Steven Wilson: Hand. Cannot. Erase.
írta Hard Rock Magazin | 2015.04.14.
Megjelenés: 2015
Kiadó: InsideOut
Weblap: www.stevenwilsonhq.com
Stílus: Progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Eljutottam odáig, amit sokáig nem gondoltam volna: nem várom már a Porcupine Tree újraindulását. Bár biztosra veszem, hogy el fog jönni az idő, amikor Steven Wilson úgy érzi, most egy picit a szólókarrierjét kell pihentetnie, de jelenlegi, „magányos hősi” tevékenysége annyi örömet ad, hogy nem tűnik fel az anyazenekar hiánya.
Ritkán látni az övéhez fogható, szisztematikus karrierépítést. A még a Porcupine Tree mellett 2009-ben elkészített ’Insurgentes’ már éreztette, hogy az anyazenekar énekes-gitáros vezetőjének fejében olyan gondolatok is sorjáznak, melyeket máshol, másokkal és máshogyan szeretett volna materiális szintre emelni. A PT ’The Incident’ című, sokak számára picit csalódást okozó, eddigi utolsó albuma után két évvel, 2011-ben elkészült a második „zenekarmentes” mű, a ’Grace for Drowning’, ami egy újabb szintre emelte Wilson önkifejezési formáját. Itt már érezhető volt, hogy a szólóalbum-készítés nem múló hóbort, hanem valószínűleg a jövő. A zenei anyag pazarsága mellett megjelent a tökéletesen felépített promóció és az élő megjelenéseknél a komoly színpadi látvány is.
Innen nem feljebb lépett, hanem feljebb ugrott Steven Wilson. 2013-ban ugyanis megérkezett a ’The Raven That Refused to Sing (and other stories)’. A korong, amely igazi klasszikus, de mégis nagyon mai hangzású progresszív rockmuzsikát tartalmaz, világsikert hozott a sokak által „leszomorúművészezett” muzsikusnak. Hatalmas siker, koncerteken igazi összművészeti élmény. Merre lehet innen továbblépni? – kérdi az egyszerű halandó. A legegyszerűbb ugyebár egy ’Raven 2’ elkészítése lett volna, de Wilson nem lenne Wilson, ha ezt megtette volna. Ő inkább változtatott. Zeneileg nagyot, de a kísérőzenekar összetételét tekintve nem. Mivel hősünk azon kívül, hogy remek zenész és dalszerző, hihetetlen érzékkel bír a társak megtalálásában is. Az első két lemeznél még nem volt hangsúlyos a kísérőcsapat tagjainak kiléte, az új album stúdiómunkálatainak megkezdésekor már tudni lehetett, hogy Steven ezúttal a „győztes csapaton ne változtass” elvét fogja követni. Vagyis 2014 szeptemberében Guthrie Govan gitáros, Nick Beggs bőgős, Marco Minnemann dobos, Adam Holzman billentyűs és Theo Travis fúvós sétált be a londoni Air studio épületébe, hogy hozzáfogjon a legújabb wilsoni agymenésekből fakadó teendők ellátásának. A stúdióból érkező első jelentéseket már nagy izgalommal fogadtuk, mert a csordogáló információból tudni lehetett, hogy Steven Wilson ezúttal egyfajta karrieráttekintésre készül. Azt is hamar kiderült, hogy ezúttal konceptlemez készül, melynek témája a mai ember életének nagyon fontos – Wilsont már a Porcupine Tree idejében is erősen foglalkoztató – szeletét boncolgatja. Szeparáció, reményvesztettség, magány. Ezek a fő oszlopai a történetnek, melyet egy megtörtént tragédia ihletett. Londonban rátaláltak egy Joyce Carol Vincent nevű fiatal nőre, aki akkor már három éve feküdt holtan a lakásában. Fiatal, csinos lány volt, aki családot és barátokat is maga mögött tudott, mégsem kereste őt senki hosszú időn keresztül.
