Beardfish: +4626 Comfortzone

írta Bigfoot | 2015.03.04.

Megjelenés: 2015

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.beardfishband.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Több évtizedes rockrajongásom során már régebben eljutottam odáig, hogy most már nem érdemes katartikus élményt okozó új zenéket vadászni, senki nem fogja (újból) feltalálni a spanyolviaszt. Közhely, de igaz: ami újdonságnak számított, mindent eljátszottak 40-45 évvel ezelőtt. Viszont ha egy jól megszerkesztett, szellemes fordulatokkal megtűzdelt anyagba botlok, odafigyelek, de már régen volt, hogy egy friss lemez hallatán felszökött volna az adrenalinszintem. Jelen tárgykör esetén tehát figyelek, és a figyelmem végig éber, az utolsó hangig. De ez is jó dolog.

Három évet kellett várni a svéd progresszív rock kvartett nyolcadik albumára. Őszintén szólva egy kicsit féltettem a fiúkat, mert a megelőző két albummal nem voltam kibékülve. Túl kiszámíthatóra, hogy azt ne mondjam, sablonosra sikeredtek. Talán ők is így érezték, hiszen eltelt három esztendő.

Egy kicsit alakították zenéjüket. Most is gondosan szerkesztett műveket pakoltak a lemezre, de érzésem szerint egy kicsit lazítottak a szigoron. Kevesebb a váltás, és a dalszerkesztés is egy hangyányit elmozdult a populáris irányba, noha az énekdallamok már korábban is fülbemászó formát öltöttek. Isten ments, nem azt akarom mondani, hogy kommerszek lettek a fiúk, klasszikus progresszív rock ez a javából, csak nyitottak más közönség felé is. A csattogó, előretolt basszusgitár egyértelműen a Yest idézi, még stílusban is, Robert Hansen játéka helyenként megtévesztésig hasonlít Chris Squire stílusára. A zene viszont nem annyira cirádás, mint a nagy elődé, bár a dallamok itt is, ott is a helyükön ülnek. A nyugis bevezető után alaposan felpörgetik a lemezt a Hold Onnal – simán elférne a Yes harmadik lemezére. A címadó hangulata viszont inkább a King Crimson szelídebb oldalát idézi, nemcsak a Robert Frippet másoló kezdeti gitárra gondolok, hanem az énekdallam is ebbe az irányba mutat.

Aztán nagyot változik a kép, mert a Can You See Me Now?-nál „elgombafejűsödnek” a fiúk, hiszen összerittyentettek egy totálisan a Beatlesre hajazó szerzeményt, ami egyébként nagyszerűen sikerült. És a lemez hasonló színvonalon pereg tovább, nem érdemes átugrani egyetlen felvételt sem, találunk izgalmakat bőven. Például a Daughter Whore szinte thrash metalra emlékeztető gitáros vágtájára is képesek voltak ráépíteni olyan elemeket, hogy igazi progresszív rock dallá varázsolták, nem lóg ki a koncepcióból. Nem akarom felsorolni az összes hetvenes évek eleji legendát, de egymás után visszaköszönnek az ismert fordulatok a szerzeményekben, ami nem baj, mert nem szolgai másolásról van szó. Nem egy esetben jókora dinamikai váltásokkal is élnek, ha már egy kicsit andalítanak, alaposan oda kívánnak vágni.

Pontszám: 8.5