A kimaradt ziccer: U.D.O., Sister Sin - Barba Negra, 2015.03.24.

Vannak Magyarországon (is) népszerű zenekarok, akik – lévén turnézásból él a zenész – az utóbbi években akár hathavonta is beköszöntek hozzánk. Ennek az egyszeri rajongó örül, a nem-rajongó nem. Egy biztos: amiatt még senki nem panaszkodott, hogy az Accept egykori énekese rendszeresen visszajár Magyarországra. A smirglitörpe most is magabiztosan masírozott végig a hazai rajongótáboron, és most legalább egy erős előzenekart is hozott magával.

Nem, nem a Garagedaysre gondolunk, akiket félig szándékosan, félig nem, de lekéstünk, hanem a Sister Sinre, akik legutóbbi két lemezükkel (’Now and Forever’, 2012; ’Black Lotus’, 2014) kicsit megkavarták az undergroundban a dolgokat, lévén, annyira azért nem sok ügyes banda tolja ezt a Skid Row, Mötley Crüe meg talán a W.A.S.P. nyomvonalán haladó, street rocknak is mondott, valahol a sima fémzene és a Guns-keménységű rockzene közt billegű stílust. Erősen süvítő, csordavokállal skalpoló refrének, a ’80-as évekből átmentett gitárriffek és szűk műfaji keretek jellemzik a Sister Sin zenéjét, na meg persze Liv Jagrell, aki énekesnél csak frontembernek jobb. Vele kapcsolatban Dorót és a mára elfeledett Hellion nevű bandát, annak is amerikai énekesnőjét, Ann Boleynt kötelező felemlegetni, de Liv megél összehasonlítgatás nélkül is: karcos, reszelős hangjával nemcsak a rockénekesnők közül emelkedik ki egy nyakhosszal, de az Udo-turnéra is tökéletesen illett.

Mivel a Sister Sin utóbbi két korongját jó párszor lepörgettem itthon, azt vártam, hogy élőben még jobban taglózzon a banda. Paradox, de lemezen mégis valamivel jobban tetszettek: Liv hangján érződött, hogy már hó eleje óta tapossák a turnét, mert hol spórolt vele, hol meg olyan volt, mintha épp elfogyna a hangja, de még pont nem. A csordavokálok is kevésbé voltak kidomborítva, mint albumon, így vokálfronton lehetett volna erősebb a buli. De ez lényegesen nem befolyásolta sem a hangulatot, sem a teljesítményt, pláne hogy Liv profi frontemberként – és gyakorló fitneszedzőként – vezényelte le a koncertet, a Chaos Royale-ra még a klipbeli kapitánykalapját is a fejébe húzva.

A svéd zenekarnak nagyjából negyven perce volt, egylemeznyi idő, amit tökéletesen kihasználtak, amolyan klipdalos besztofot adva. A ’Black Lotus’-ról mindjárt a Food For Wormsszel a magasba lökték az adrenalinszintet, és az intenzitás a Chaos Royale, a Sail North, és a pár régebbi szám alatt sem csökkent. A 2012-es korongról volt Fight Song meg Hearts of Cold, szerintem a buli két legjobban eltalált pillanata – kár, hogy az End of the Line-t, vagy a ’Switchblade Serenade’ valamelyik dalát, mondjuk a One Out of Tent vagy az On Parole-t nem biggyesztették még mellé. A csapat láthatólag összeszokott már a rendszeres basszusgitáros-cserék után is, bár Liv mellett értelemszerűen csak a gitáros Jimmy Hiltulának és egy-egy rövid szólójának jutott kiemelt szerep. Még szerencse, hogy Liv egyedül is elvitte a showt. Ami azt illeti, jöhetnének gyakrabban is hozzánk, mert a produkciójukkal valószínűleg azokat is meggyőzték, akik még az életben nem hallottak róluk. (Tomka)

