Masszí­v húsvét: Amaranthe, Engel, Santa Cruz - Club 202, 2015.04.05.

Nem véletlen, hogy déja vu érzésem támadt, amikor húsvétvasárnap a Club 202 elé keveredtem, ugyanis szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt játszott ugyanitt az Amaranthe, akik az új, ’Massive Addictive’ lemezükhöz kapcsolódó turnéjukon sem hagytak ki minket. Jól tették, hiszen a hatalmas nézőszám már előre borítékolható volt, ráadásul ezúttal olyan csapatokat hoztak magukkal előzenekarnak, akik egy saját headliner turné keretén belül is lazán megállták volna a helyüket.

Még a finn Santa Cruz is simán elturnézgatna egyedül, pedig csak most jelent meg a második lemezük. Ritka egyébként az olyan előzenekari produkció, amire hatalmas nézősereg tömörödik össze a színpad előtt, a finn srácok viszont fiatal koruk és a még nem túl vaskos életmű ellenére is nagy népszerűségnek örvendenek, így nem volt véletlen, hogy szinte moccanni sem lehetett az első sorokban. A csapat nemrég alakult hazai fan clubja egy nagy molinóval készült a bulira, úgyhogy csak abban a bízhattunk, hogy ezt az óriási szeretetet bőven meghálálják majd Cruzék. Így is történt, pedig a soundchecken nem ment minden zökkenőmentesen, ráadásul Archie beteg volt, mégis kisajtolta magából a sikolyokat és a magas hangokat, bár akadt olyan pillanat, amikor hagyott némi kívánnivalót egy-egy énektéma.

A We Are The Ones To Fall bevezető taktusaira lépkedtek fel a srácok a színpadra, majd Archie kieresztette a hangját és azonnal ezer százalékon égett mindenki a csapatban. Szükség is volt a heves kezdésre, mert csak fél óra jutott a fiúknak, ami sajnálatosan kevés, azonban igyekeztek minél felejthetetlenebbé tenni ezt a rövid időt. Johnny és Archie ujjai csak úgy sikamlottak a Gibsonokon, Middy fényesre polírozta a színpad jobb oldalát, olyan vehemenciával mozgott jobbra-balra. Ha pedig a betegség miatt kicsit kopottabb hanggal is érkező Kuosmanen-fiú megtántorodott, akkor a többiek vokáljaival újra helyrebillent a mérleg nyelve. A dobos, Taz (nem, nem én voltam) szintén nagy energiákat szabadított fel a deszkákon, ráadásul mivel mikrofonnal a fején kalapált, így ő is ki tudta venni a részét az éneklésből. Hihetetlen, de ezek a srácok a húszas éveik elején járnak, mégis olyan profin és megtervezetten adták elő a dalokat, hogy az a legnagyobbakat idézte, a gitárszólókról pedig ne is beszéljünk, azokra nem lehet szavakat találni, egyszerűen mindenkit megszégyenít az Archie-Johnny páros. Ezen az estén megmutatták, hogy kell tökösen, lazán kivirgázni az emberek szemét.

Egy vérprofi, magas hangszeres teljesítménnyel megkoronázott produkciót tett le az asztalra a kvartett, már-már az volt az ember érzése, hogy valahonnan a glam hőskorából csöppentek ide erre a fél órácskára, de az elővezetett hét dalból hat az új lemezről származott, így a modernebb ötletek jelenléte a földön tartott és nyakon is csapott mondván: „Hé, haver, már a kétezres években járunk!” Nemcsak én, hanem a Club 202 teljes közönsége is elhallgatta volna még az ifjú titánokat, azonban nekik most csak ez a rövid bemutatkozás jutott. Remélhetőleg hamarosan újból láthatjuk őket – kicsit hosszabb műsorral.

Setlist:

We Are The Ones To Fall / Velvet Rope / My Remedy / Let Them Burn / 6(66) Feet Under / Wasted & Wounded / Aiming High

Valamivel többet, körülbelül 40 percet kapott a svéd Engel, akikről azt érdemes tudni, hogy az In Flames gitárosának, Niclas Engelinnek köszönhetik pályafutásukat, hiszen ő alapította a csapatot. Az már más kérdés, hogy a turnékon általában nem vesz részt, pedig nem hiszem el, hogy nem hiányzik neki a rendes metal az In Flames küszködése mellett. Persze ez legyen az ő baja, az egybegyűltek mindenesetre nagyon várták a nemrég megjelent ’Raven Kings’ dalait, amiből négyet is kaptunk Marcus Sunesson vezetésével. A true metal-arc gitáros nagyon aktívan osztogatta a riffeket és a szólókat, sokszor a kontroll-ládára felhajított lábbal, rágózás közben zúzott, mindent megtett a frenetikus hangulatért. Mikael Sehlin énekes pedig remekül mutatkozott be, hiába a nehezen kivitelezhető hörgés/kiabálás/tiszta ének váltások, szinte kristálytisztán, lemezminőségben hozta a dalok énektémáit, a régebbi albumok melódiái pedig rendesen jobban szóltak az ő előadásában.

