Toto: XIV
írta CsiGabiGa | 2015.03.22.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http://totoofficial.com
Stílus: Hard rock, progresszív rock, AOR, jazz-funk, vagyis TOTO
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Képtelen vagyok szavakba foglalni azt az érzést, amikor 2010-ben a Toto újrakezdte Joseph Williamsszel és a ’86-88-as felállás fizikailag lehetséges reunionjával. A Totót eredetileg David Paich billentyűs hozta létre 1977-ben, az első lemezen kizárólag az ő szerzeményei szerepeltek. A zenekar tagjai voltak ekkor Jeff Porcaro dobos, Steve Lukather gitáros, Bobby Kimball énekes, Steve Porcaro második billentyűsként és David Hungate basszusgitáros. A 2008-as feloszláskor már az alapító nem is játszott a zenekarban, egy jó ideje Steve Lukather vette át az irányító szerepét, de rajta kívül csak Bobby Kimball volt ott az eredeti felállásból, akivel Luke 13 évig nem is beszélt, mielőtt Leslie Mandoki szupergrupjában összehozta őket a sors, és megpróbálták újra együtt, de csak amolyan kutya-macska barátság volt ez, mint Blackmore és Gillan kapcsolata. Na most gondold el, ha Blackmore és Gillan maradt volna csupán a Deep Purple-ben, Blackmore is azonnal feloszlatta volna!
Amikor 2010-ben Luke úgy döntött, hogy csinál egy egynyári Toto-turnét Mike Porcaro és családja támogatására, rohantunk a legközelebbi helyszínen, az ausztriai Wiesenben megnézni őket. Persze, ahogy mondtam, ez csak egy „fizikailag lehetséges” újjáalakulás volt, de a ’86-os felállás 6 tagjából négyen ott voltak: Joseph, Luke, David és Steve Porcaro. Jeff Porcaro fiatalon hunyt el 1992-ben, a David Hungate-et váltó harmadik testvért, Mike Porcarot pedig már a 2007-es turnén is Leland Sklar helyettesítette kezdődő ALS betegsége miatt. (Az külön tragédia, hogy most, öt nappal az új lemez megjelenése előtt hunyt el végül. Remélem, a fiúk legalább megmutatták neki a felvételeket kiadás előtt! Akkor valóban nyugodt lélekkel távozhatott.) Szóval ez a nyári turné olyan jól sikerült, hogy következő nyáron megismételték, majd megint, s végül megjelent egy 35 éves jubileumi koncert is a 2013-as lengyelországi fellépésükről. És addigra rájöttek: olyan jól érzik magukat együtt, hogy folytatni akarják egy új stúdióalbummal. A felvételek alatt aztán „olyan volt a hangulat, mint az első album, a 'Toto IV' és a 'The Seventh One' készítésének idején” – nyilatkozta Paich. Szóval így indult ez a történet.
Hány évet vártam erre a lemezre? Az utolsó albumot, a 'Falling In Between'-t 2006-ban adták ki. Tehát 9. De nem is! Lehet, hogy progos barátaim meglincselnek ezért, de az a lemez hiába volt zeneileg zseniális, mégis nyögvenyelősen hallgatom a mai napig. Érezhető rajta a feszült légkör, a kényszeredett együttlét. Az utolsó igazán totós album az 1999-es 'Mindfields' volt. Annak bizony már 16 éve. De én már az 1988-as 'The Seventh One', a józsefattilásan csak „A hetedik”-nek elnevezett album óta várok erre a pillanatra. 27 éve! Hát csoda, ha nehezen térek magamhoz?
Az új lemez végre az, amitől a Toto mindig is nagy volt: dallamosan progresszív. Amikor más AOR sláger már a könyöködön jön ki, itt valahogy olyan rafináltak a dallamok, hogy nem vagy képes megunni. Vagy ha mégis, századik hallgatásra is találsz valami olyan finomságot, amit korábban nem vettél észre, és elindítod százegyedszer is, hogy újra meghallgathasd. Ráadásul a zenekar 2008-as feloszlatása óta eltelt időben Steve Lukather szólólemezeken csiszolt stílusát tökéletesen emeli át ebbe a közegbe. A nyitó Running Out Of Time például csak azért nem lehetett felvezető dal, mert túl sok gitár van benne ahhoz, hogy rádiós húzónóta legyen belőle. Leginkább Luke 'Ever Changing Times' lemezének hangulatához hasonlíthatnám. És még az sem zavar, sőt élvezem, hogy a refrén visszhang-kórusa a Saga Giant-jének „Time goes by” refrénjére hasonlít. Annak idején az Africa megismételhetetlen sikerét megpróbálták megismételni. A Mushanga az új Africa akart lenni, melyben David Paich melódiái alá Jeff Porcaro mesterien kevert ritmusai szolgáltatták az egzotikus aláfestést. Persze nem sikerült az ismétlés. De most a Burn legalább a Mushanga hangulatát visszahozza. Keith Carlockot itt Lenny Castro segítette ki. Persze ez nem szégyen. Azt kevesen tudják, hogy a Mushangába is bedolgozott ütősökön a papa, Joe Porcaro, az Africában pedig Lenny és az öreg Joe egyaránt ütőzött Jeff mellett, hogy az az egyedi hangzás létrejöjjön. (És ugyanez a Lenny Castro ott volt Simon Phillips mellett is az I Will Rememberben.)
