Periphery: Juggernaut: Alpha / Omega

írta RemedyLane666 | 2015.02.05.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Sumerian Records

Weblap: http://www.periphery.net

Stílus: Djent / progresszí­v metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Jól indul az év az agyalós zenék kedvelőinek. Tavaly év végén jött a hír, hogy az amerikai Maryland igen jólfésült társasága, azaz a Periphery egy dupla anyagot szabadít ránk hamarosan, majd pár napra rá érkezett a bejelentés, mely szerint a norvég Shining és a kanadai Devin Townsend professzor társaságában hazánkba is elhozzák legújabb dalcsokrukat. Mindeközben szépen lassan csordogáltak az új dalok videói, a kiadó minden héten megismertetett velünk egy-egy szerzeményt a dupla lemezről.

A harmadik lemez(ek) háttéranyagát kutatva akaratlanul is belefutottam a rajongók hozzászólásaiba, és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire megosztja a hallgatókat az ’Alpha/Omega’ kettőse. Legtöbben a bemutatkozó anyagukra esküsznek, de vannak, akik a második lemezt is védelmük alá vették, ám szót sem ejtenek az új anyag pazar megoldásairól. Pedig abból több van, mint a rosszból, és meggyőződésem, hogy sok szempontból érdekesebb is, mint az első két lemez.

A csapat rajongói pontosan tudják, hogy mennyi tagcserét kellett átvészelni a bandának a megalakulása óta. Azt viszont nem veszik tudomásul, hogy a djent mint stílus igencsak lekorlátozza a zeneszerzési lehetőségeket. Ezért is van az, hogy akik e stílusban ügyködnek, óhatatlanul is hasonlítanak egymásra. Nem kicsit, nagyon. Az, hogy most ez baj-e vagy sem, döntse el mindenki maga, az én szubjektív véleményem változatlanul az, hogy a jó dalok stílustól függetlenek. A jó zeneszerzői véna pedig ott pezseg a csapat több tagjában is, erről az ’Alpha’, ’Omega’ kettőse meg fog tudni mindenkit győzni, de adni kell neki több esélyt is. A gyorsfogyasztói társadalom 90%-a ugyan erre nem képes, mert sokkal inkább a „sárgapapucsos képek és a felugró ingyen zenei videók lájkolása” tölti ki a mindennapjait. Miután teljes képtelenség, hogy megreformáljam itt néhány sor leírásával az emberek zenehallgatási szokásait, inkább vessük bele magunkat ebbe a monstrumba.

Alpha

Sokáig gondolkodtam, hogy kettébontsam-e a kritikát, de végül úgy döntöttem, hogy csak egy üzletileg két CD-n megjelentetett anyagról van szó, jó lesz ez így egyben. Tíz dal, orbitális hangzás, vagány kiállások, érdekes énektémák. Az A Black Minute finoman vezeti fel az első 40 percet, prog. rockos, kicsit elszállós, érthető refrénjével, minimális kiabálásával kellemes perceket szerzett: hogy úgy mondjam, nehezen túlléptethető dal. Az MK Ultra viszont nem viccel, a Meshuggah-t idéző gitártémák és a brutális ének a csapat kemény vonalát erősítik, az utolsó egy perc pedig bármelyik ingatlanos reklámblokkja alá illő showband muzsikát rejt. A Heavy Heart akár a Dream Theater garat James LaBrie újkori szólólemezin is elférne, kellemes modern prog-power dal. Az instrumentális The Event vészjósló átvezetője után a The Scourge mélyíti tovább a nyomasztóbb hangulatot. Érdekes, hogy a dallamos énektémák bármennyire is jól ülnek a dalban, nem tudnék egy dallamívet sem felidézni belőlük. Ezt annak a számlájára írtam, hogy az 5 perc alatt kb. hat dalnak megfelelő téma bontakozik ki, ezzel kissé követhetetlenné téve a szerzeményt.