Buli közben nézelődve azért feltűnt, hogy a banda alulértékeltségének ellenére elég sokan ismerik az Engelt, a szép számban összegyűlt jó csajok nagy része is betéve tudta a szövegeket, egyesek hipnotikus állapotban, teli torokból üvöltötték azokat. Még az olyan nóták is hatalmas ovációt váltottak ki, mint az elsőlemezes Casket Closing, de a friss album opuszai – így például a klipes Salvation vagy a Fading Light – sem tűntek ismeretlennek a publikum számára, úgyhogy Mikael nem győzte megköszönni a meleg fogadtatást. A közönség soraiból néhány dal után előkerült egy nagy kartonlap, ami a Sense The Fire felirattal volt díszítve, úgyhogy ennek apropójából és az egyre forrósodó hangulatnak köszönhetően elnyomták a srácok ezt a dalt is. Ekkor már kezdtem érezni, hogy bizony ebből a zenéből talán elég is a 40 perc, a hasonló hangnemek és zenei megoldások kissé kioltották egymást, mindenesetre amit tudtak, megtettek a svédek a figyelem fenntartásáért. Talán csak a basszeros, Steve Drennan tűnt enerváltnak, sápadt arccal küldte a mélyeket, de néha azért ő is bedobta hosszú hajkoronáját. Az egyébként nagyon szimpatikus az Engel zenéjében, hogy nem csűrik-csavarják feleslegesen a nótákat, ha nincs elegendő ötlet, akkor három percnél vagy hamarabb befejezik és kész, mégis képes nagyot ütni egy-egy szerzeményük. Kár, hogy a dallamos death zenekarok ranglistáján nem foglalnak el előkelőbb pozíciót, pedig az új albumuk talán az eddigi legjobb alkotásuk. Annak mindenesetre örülhetünk, hogy itthon is láthattuk őket, a monumentális intróért pedig külön köszönet, hiszen a Dead Can Dance egyik örökzöldje, a Summoning The Muse csendült fel, ami igazi klasszikus és nagy kedvenc!

Setlist:

Salvation / Your Shadow Haunts You / Question Your Place / Fading Light / Six Feet Deep / When the Earth Burns / Burn / Casket Closing / Sense the Fire / Until Eternity Ends

Ha egy bandát többször is látsz élőben, akkor előfordulhat, hogy ugyanazok a gondolatok jutnak eszedbe a produkciójukról és nem tudsz újat mondani a csapatról. Ez hatványozottan igaz akkor, ha a szóban forgó zenekar nem sokat változtat zenéjén, esetleg rövid időn belül kapod el újból egy bulijukat. Így erősen elgondolkodtam az átszerelés közben, hogy ezúttal milyen szemszögből lehetne vizsgálni az Amaranthe-ot, hiszen egy éve jártak nálunk legutóbb, igaz, közben megjelent egy új albumuk, a ’Massive Addictive’. A lemeztől mondjuk nem ájultam el, úgyhogy kissé tanácstalanul toporzékoltam a folyamatosan növekvő forróságban (rohadt meleg volt a Club 202-ben), de a profi intró és a Digital World után megnyugodtam, ugyanis Elize Ryd és férfitársai olyanok, mint a jó nebulók: folyamatosan fejlődnek.

A Future On Hold bevezetőjében szereplő női hang hívta a színpadra a banda tagjait, majd miután a legnagyobb tapsot bezsebelő Elize is megérkezett, beindult a buli az új lemez egyik legjobb dalával, a Digital Worlddel. Már ekkor érzékelhető volt, hogy a tavaly lezavart headliner turné alatt nagyot fejlődött a banda, hiszen annak ellenére voltak sokkal aktívabbak a színpadon, hogy a budapesti koncert az egyik utolsó volt a koncertnaptárban. Olof is gyakran sétált át a jobb oldalra új, piros Jackson gitárjával, ami még keményebb ruhába öltöztette a friss szerzeményeket. A közönséget rögtön megvették kilóra, már a koncert elején bedobták az olyan nagy slágereiket, mint a Hunger, az Invincible, vagy a 1.000.000 Lightyears, úgyhogy felmerült a kérdés, hogy mit játszanak majd a folytatásban.