A 21st Century Blues megint igazi Luke szólólemezre illő anyag, egy Black Velvet hangulatú hatnyolcados galopp-blues, ami semmilyen blues hagyományt nem követ a hatnyolcadon kívül. A producer CJ Vanstonnal együtt három billentyűs rakosgatja Luke alá az elborultabbnál elborultabb harmóniákat, olyan észrevétlen hangnemtranszponálásokkal, ahogy csak ők tudják. Talán úgy tudnám legjobban jellemezni, hogy a Don't Chain My Heart blues-változata. És még Tom Scott is fúj egyet a szaxofonján. Ő is ott volt vendégként a 'Fahrenheit' és a 'The Seventh One' lemezeken. Győztes csapaton ne változtass, igaz? Az Unknown Soldier Luke sokadik emlékdala, melyet a felejthetetlen dobosnak, Jeff Porcaronak ajánl. És talán mostantól Mikenak is, mert a dalban szerepel egy cselló is, amit korábban Mike szólaltatott meg a ’Toto IV’-en. Bár az akusztikus és az elektromos gitár folytonos váltogatása miatt nehéz lesz élőben eljátszani. Hacsak elő nem kap Luke egy kétnyakú elektro-akusztikus gitárt, vagy az egyik billentyű át nem veszi néhol az elektromos gitár szerepét. Mindenesetre szívszorító ballada: „Sail on, unknown soldier!” Steve Porcaro meg csak egyszerűen megírta a Lea folytatását The Little Things címmel. Apropó: az egyetlen hiányérzetem az albummal kapcsolatban, hogy a „Milyen Toto slágercímet válasszunk születendő leánygyermekünknek?” adatbázist nem gyarapították tovább. Pedig régen sorra írták az ilyen dalokat: Manuela, Angela, Lorraine, Eleonore, Rosanna, Carmen, Lea, Pamela, Anna, Melanie vagy az egzotikus Mushanga. Az utóbbi lemezeken hanyagolják a nőket. Legalábbis a címekben. Pedig akkoriban én még egyik barátnőmet is a Toto után becéztem Liának.
A 35 éves jubileumi koncerten meglepődtem, mennyi 'Hydra' dal volt. De ezek után már nem volt meglepő, hogy Chinatownban működik a Hydra-ulika. Meg a Georgy Porgy gádzsi is ott van minden sarkon. De a Hydra számomra mindig egy kicsit a Georgy Porgy bővített, rockosított változata volt. (Extended rock version – jól hangzik, nemde?) Itt is a refrént követő jazz-funk zongorára szinte rá lehetne énekelni, hogy „Do you want your freedom? Do you want my love?”. Tiszta „Hydra Porgy”! A lemezt záró Great Expectations meg egyszerűen zseniális. Monumentális befejezése az albumnak, mint a Styx 'Grand Illusion'-jének végén a The Grand Finale. Vagy hogy visszatérjünk az említett mitológiai szörnyhöz, ott a lemezt nyitó Hydrában volt ennyi tempóváltás egy nótán belül. És a Chinatownhoz hasonlóan felváltva énekel a három énekes, Joe, Luke és David. Ez is egy olyan tipikus Toto-jegy (vagy magyarosan totószelvény) volt valamikor, amit a későbbi lemezeken sajnos egyre ritkábban alkalmaztak. Két dal volt még a zárótétel előtt, melyekben a Jeff Becket a Ronnie Scott's koncerten kísérő Tal Wilkenfeld nyomja a basszust. Az All The Tears That Shine-ben Paich mély hangján búgja el fájdalmát, melyet a háromszólamú refrén dob fel igazán Luke és Joe vokáljával. A Fortune Joseph Williams önálló szerzeményeként talán a lemez legjellegtelenebb nótája, de Lukather gitárja és Paich zongorabetétjei ezt is felhozzák a hallgatható szintre.
A végére hagytam a két beharangozó nótát, melyeket már a lemez megjelenése előtt kiszivárogtatott a Frontiers. Ezeket azóta már mindenki kívülről fújja, akit valaha érdekelt a Toto, nem? És pont ez volt a céljuk: felkelteni az érdeklődést, és olyan rádióbarát dalokat dobni be a köztudatba, amilyen a Rosanna vagy az Africa volt a legsikeresebb albumuk, a 'Toto IV' idején. Ezekre igaz még inkább, amiről azt írtam a kezdetén, hogy olyan rafináltak a dallamok, hogy nem vagy képes megunni. A 'The Seventh One' nagy AOR nótája volt az Only The Children, melyből nem lett akkora übergigasláger, mint a Stop Loving You-ból, pedig megérdemelte volna. Nos, a Holy War ugyanazt a hangulatot árasztva rehabilitálhatja a régi nótát. Az Orphan meg a 'Fahrenheit' dalának, a We Can Make It Tonight-nak lassú-gyors váltásait idézi vissza, csak sokkal dinamikusabb formában. Óriási! Én annak idején kaptam a pofámra rendesen, mert lepontoztam a Work Of Artot. Szerintem lélektelenül pakolgatták a Paich és Lukather által kitalált „paneleket” egymás mellé. Jelentem: így kell ezt csinálni! Úgy idézi a régi hangulatokat, hogy nem hallom vissza egy-az-egyben a régi motívumokat. Úgy tud újat létrehozni, hogy közben minden másodpercében ízig-vérig az annak idején megismert és megszeretett Toto marad, s bár szinte minden pillanatában ott a nyelvem hegyén, hogy „Ez tiszta...”, de aztán rájövök, hogy mégsem. Joseph Williams pedig egy kiváló énekes, akinek még humora is van. A nyolcvanas években, amikor a „nagy” Bobby Kimball pozícióját vette át a zenekarban, a szerzői jogokat Jogi Wimball Music néven jegyeztette be.
Legutóbbi hozzászólások