Nem könnyű összehozni, hogy a névnapod tiszteletére egy neves rockzenész adjon koncertet. Nekem sikerült. Kb. ötszázadmagammal ünnepeltem a Gábor napot a Barba Negrában, ahol Udo Dirkschneider és húros zenekara húzta a talpalávalót. Meg előtte a svéd Sister Sin. Volt egy osztrák zenekar is, a Garagedays, csak ők túl korán jöttek. De tényleg. Az egyébként is korai háromnegyed nyolcas kezdést az utolsó napon módosították fél nyolcra, már csak a buli után láttam a Pofakönyv-bejegyzést. Így még pont láttuk a hangszerét elcsomagoló gitárost a színpadon, amikor odaértünk. Szorri. Ja, osztrákok vagytok. Akkor Blackmore-ral szólva: Vielleicht das nächste mal. A Sister Sint nem ismertem, így csak pár gondolat „szűz fülekkel”: Lendületes muzsikát nyomtak, egy Doro-hangú énekesnővel (ami sokkal jobban bejön nekem, mint a sok szimfo-metál áriázó bige), és igen nagy bátorságra és önbizalomra vall, hogy előzenekarként a főbanda egyik sikerszámát is beleszőtték a műsorukba (24/7).

Udo már tavaly bemutatta megfiatalodott csapatát a 'Steelhammer' turnén, azóta még tovább folyt a „tisztújítás”, Francesco Jovino dobos helyére saját fiát ültette, és turnébillentyűsnek meg mintha a fiú egyik osztálytársát szerződtette volna. Ráadásul – az előző évi tapasztalatokból kiindulva – álcahálóval be is borították a hangszerét, így csak deréktól felfelé látszott, s nem okozott akkora katarzist, mint elődje, aki úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen. Már csak az öreg Fitty maradt Udo mellett a régi legénységből, de a koncert első felében olyan enerváltan mozgott, mintha már ő is megkapta volna a felmondólevelét. Persze a rockervér nem válik vízzé, és a többiek lendületének hatására idővel belelendült, a ráadás előtt már a színpad túloldalára is átszaladgált.

Aki nem volt ott 2014-ben, annak röviden ennyit a koncertről: jó volt. Számomra a buli minden pillanata egy kicsit hasonlítgatás volt a tavalyi fergeteges produkcióhoz, s azt kell mondjam, az idei eresztés gyengébb volt. Udo visszatért a terepszínű egyenruhához, ez tetszett, mert a majdnem köldökig kigombolt fekete ing kicsit gáz volt. Mintha hozzá akart volna fiatalodni a csapatához. Pedig ő Udo, akinek nem kell senkihez sem igazodnia, hasonlítania, ahogy az ő smirglihangján előadott dalokhoz sem hasonlítható semmi. Még Mark Tornillo sem, az Accept új énekese, aki más, egyesek szerint jobb (hangterjedelemben biztosan), de nem tudja visszaadni azt az érzést, amikor Herr Dirkschneider beleüvölt a mikrofonba, és a nem várt bónusznóta (I'm A Rebel) megszólal az ő hangján. A kis Dirky lenyomta a bulit tisztességesen, de semmi extrát nem adott a produkcióhoz, ahogy a mellette ácsorgó billentyűs kölyök is sokszor tűnt inkább színpadra tévedt rajongónak, mint zenésznek, akinek a munkájától függ a produkció. A végére hagytam a két gitárost. Legutóbb azt mondtam, a szőke orosz megkaparintotta a showt, Wolf Hoffmann minden stílusjegyét magán viselő gitározása mellé példaképének kissé exhibicionista attitűdjeit is magára vette, s kissé elnyomta finn társát, akinek csupán a korai lemezek szólói jutottak. Szerintem szóltak Andreynek, hogy fogja vissza magát, mert most sokkal kiegyenlítettebb volt a színpad a két gitáros között, sőt, talán a finn Kasperi játéka még jobban is tetszett, mint orosz társáé. Persze úgy tűnik, nincs harag, hiszen az egész koncertet mindketten mosolyogva játszották végig, az ikergitárszólókat vállvetve adták elő. Udoval hármasban betöltötték a rendelkezésre álló teret, ahogy említettem, Fitty csak a buli vége felé zárkózott fel hozzájuk.

