Blind Guardian: Beyond The Red Mirror

írta Tomka | 2015.02.26.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.blind-guardian.com

Stílus: Power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Blind Guardian az egyik legeredetibb power metal zenekar. Három évtizedes fennállásuk alatt teljesen külön bejáratú világot teremtettek, még ha anno ők is a nyolcvanas évek trappolós germán speed/heavy metaljából rugaszkodtak el. De messzire jutottak: az alaplemezeikre kikristályosodott stílusban a speed metal vehemenciája keveredik a power és néhol a thrash határán billegő riffekkel, a gitárjátékban pedig megférnek egymás mellett a klasszikus harmóniaszólók, a néhol egészen progos téma- és tempóváltások, valamint a keleties dallamívek is. Alaplemezeiken – szigorú szemmel itt 3 albumról beszélünk: a ’90-es ’Tales From A Twilight World’-ről, a ’92-es ’Somewhere Far Beyond’-ról és a ’95-ös ’Imaginations From The Other Side’-ról – a műfaj összes erényét felvonultatták, azok hátrányai nélkül. A BG akkoriban úgy volt epikus, hogy nem lett dagályos; úgy volt dallamos, hogy csak egy-két számban csúszott át a giccsbe; és úgy tudott gyors, teperős zenét játszani, hogy nem vetette el a sulykot, nem vált egysíkúvá.

A stílusát lemezről lemezre korrigáló zenekar azonban az új évezredben megrekedt abban a stílusban, amit a 2002-es ’A Night At The Opera’ véglegesített – bár az előszelek már a több helyen is középtempóba ragadt, a zenét többször a koncepciónak alárendelő ’Nightfall In Middle-Earth’-ön is fújtak (fűzzük hozzá: ettől még perfekt volt az a lemez is). A kiterebélyesedett szimfonikus és nagyzenekari hatások, valamint a komplexebb dalszerkezetek azonban nehezebben csúsztak le a rajongótábor torkán. Pedig visszahallgatva az Operát, még pofátlanul nagy számok sorjáztak rajta (hasraütésszerűen: Precious Jerusalem, Battlefield, And Then There Was Silence). Azóta nincs is új Blind Guardian-lemez fanyalgás nélkül, még ha a 2006-os ’Twist In The Myth’-ről és a 2010-es ’At The Edge of Time’-ról is hasonlókat lehet mondani: bár nem olyan kiegyensúlyozottak, mint az operás lemez, de csípőből lehet sorolni róluk a dalokat Ride Into Obsessiontől Turn The Page-ig, amelyek elférnének akár egy best of-os setlistben is.

Hogy a ’Beyond The Red Mirror’ még élesebben megosztotta a tábort, mint a korábbi kettő lemez, annak egy oka lehet: ezúttal nincs olyan kiugró és azonnal ható, „slágeres” szám, amiből még a „gyengébb” Guardian-albumokra is minimum 3-4 szokott jutni. Vannak jó refrének, nagyívű kórusok, és a 90-es évekre visszakacsintó zúzdák is, de a dalok többsége egyszerűen nem üti át a Hansiéktól megszokott ingerküszöböt. A frontember nem ezen a lemezen szórta el a legemlékezetesebb énektémáit, és a kislemezen kiadott Twilight of the Godsban is több a panel, mint Békásmegyeren, amellett, hogy korrekt és kedvelhető dal.

A ’Beyond The Red Mirror’ kapcsán így jobban kidomborodik, hogy a zenekar egyszerűen túlzsúfolta az utóbbi lemezeit – mind hangzás, mind zenei témák terén. A sok párhuzamosan zajló esemény elvonja egymásról a figyelmet, a nagyzenekari hangszerelés és a szűk keretek között mozgó kórusok kioltják a gitármunkát, vagy elnyomják Hansi hangját. De mivel a ’Beyond The Red Mirror’-on kevésbé vezetik tapadós énekdallamok a hallgatót, ezúttal jobban előtérbe kerül a Marcus Siepen–André Olbrich páros játéka (karcosabb is a gitárhangzás, mint az ’A Night At The Opera’-n) – ezért is lehet „progosabb” az album hangulata.

De a technikai profizmus, a magamutogatástól mentes játék ellenére a dalok egyszerűen összefolynak. Ez egyértelműen albumszerkesztési probléma: a limitált verziót hallgatva sokkal jobb a lemez folyása. A középre beékelt és kifejezetten kellemes dallamvilággal bíró Distant Memories középtempója szükséges pihenőt nyújt a második félidő bonyolultabb dalai előtt. Ezt leszámítva viszont sokkal kevesebb a variáció, a különbség az egyes szerzemények tempója, dinamikája között, mint például a kilencvenes évek lemezein.

A Blind Guardian zenéje azért is olyan izgalmas, mert kiszámíthatatlan. A rengeteg váltás nemcsak azt eredményezte, hogy különféle riffeket és melódiákat tudtak egymásba fűzni, miközben minden egyes bedobott téma ragadósabb volt az előzőnél. Hanem a verzéket is kiemelten kezelték: míg a refréncentrikus műfajoknál az sokszor csak üresjárat, amin át kell esni, hogy eljussanak „a lényeghez”, addig a Guardiannél sokszor azok a legérdekesebb részek, mert azokba is legalább olyan tapadós gitárharmóniák és énekdallamok kerültek, mint a refrénbe. A ’Beyond The Red Mirror’-nál nem érzem ezt: a témahalmozás ritkán jár együtt dallamorgiával, nincs elég vagy elég éles dinamikai váltás, és mivel túl sok dolog zajlik párhuzamosan, az egyes témák sem kapnak kellő figyelmet. Ezen a lemezen a Guardian zenéje egyszerűen túl sok – talán nem véletlenül énekelnek arról, hogy ez az ő Xanadujuk…

Rossz számot viszont most sem írtak, és azt is érdemes leszögezni, hogy az olyan lelkes tanoncok, mint az Orden Ogan vagy a Lothloryen, Hansiék nyomába sem érhetnek (érdemes megnézni, mit tud az Orden Ogan élőben…). Kedvencem egy szám lett a lemezről: a The Throne, amiben jól ki tudták egyensúlyozni, amire a lemezen törekedtek (dráma, epika, régi időkre néha visszapislantó keménykedés – bár az ’Imaginations’-nek csak a szövegvilágát folytatták, a zenei vonalát nem), és itt Hansi is elkapta a fonalat. Színfolt, méghozzá kellemes, a Miracle Machine is: végre nem a Bard’s Song 20. variációját akarják eladni balladaként (ami egyébként is a Lord of the Rings volt még slágeresebb formában), hanem egy finoman queenes, vonósokkal spékelt, csendes lírát. Ezek, és a nyitó The Ninth Wave (mínusz az értelmetlen futurisztikus effektek) és a The Holy Grail miatt nem tudok haragudni a ’Beyond The Red Mirror’-ra – de ez az első BG-lemez, amiért rajongani se…

Pontszám: 6.5