton cserélt helyet a legutóbbi fellépésen is a dobok mögött villantó Daniel Cardoso és az ezúttal újból a csapattal tartó John Douglas, akinek játéka azonnal visszarepítette a csapat zenéjét pár évvel az időben. Üdítő volt megint hallani a Pressure lüktetését, amit már évek óta csak CD-n élvezhettünk, valamint felcsendült a One Last Goodbye is a folytatásban, ami szintén nem egy tipikus koncertnóta volt manapság. Itt ért véget az első felvonás, mely szolidan vezette fel azt, amiért valójában összegyűltünk ezen az ünnepi éjszakán.

Az eleinte kicsit visszafogott közönség rögtön eufóriába került, amikor a Shroud of False zongorahangjai megrezgették a falakat a következő blokk elején. Gyakorlatilag az ’Alternative 4’ lemez egyharmadát eljátszották Dannyék, hiszen ezután a Fragile Dreams lendületes ritmusai következtek, amiben már Jamie heyett Duncan Patterson tolta a mélyeket a színpad jobb széléről. Sajnos még a pódiumon is látszott rajta az a rosszkedv, aminek leple már a buli előtt bebugyolálta őt, teljesen úgy viselkedett, mintha kényszerből szerepelne, pedig azért egy félmosoly vagy a nosztalgiahangulat hatása kiülhetett volna az arcára. A közönség kedvét ezzel viszont nem tudta elrontani – bár lehet, hogy fel sem tűnt egyeseknek –, ugyanis ahogy a lemezen is, menetrendszerűen érkezett az Empty, majd a Lost Control fájdalmas taktusaival búcsúzott az ’Alternative 4’.

Az 1996-ban megjelent, ikonikus ’Eternity’ albumról négy dal is felcsendült, az Angelica után a háromrészes címadót is bevállalták Vincenték. Itt húzhattuk be talán az első strigulát a bakik közé, mert sajnos Angelica most nagyon hamiskásan produkált Vincent hanyagságának köszönhetően: ugye, hogy nem árt néha behangolni azt a gitárt? Sajnos nem tudom véka alá rejteni azt a véleményem, hogy némelyik lemezről azért választhattak volna sokkal reprezentatívabb dalokat is a srácok, mondjuk az Angelica helyett a Suicide Veil nagyobbat ütött volna, de a bulit kicsit megrogyasztó Shroud of Frost helyett is bekezdhettek volna egy Restless Oblivionnal. Biztos vagyok benne, hogy Vinny „Come on!” felkiáltására kő kövön nem maradt volna a Barbából. „Ha valaki a kisujját nyújtja, akkor az egész keze kellene, mi?” „Persze!” – mondhatnám, de értem én, annak is örülnünk kell, hogy egy ekkora anyagot összepróbáltak és rávették a két egykori zenésztársat, hogy újból tartson velük egy igen kimerítő turnéra. Kisimultan és széles vigyorral a képén indult meg mindenki egy kis energiapótló seritalért, hiszen az újabb tízperces szünet után jött még csak a java.

A ’Serenades’ és a ’Crestfallen’ EP idejét megidéző utolsó felvonás a Crestfallen és a Sleep In Sanity dalokkal indult, azonban kis üröm volt az örömben, hogy a ’Falling Deeper’ változatát játszották el a régi opuszoknak, így aki az eredeti, kemény verziókra számított, annak csalódnia kellett. Érdekes egyébként, hogy a régi dalok szinte kivétel nélkül lejjebb szólaltak meg, általában egy fél hanggal, de volt olyan szám is, amire csak hosszú másodpercek után ismertem rá, köszönhetően a teljesen más hangszerelésnek, hangnemnek és hangulatnak. Ilyen volt az előbb emlegetett két dal, valamint a Kingdom is, amiben viszont már összegyúrták az old school megoldásokat az újakkal, hiszen színpadra lépett az az ember, akire oly sokat kellett várni, vagyis Darren White. A hosszú rőzse már a múlté, de Darrennek Sámsonnal ellentétben szerencsére nem a hajában volt az ereje, úgyhogy gond nélkül ki tudta engedni a magából az „állatot”, és úgy mozgott, vonaglott a színpadon, ahogy azt egy vérbeli doom banda frontemberének tennie kell.

A folytatásban sorjáztak az olyan szerzemények, mint a Mine Is Yours, az elsőlemezes Under A Veil, vagy a Lovelorn Rhapsody, amit mesterien kapcsoltak össze a They Die reménytelenséget sugárzó melódiáival. Darren pedig olyan intenzíven adta elő a dalokat, mintha húsz éve erre várt volna. Mellkasig kigombolt ingben, olykor kezét a szívére téve kántálta, hörögte a múlt homályából előbányászott szerzeményeket. Nem is értem, hogy Danny meg Vincent miért ódzkodik ezektől a daloktól, azért a közönség reakciót látva bepasszolhatnának belőlük párat minden koncerten. Nem várjuk el, hogy Vinny hörögjön vagy kiabáljon – bár egy-egy számban azért bepróbálkozott a koncert alatt –, de jólesne a debütlemezről akár csak egy Sleepless minden koncert végére. Persze ekkora ziccert ezúttal nem hagytak ki, így elhangzott ezen az estén a klasszikus, amiben jó volt látni, hogy Cavanagh tesók önfeledten zúznak a színpadon.

Ezzel a dallal, a hálás közönség tapsvihara között búcsúzott Budapesttől az Anathema múltja és jelene, vagyis Darren White, Duncan Patterson, az estén csak epizódszerepeket kapó Lee Douglas és Jamie Cavanagh, az elektromos percussion mögött is jól teljesítő John Douglas, Daniel Cardoso, valamint a banda két mozgatórugója, Danny és Vincent Cavanagh. Fogalmam sincs, hogy lesz-e alkalmunk a jövőben újból együtt látni ezeket a muzsikusokat, így mindenképpen meg kell becsülni a most szerzett emlékeket, élményeket, és csak abban bízhatunk, hogy pozitív hatással lesz Dannyékre ez a körút, és a következő turnén újból előkerül majd egy-egy régi dal is.

Setlist:

Scars Of The Old Stream (intro) / Anathema / Distant Satellites / Untouchable, Part 1 / Untouchable, Part 2 / A Simple Mistake / A Natural Disaster / Closer / Pressure / One Last Goodbye

Shroud of False / Fragile Dreams / Empty / Lost Control / Angelica / Eternity Part I / Eternity Part II / Eternity Part III / Shroud of Frost / Sunset of Age / A Dying Wish

Crestfallen / Sleep in Sanity / Kingdom / Mine Is Yours To Drown In (Ours Is the New Tribe) / Under a Veil (of Black Lace) / Lovelorn Rhapsody / They (Will Always) Die /// Sleepless

Szerző: TAZ
Képek: TT
Köszönet a Negative Art-nak!
További fotók ITT