Ami mégis némiképp csalódást okozott, az a program volt. Tavaly még egylemezes volt az új csapat, így több idő maradt a régi dalokra, melyek szinte kivétel nélkül az Accept első és második reinkarnációja közti '87-91-es időszakból valók voltak. Most a 'Decadent' hét dala mellé felsorakoztatott 3 'Steelhammer' nóta már önmagában kitette a koncert 60%-át. A lecsökkent műsorhányadba kicsit egyenletesebben szórták el a régi dalokat. Az jó, hogy nem ismételték meg a múltkori besztofot, de valahogy most nem sikerült annyira ütős műsort összeválogatni. Kimaradt a Holy, ami szerintem a Kauffmann-éra legnagyobb dala, a Future Land, a Heart Of Gold és a They Want War a koraiak közül és a helyükre talán kevésbé eltalált szerzemények kerültek. (Vagy legalábbis az én ízlésemet kevésbé találta el a Black Widow, a Metal Eater vagy a ráadás nyitányaként a Holy helyére került Break The Rules.) A koncert közepén egy akusztikus szettben viszont a sokak által cikizett Tears Of A Clown nagyon szépen volt felépítve a zongorás intrótól az akusztikus gitáros részeken át a teljes zenekaros befejezésig. Egy nem tetszett: valaki mondja már meg ezeknek a fiatal legényeknek, hogy az akusztikus gitár húrjait nem kell annyira tépni, mint az elektromos gitárét, mert qrvára zörögnek!

A gyönyörűre csiszolt bohóckönnyek után az új lemez balladája, a Secrets In Paradise már unalmasnak tűnt. És itt hagyták ki azt a bizonyos címben említett ziccert: ha már még egy akusztikus balladát akartak, és ott volt az előzenekarban egy Doro orgánumú hölgyemény, a Dancing With An Angelt kellett volna műsorra tűzni! Óriási dobás lett volna. Akár még az idei buli oldalára is billenthette volna a mérleget. Hiszen mindig változik a műsor, még turné közben is. Miért ne lehetett volna egy ilyet meglépni? A bevállalós svéd énekesnő biztosan nem ellenkezett volna! Ahogy kimaradt a két héttel korábban még játszott Mystery az új lemezről, és bekerült helyette a The Bullet And The Bomb a ’Thunderball’-ról, úgy cserélhették volna le a kevésbé sikerült új dalt is. Ilyen egyedülálló lehetőség ritkán adódik! Csak észre kéne venni! Mondjuk megnézhetnék az előzenekar műsorát! Ennyi zenész között valakinek csak beugrana az, amit én észrevettem.

A turné korábbi állomásainak programját böngészve azt láttuk: volt, ahol csak két Accept nóta volt a ráadásban, de többször eljátszották a Princess Of The Dawnt is, viszont ahol jobban élvezték a bulit, előkerült az I'm A Rebel is. Szerencsére mi, magyarok jó közönség voltunk, meg is lett a jutalmunk: a Wolf Hoffmann által valahol hallott AC/DC demo feldolgozását is meghallgathattuk az U.D.O.-tól. Persze valamit valamiért. Ahogy a legutóbbi műsorból hiányoltam a Princess Of The Dawnt, idén úgy sírhatok a Metal Heart után. De a két órás műsoridőre nem lehet panaszom.

Jó buli volt. De egy kis kreativitással lehetett volna még jobb. Azért nem panaszkodom. Névnapot ünnepelni U.D.O. koncerttel megfizethetetlen. A többire meg ott a balkezem. (A csápolásra értettem!) (CsiGabiGa)

Setlist:

Speeder / Blitz Of Lightning / King Of Mean / Decadent / Independence Day / Black Widow / Never Cross My Way / The Bullet And The Bomb / Under Your Skin / Tears Of A Clown / Secrets In Paradise / Faceless World / Pain / Untouchable / Let Me Out / Metal Machine / Metal Eater /// Break The Rules / Princess Of The Dawn / I'm A Rebel / Fast As A Shark / Balls To The Wall

Képek: T T
Köszönet a Livesoundnak!