Serious Black: As Daylight Breaks

írta Mike | 2015.02.12.

Megjelenés: 2015

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.serious-black.com

Stílus: Heavy/power metal

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Ez van, ha bizonyos Nagy Nevek alapítanak bandát. Azaz pallérozott magyarsággal: „szupergrúp”-ot. Kicsit megnő az elvárás, nemde? Nagyobbat is lehet huppanni, ha nem úgy sül el a dolog, minekután az előre jól felizgatott hallgatóság valami oltári durranásra számít, amely lazán leharapja a ’91-es Feketealbum kígyójának a farkát is. Amennyiben Jászárokszállás túlfűtött csendőrzenekara dobja piacra a tárgyban szereplő nótacsokrot, mindjárt kikezdhetetlen klasszikust kiáltunk, hohó, és megemelkedett pulzusszámmal mutatjuk fel otthon magunknak a hevenyészett spirálfüzetlapra felfilcezett ökörméretű 10-es pontszámot, mint valami hervasztóan hüppögő tehetségkutatós zsűritag. Ugye-ugye? Én azt mondom, ezektől a Nagy Nevek alkotta, pallérozott magyarsággal „szupergrúpnak” nevezett csodáktól ne is várjunk feltétlenül többet, mert azért ANNYIRA nem sok Megingathatatlan Mérföldkövet dugványoztak le ez idáig, mint ahányan egy kis géemkázás gyanánt összeakadtak egymással a rocktörténelem folyamán.

Úgy érzem, kötelességem jelezni, hogy Harry Potter keresztapjának semmi köze írásom tárgyához, de ezt a sápatag poént nyilván nap mint nap beposztolja nekik valaki, hogy a könyökükön folyjon ki aztán. Kellett nektek ilyen vérkomoly nevet adni magatoknak, fijjuk! (Persze a csudálatos borítórajz is megér egy feketemisét, mintha a hazai hitgyülis tábor kiebrudalt hányada mérgében jól beszívott volna valami igen izmos cuccból, és a Hit Park támfalára ezt a napszítta, fogatlan, nyugger zombi-angyalt skiccelnék fel amolyan tréfás antitézisként.) Minden gonoszkodást félretéve, a Serious Black bemutatkozó produktuma egész jó kis portéka ám, persze azért egy Roland Grapow-val meg egy Urban breeddel a fedélzeten oly nagyon nem is lehet seggre csücsülni. (Mielőtt felkent grétsylászlóként orkszablyát ragadva támadnátok rám, számon kérve rajtam a személynevek helyesírását, szólok gyorsan, hogy maga a svéd dalnok bizony „kisbével” szereti.)

Az elviekben már 2007-ben megpedzegetett bandaalapítás mostanra öltött végleges formát, a ráérő urak tavaly szépen összedugták okos fejüket, és azt mondták, ne tovább, mutassuk meg, mi fán terem a jó kis zsíros (euro)power metal ’15-ben. Mert hát nyilván egykori és jelenlegi Masterplan-, Helloween-, Blind Guardian-, Tad Morose-, Edenbridge-muzsikusoktól ne is várjuk azt, hogy twerkelős könyvtárszakos kishölgyek koszorújában térképezzék fel a gettóról regélő prémium-gengszterlélek rejtelmeit; itt kérem szépen élére vasalt, egyszerű-nagyszerű melodikus metalt tolnak az anyazenekarok ajánlóleveleinek nyomán. És talán túlságosan is szabályos fazonra szabottan. Értem ezalatt, hogy én magam például Grapowtól bizony több elrugaszkodást vártam: aki annakidején a Helloweenben mert progresszívebb vizekre evezni (azaz sötét utazásra invitált), aki a Masterplan első két anyagán friss recipével bolondította meg a kondér tartalmát – az ezúttal igencsak biztonsági játékra törekedett. Jóllehet az album dalai közös kútfő szülöttei, mindenki beledobta a magáét, mégis azt reméltem előzetesen, hogy az urak meglepnek valami újszerűvel. Úgy tűnik azonban, hogy a szándékuk éppen ennek ellenkezője volt: egy sallangmentes, közérthető kvázi-slágergyűjtemény fabrikálása, laza örömzene, semmi több. Na, ezt meg is kaptuk, és hát fanyalogni igazából nincs miért.

Merthogy kőprofi itt minden egyes mozzanat, mi több, az anyag a kor követelményeinek abszolút megfelelő, elsőrangú hangzással dörren meg, így aztán nem is érheti szó a Dreamsound stúdió elejét. És a többi. Csak hát az egésznek mégis olyan patikamérlegen kimért jellege van. E tekintetben nyugodtan párhuzamot vonhatunk a Serious Black és az Unisonic projektek aktuális munkái között: Nagy Nevek kissé rutinszagú, csuklóból kirázott alkotása, amelyekre korántsem fogunk alapvetésként hivatkozni húsz év múltán. Ha egyáltalán emlékezünk majd rájuk… Igen, az egyedi ízek, a váratlan megoldások hiányoznak, olyanok, amikre minduntalan felkapod a fejed. Vagy ilyet már ne is várjunk 2015-ben?