Persze volt miből válogatni, hiszen az új album is képviseltette magát pár nótával, mondjuk nekem ez elég időt biztosított ahhoz, hogy elszaladjak egy sörért, de Morten dobszólója is, amiben szinte egy ritmusképlet sem változott tavaly óta. Ezt leszámítva viszont profizmus jellemezte az egész koncertet, Elize például kissé betegen állt színpadra, mégis úgy énekelt, mintha most lett volna a legjobb formájában. Mondjuk sokat segítettek neki a samplerről érkező vaskos vokálok, ami azért hatott nagyon furcsán, mert ugye három énekes működik a zenekarban, tehát akár a többiek is énekelhettek volna plusz szólamokat a dalokba. Mindenesetre a közönség a tenyerén hordozta az énekesnőt, aki mintha évről évre rövidebb szoknyában lépne színpadra (remélem jövőre is jönnek), így a férfiaktól talán nem is meglepő a nagy rajongás. A tavalyi bulihoz hasonlóan egyébként most is előkerült egy-egy papírszívecske a nézők közül, amivel Elize pózolt egyet a fotósoknak. Ez a szeretet viszont nem egyoldalú, az Amaranthe is imád nálunk és nekünk játszani, az est lassabb szerzeményeit kifejezetten nekünk ajánlották, sőt Jake még azt is elmondta, hogy neki mindegy, megvesszük-e a lemezt, vagy csak letöltjük, a lényeg, hogy itt vagyunk a bulin. És tényleg, szép számban érkeztek rajongók a Club 202-be, talán a következő koncertet nem is ide kell leszervezni, hiszen egészen a ruhatárig tömve volt a hely.

Call Out My Name után a piros orr, a piros sapka és csörgő a basszeros, Johanhoz vándorolt, egy kis mini stand-uppal húzta az időt a ráadás előtt, mindeközben persze a többiek valahol „píszeltek” a háttérben. Ahogy az lenni szokott megint elcsattantak a „ti vagytok a legjobb közönség”-szerű mondatok, majd miután Elize-ék kifújták magukat, jöhetett a ráadás, amiben már a technika sem bírta a hőséget. A Dynamite konkrétan gitár nélkül ment végig, Olof nagy erőkkel matatott a rackeknél, ami csak arra volt elég, hogy egy nagyon vérszegény szólót csikarjon ki a cuccból. Ezt leszámítva viszont végig tökéletes volt a hangzás. A kisebb baki mondjuk sokaknak fel sem tűnt, annyira együtt élt a hatalmas tömeg a csapattal és a dalokkal. A magyar rajongók újfent megmutatták, hogy milyen frenetikus légkört tudnak teremteni. A koncert végén a The Nexus korbácsolta fel utoljára a hangulatot, melynek zakatoló ütemeivel búcsúzott a svéd gárda erre az évre Magyarországtól.

Hiába a popos beütésű dalok miatt fanyalgók sokasága, mégis működik az Amaranthe-gépezet: már a második headliner turnéját tekerte le az elsősorban Olof Mörck és Elize Ryd nevével fémjelzett csapat, és annak ellenére zsebeltek be sokkal nagyobb sikert, hogy túlságosan eltértek volna az eredeti koncepciójuktól. Ezt a többféle elemet is egybeolvasztó metalt könnyen befogadja akár egy popzenén szocializálódott hallgató is, de egy death metalos true arc is szívesen ráz egyet a masszív riffekre. Hogy a srácok mikor érik el a siker felső határát és hogy meddig tart a népszerűség, azt nem lehet tudni, mindenesetre én tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy egy nagyobb lépést kell előre tenniük, mert ezt a húsz számot egyhuzamban végighallgatva sajnos olyan csömöröm lett a nem túl változatos dalszerkezetek és hasonló ötletek miatt, mintha egy jó nagy adag zsíros sonkát toltam volna be kenyér nélkül.

Setlist:

Digital World / Hunger / Invincible / Razorblade / Burn With Me / 1.000.000 Lightyears / Serendipity / True / Trinity / Massive Addictive / Over And Done / Afterlife / Electroheart / dobszóló / Leave Everything Behind / Amaranthine / Call Out My Name /// Automatic / Dynamite / Drop Dead Cynical / The Nexus

Szerző: TAZ
Képek és videó: savafan
Köszönet a Concertónak!