Ezt követi a címadó Alpha, ahol egy bombasztikus refrén emeli a hangulatot, kárpótolva az eddigiekért. Azért itt sincs fenékig tejfelből minden, három perc után érkezik egy teljesen új téma, amely nyomokban sem tartalmazza a dal elején található könnyed dalszerkezetet, és ez tölti ki a „maradék” öt és fél percet. A 22 Faces egy hagyományosabbnak mondható djent nóta, és a dal közepén található gitárszóló is üdítő hatású. Kb. itt kezdtem először érezni, hogy lankad a figyelmem, egyre súlyosabb dolgok követték egymást, a Rainbow ’core-os üvöltözései után nagyon jólesett a refrén dallamossága. A dal második felében viszont sokkal követhetőbbé vált a szerkezet, ezzel is visszaterelve a figyelmem. A Four Lights instrumentális átvezetőjének überbrutális djentét a dal közepén egy finom leállás után újra gitárszóló követi. A korong végén lévő Psychosphere nevéhez méltón egy szférikus gitáreffekttel kezdődik, majd a doomos, djentes őrlést egy vagány énektémával koronázzák meg.

Omega

A folytatásért a vészjósló Reprise felel, ez az akusztikus dal szépen bevezet minket az ’Omega’ világába, a reprise szó jelentését ismerve pedig próbáltam felidézni, honnan tért is vissza a téma, de csak a szövegben találtam utalást rá, zeneileg képtelen voltam megfejteni (bár lehetséges, hogy nem is zenei utalásról van szó). A The Bad Thing szintén egy ’core-os durvulat, viszont egy piszok jó gitárszólót is rejt a dal. A Priestess 8 húros akusztikus gitártémája nagyon kedves, akárcsak a verze énekrésze. Tökéletesen értelmezhető dalszerkezet, refréntéma, gitárszóló, lassan dagadó-dühödő építkezés. A záró rész opethes hangulat idézése pedig egyenesen ragyogó. A Graveless pedig gyorsan vissza is ránt a Periphery féle valóságba, durva djent témák és groove-ok követik egymást, a bombasztikus refrén egyes részei pedig a Leander Risingot is eszembe juttatták. A félakusztikus-elektronikus középrész kissé jazzes gitárszólójáért egy nagy piros pont jár a fiúknak.

A Hell Below doomosan daráló, lélekemésztő hangulata fokozza tovább a feszültséget a hallgatóban. Agyalós, progos riffek követik egymást, az ordibálós refrén itt már igazán egy autentikus, öblös death metalos énekért „üvölt”, mindezt lezárva egy kissé jazzes, experimentális örömzenéléssel, csendesen, zongorásan, a Hull a pelyhes örök klasszikus témáját is (véletlenül) felvonultatva. Ezzel el is érkeztünk a címadóhoz. Már nem ér meglepetésként, hogy az Omega durva groove-ját néha felváltja egy-egy doomosabb riff, ám igazi breakdown kiállásról itt sem beszélhetünk. A tizenegy perc viszont annyi zenei váltást és izgalmat rejt, mint az egész anyag együttes hatása, igazi összefoglalása az eddig hallottaknak. Jazzes kiállások, elektronikus „betegségek”, brutális darálások, és nagy elszállások jellemzik ezt az experimentális dalszerkezettel megáldott csodát. Nagyon király, ahogy a dal végén visszatér az Alpha refrénjének énektémája a közös tercű akkordokra. Egy kis sludge még itt is beszalad a legvégére, ezzel is rendkívül súlyossá téve az amúgy is arcleszaggató nótát. Lezárásként a Stranger Things középtempós, jól énekelhető hangulatidézése következik, de itt sem maradhatnak el a radikális váltások, a dal közepén kialakult zúzdát már „csak” egy csendes kiállás, a refrén és egy effektekből álló lezárás követ.

Bevallom, első hallgatás után szédültem pár percig, és azon pörögtem, hogy most pontosan mit is éltem át. Azt éreztem, hogy lehet, nem egyben kéne hallgatni az anyagot, de ezt gyorsan elhessegettem, mert így sokkal jobban meg lehet érteni az egész lelkiségét, mondanivalóját. Azok, akik elfordulnának a zenekartól, mert kissé idegen, amit hallanak, azoknak javaslom inkább a dalonkénti hallgatást.

Pontszám: 8