Az ’As Daylight Breaks’ „csak” egy jó lemez. Második nekirugaszkodásra éppen azért tetszett sokkal jobban, mert már nem támasztottam feléje semmiféle elvárást, csupán hátradőltem, és hagytam, hadd szórakoztasson, hiszen e téren fölöttébb jól teljesít. Mint a vérprofi luxusprosti, aki kétségkívül nagyon tudja a dolgát, ám akibe nem szerelmesedsz bele, s hamar a múlt homályába is vész… A lemeznyitó I Seek No Other Life pontosan ezt a habkönnyed mulatságot ígéri: semmi cicó, semmi kozmikus intró a lappföldi törpök varázsgomba-termesztéséről; azonnal az útjára engedik az alig több mint 3 perces power-himnuszt, pattogós tempó, fogós refrén, étvágygerjesztőnek úgy jó, ahogy van. A folytatás (High And Low) is hasonlóképp körzővel kimért darab, de gond egy szál se: ugyan az unalomig elcsépelt, vendéglátós szinti-témát talán csak még a Rakonczai szerzőpárostól nem hallottuk eleddig, ám az azért mégiscsak dicséretes, hogy Grapowék továbbra sem nyálaskodnak, géppuskamódjára ropog a duplázó, sorjáznak a riffek, no és a mézédesen nyúlós refrénkórus is azonnal belecsorog a füledbe. A klip mondjuk elég fapados, de annyi baj legyen…

Míg kedvencem, a tempós Sealing My Fate elsősorban zseniális refrénjével vesz le a lábamról, addig a misztikus-epikus Akhenaton kamelotos hangulatával emelkedik ki, sőt, még breed is megtévesztésig úgy énekel, mint egykoron Roy Khan. Ritka, hogy egy albumot egy balladáról neveznek el, itt azonban ez történik: a címadó egy igen szép, nagy ívet bejáró dal, amelyben Urban kiválóan idézi meg az ifjúkori Andre Matost és Ted Leonardot (Spock’s Beard, Enchant) egyaránt. Hatalmas tehetség ez az arc, műfajának egyik legnagyobb énekese – és az egyik legalulértékeltebb is. Hallgasd csak meg, mit művel a Masterplanra hajazó, keménykötésű Someone Else’s Life-ban: breed itt aztán tényleg kiereszti szőrös torkából az oroszlánt amúgy Jorn Lande módjára, csak azt sajnálom, hogy ezt gyakrabban nem teszi meg a korong többi pontján is. Mindössze három szerzeményre sütném rá a középszerű jelzőt (My Mystic Mind, Trail Of Murder és Older And Wiser), a bónuszdalok viszont nemhogy margóra szorult tölteléktémák lennének, hanem igencsak izgalmas darabok: a Listen To The Storm egy melankolikus-elégikus power-ballada ragyogó énekdallamokkal, az ugyancsak mélabús hangvételű, hard rockos Fly On meg egy progosabb, kísérletezős tétel. Ez utóbbival embereink feltalálják a nem létező „blues-metalt” kategóriáját azokkal a vastagon röfögő riffekkel és a lomhán pulzáló ritmusképlettel; egy rendkívül emlékezetes szám tehát a monotonitásával együtt. A késői Genesis egyik legjobbját, a No Son Of Mine-t sikerült a maguk képére formálni, noha a túlzásba vitt „dzsi-dzsi”-vel éppen az eredeti dal megrendítő törékenységén ejtenek csorbát: véleményem szerint ez a fájdalmas-érzékeny téma egyszerűen nem ültethető át ebbe a kissé nyers, lecsupaszított metalos környezetbe. Ettől függetlenül egy remek átirat, és mondanom sem kell, hogy breed itt is lenyűgöző teljesítményt nyújt!

Egyébiránt a dalok meglehetősen rövidek, azt gondolom, bizony több ízes gitárszóló elkélne még ide, nem is értem, a két húrmester miért fogta vissza magát ennyire. Ahogy én is visszafogott leszek az értékeléssel: ugyan vannak itt kitűnő, 8-9 pontos számok, de átlagosak is akadnak azért, összességében pedig egy korrekt iparosmunkáról beszélhetünk az ’As Daylight Breaks’ kapcsán. Nagy Nevek ide, „szupergrúp” oda…

Pontszám: 7