Uli Jon Roth: Scorpions Revisited

írta Hard Rock Magazin | 2015.03.17.

Megjelenés: 2015

Kiadó: UDR Music

Weblap: http://www.ulijonroth.com

Stílus: Hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Scorpions együttes alapító gitárosa, Uli Jon Roth március 10-én egy különleges albummal jelentkezett: a ’Scorpions Revisited’-re olyan dalokat vett fel, amelyek a zenekar azon korszakából származnak, amikor még Uli is aktív tag volt. Roth 1979-ben vált ki a Scorpionsból, néhányan úgy tartják, akkor romlott el valami a banda motorjában, viszont tény, hogy ez fordulópont volt, Matthias Jabs szólógitáros érkezésétől a zenekar karrierje méltán a csúcsára ívelt. Ez nem jelenti azt, hogy Ulival a német legenda nem emelkedhetett volna a ma látott magasságba, viszont kétségkívül nem az lenne a Scorpions, amit ma ismerünk.

Miért lépett ki Uli a zenekarból? Úgy érezte, hogy eljött az a pont, ahonnan az ő és a zenekar útjai kettéágaznak. A saját zenéjét akarta játszani és nem akarta már a zenekarral lekötni magát. Erre mondják, hogy úgy érezte: kinőtte a csapatot. És milyen igaza volt?! Egy olyan zenészről beszélünk, akinek már 20 évesen szilárd és egyedi stílusa volt és eljött az idő, amikortól csak a saját zenéjére akart koncentrálni. Ha maradt volna, úgy érzem, túlnyomóan meghatározta volna a zenekar munkásságát. Kiválásával a ’Lovedrive’ albumnál ordibált a különbség, Rudolfék zenéje más lett. Visszaszorultak az instrumentális szólórészek, a számok megrövidültek. Nem szólt már olyan nagy részben a gitározásról a német csapat zenéje. Ettől kezdve a Scorpions tagjai saját tempójukban, együtt tudtak fejlődni és elindulni útjukon, mely az említett ’Lovedrive’-tól a ’Love at First Sting’-en és a ’Crazy World’-ön keresztül vezetett. Uli John Roth pedig megmaradt a saját stílusánál és saját zenei elképzeléseinél. Előszeretettel szán időt improvizatív részekre, szeret több gitárszólót vinni a dalokba, és nem restell 8-10 perces dalokat kanyarítani a lemezeire. Az instrumentális részek is mindig jól felépítettek, terjedelmesek. Nem siet el semmit. Koncertjein előszeretettel játssza a Scorpions régi dalait, vendégeként Hermann Rarebell szokott dobolni, így egy kis ó-Scorpionsszal találkozhatnak a koncertre látogatók. Idén pedig megjelentett egy albumot, melyen visszatekintve a régmúlt évekre, újra felvette kedvenc dalait.

A lemezen nem híres zenészek játszanak, hanem fiatal tehetségek, akik igen nagy lehetőséget kaptak ezzel a munkával saját karrierjük építésére. Nagyon profi munkát végeztek, igényes anyagot raktak össze. Az ének szép tiszta, egyenes, ahol kell, lágy, ahol pedig az szükséges, kemény. Attól függetlenül, hogy az eredeti felvételeken Klaus énekelt, ezen a lemezen több számot szívesebben hallgatok meg, mint azokon, mert kifinomultabb előadói stílusú az ének, mint akkoriban Klausé volt. Persze Meine hangszíne verhetetlen, de valamit valamiért.

A lemez hangzása kitűnő, minden hangszert tökéletesen tisztán lehet hallani. Uli gitárja a tőle megszokott érces hangon szól, ami kiállta az idő próbáját, hiszen csaknem 40 év alatt mit sem változott. Ugyanúgy, ahogy a játéka sem. Vannak gitárosok, akiknek a zenéjén megfigyelhetjük, honnan hova fejlődtek, könnyű elhatárolni a korszakaikat. Joe Satrianinak ha meghallgatjuk ma már évente megjelenő lemezeit és összehasonlítjuk pl. a ’Surfing with the Alien’-nel, gitártechnikailag, hangzásban, koncepciózusan nagy változást hallhatunk. Vagy maradjunk a Scorpionsnál és nézzük meg, hogy énekelte pl. az In Trance-t Klaus a ’Tokyo Tapes’-en és a ’Live Bites’-on! Ulinál nem így van. Nála minden maradt úgy, ahogy volt. Ő 20 évesen is úgy látta a világot, a zenét, és azt gondolta, amit ma. Hihetetlen szilárd egyéniségről tanúskodik ez a munka. Nem a pontosságról híres gitárosról beszélünk, ezen a korongon is rengeteg ritmikai pontatlanság hallható tőle. Stílusa, egyénisége a hibáival együtt maradt ugyanaz.

Az anyagot hallgatva betekintést kaphatunk abba, milyen lenne a Scorpions zenéje, ha Uli benne maradt volna a csapatban. Az biztos, hogy nem lett volna se Still Loving You, se Passion Rules The Game. Ez a lemez az eredeti Scorpions-íz, a gyökerekhez visszavezető utazás. Hangzásban mindenképpen meg kell említeni a nagyon ízléses, telt, „tiszta” gitárhangot. Az Evening Windet már csak ezért a hangszínért is élvezet hallgatni. Személyes kedvencem a Yellow Raven, egy ritka régi gyöngyszem, ami annyira jól sikerült itt, hogy mindig kapásból még egyszer meg kell hallgatnom. A gyors dalok közül az All Night Long és a Catch Your Train igazán dögösre sikerült. A dalok alapvetően megőrizték eredeti karaktereket, maximum instrumentális részekkel bővültek. Persze pici változások vannak, pl. a The Sails of Charonban a bolerós instrumentális rész, ami számomra kicsit furcsára sikerült. Ezek mellett olyan címeket is olvashatunk a borítón, mint a Virgin Killer, a Fly to the Rainbow, amik mellett nem tud anélkül elmenni az, aki ismeri a régi Scorpions-lemezeket, hogy fel ne csillanna a szeme.

A lemez gyenge pontja a Fly to the Rainbow elé került Prelude, ahol elő kellett vennem objektív és laikus szemem, fülem. Egy klasszikus gitárra írt dal hallható elektromos gitáron, ujjal pengetve. Az elektromos gitár adottságai más technikai megoldásokat igényelnek, mint a klasszikus gitáré. Csak a legegyszerűbb példa: klasszikus gitáron ujjakkal, körömmel pengetünk, elektromos gitáron pengetővel. Egészen egyszerűen a két hangszer teljesen más. Előadni az egyikre írt művet a másikon olyan, mint a rolleren biciklizni. Kétségkívül hallatszik rajta, hogy Roth tud gitározni, de ezt a megoldást nem értettem tőle.

Pontszám: 8