Ez a megrázó sztori adta tehát az alapot a ’Hand. Cannot. Erase.’ című műhöz, melynek limitált kiadását március első napjaiban vehettem kézbe. Arról most nem szeretnék hosszasan áradozni, hogy hogyan is néz ki egy Steven Wilson által elképzelt és gondozott limitált kiadású album. Nincs is rá szükség, hiszen kaptunk a kiadótól egy klipet, melyben oldalról oldalra megmutatja nekünk egy hölgy (utalva a történet főszereplőjére) a kiadványt, melyben a CD, a demóanyagot tartalmazó CD, egy audio DVD és Blu-Ray mellett a fantasztikus Lasse Hollie által készített képeken túl olyan, a kötetből kivehető különlegességek is helyt kaptak, mint például egy anyakönyvi kivonat, egy iskolai ellenőrző, vagy egy levél, melyen az utolsó dal szövege szerepel.
A korong egy gyermekzsivajból kiemelkedő intróval indul, melynek zongoramelódiája azonnal megadja az alaphangot. Azt már előzetesen tudtuk – hiszen Wilson a stúdiómunkálatokat megörökítő filmekben elmondta –, hogy a lemezen a néhol már akár popba is hajló felvételek mellett három igazi progresszív rock darab szerepel. A felvezetést követően mindjárt meg is kapjuk az elsőt: a 3 Years Older minden olyan elemet felvonultat, amiért Steven Wilsont szeretni érdemes. Összetettség, finom dallamok, rendkívül „agyas” hangszerelés, meglepő zenei megoldások, és állandó izgalom – mindez picivel több, mint 10 percen keresztül. Már az előző albumnál is tisztán érzékelhető volt, hogy Steven remek dramaturgiai érzékkel rendelkezik. A történet szerint itt még a főhős gyermekéveinek történéseire emlékezünk, melyet a szövegen túl a zene is hűen visszaad. Minimális a drámai elem, a hangsúly a finom dallamokon és a könnyed, de rendkívül kimunkált, klasszikus rock elemekben bővelkedő zenei kíséreten van.
A könnyedség fokozódik a következő, címadó dal esetében, melyet a világ még tavaly december 19-én ismerhetett meg. Megismerte és meg is döbbent rendesen. A Hand Cannot Erase ugyanis egy igazi brit popdal, énekelhető, a fejből szinte soha ki nem űzhető refrénnel. A masszív, konzervatív rockerek számára azonban még van „lejjebb”, ugyanis érkezik a Perfect Life, mely műfajilag talán már az elektronikus zene kategóriába tartozik. Dobgép, szintetizátor és bőven mért effektek, ahogy az a „elektronikus zenék nagykönyvében” meg van írva. Itt hallhatjuk az album első „vendégét”, Katherine Jenkinst, aki a főhős bőrébe bújva egy történetet mesél el nekünk egy barátnőről, akinek meghatározó szerepe volt az életében. Steven a második részben lép csak be egy refrén éneklésével, mely sokszor ismétlődve zárja le a sztori első részét, mely után zeneileg is és a hallgatóra gyakorolt hatás tekintetében is szintugrás következik.
A kilenc perces, életünk beidegződéseiről szóló Routine az album meghatározó darabja. A koncerten e ponton vetített, a Raven lemez két, megindítóan szép animációját is jegyző Jess Cope rajzfilmjével (de anélkül is) hátborzongató, fájdalmas és mégis felemelő élményt ad ez a szerzemény. Steven többször elmondta, hogy számára ez a dal jelenti a korong csúcspontját. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy itt lép be újabb két vendég. Mivel a történet egy nő élete körül zajlik, Wilson szükségesnek érezte, hogy leszerződtessen egy énekesnőt, aki hangjával külön mélységet és fényt ad a történet egyes részeinek. A választása – mint mindig – tökéletesre sikerült. Az izraeli Ninet Tayeb érzékeny, de erős hangjával óriási pluszt ad a dalnak, melynek másik vokális érdekessége, hogy Kate Bush All The Love című szerzeményének hatására Steven egy fiúkórust is vendégül látott a stúdióban, melynek egyik tagja, Leo Blair egy rövidke szólót is énekel. A zene természetesen követi a hangulatot. A szokásos finom indítás után fokozatosan erősödik a hangszerek „hatalma”, majd belép a női ének, melynek sikollyal alátámasztott csúcspontját követően az akusztikus gitáré a levezetés feladata.
És ekkor jön el igazán a rockerek ideje. Érkezik a Home Invasion és a vele összefűzött, instrumentális Regret #9. A Home Invasion első része igazi old school rock, kemény felvezetéssel, duplázó lábdobbal támogatott kemény riffel, Melotronnal, Fender Rhodesszal, Hammonddal. Majd szinte pont a dal mértani felénél belép az ének, mellyel egy kicsit már a funky-rock határait súroljuk. Igazi örömzene ez némi Porcupine-os utánérzéssel, melynek letaglózó hatását csak fokozza az instrumentális Regret #9, mely tulajdonképpen Adam Holzman billentyűs és a nagyszerű Guthrie Govan gitáros jutalomjátéka. Mindkettőjüktől olyan szólókat hallhatunk itt, melyekre minimum az „emlékezetes” jelzőt illik használni. És ha már a zenészeknél tartunk. Steven minden interjújában elmondja, hogy bár minden dalt ő szerez, igyekezett világklasszisokkal körbevenni magát, zenei gondolatainak minél tökéletesebb megvalósítása érdekében. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a műfajon belül hirtelen nem is tudnék ennél jobban összerakott zenekart említeni. A már említett Holzman és Govan mellett Nick Beggs basszusgitáros, chapman stickes és vokalista (de milyen!), valamint Marco Minnemann dobos a csillagokat is lejátsszák nekünk az égről. Említsük meg még Theo Travis fúvóst is, aki ezen az albumon csak néhány részfeladatot kapott, de azokat természetesen a tőle megszokott perfekcionizmussal oldotta meg.
Visszatérve a koronghoz, a következő tétel a Transience, melynek szerepét inkább a dramaturgia alátámasztásában látom. Itt gitáron, Mellotronon és billentyűs hangszereken is Steven játszik. Ez az album „legszürkébb” darabja (élőben nem is játsszák.) Átkötő szerepe van a már említett instrumentális tétel és a korong leghosszabb szerzeménye, a történet drámai tetőpontját jelentő Ancestral között, amely lassan, gépiesen indul, hogy aztán a fokozatosan belépő hangszerekkel (itt hallhatunk fuvolát, illetve bariton szaxofont is) elérkezzünk a lemez zenei csúcspontjaihoz. Először a dal első részének lezárásaként Guthrie gyönyörűséges, csak az előző album Drive Home-jához fogható gitárszólóját élvezhetjük, majd egy újabb énekes átkötés után útjára indul az a nyolc perces instrumentális őrület, mellyel kapcsolatban egy zenei blogban azt olvastam, hogy „teljesen felesleges zenei maszturbáció”. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy egy maszturbáció sohasem lehet felesleges, ha ilyen orgazmus követi.
A Porcupine Tree legszebb időszakait idéző zenei fergetegről van itt szó, melybe még a kőkemény „hajrázós metalkodás” is belefér. Természetesen a dolog nem öncélú. Egyszerűen elérkeztünk a dramaturgiai csúcsponthoz, melynek elő kell készítenie a feloldozást, a megnyugvást. A megnyugvást, melyet a szépséges ballada, a Happy Returns meghallgatása által érünk el. A dalt Steven és Guthrie szólókettőse zárja le. Ez után már csak a kórussal, effektekkel és zongorával kivitelezett epilógus van hátra, mely az Ascendant Here On címet kapta.
Miután az utolsó hang is szertefoszlott, nem marad más, csak a csend és a katarzis. Wilsonnak megint sikerült meglépnie azt a mércét, melyet önmagának állított fel. A ’Raven’ klasszikus progresszív rockja után ezúttal sokkal maibb hangot ütött meg: XXI. századi történet, XXI. századi ZENE. Így, nagybetűvel.
Legutóbbi hozzászólások