Ensiferum: Victory Songs
írta Tomka | 2007.03.13.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Spinefarm
Weblap: www.ensiferum.com
Stílus: folk/viking metál
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Érdekes kérdés lehet, hogy vajon mihez tud kezdeni egy együttes, ha egy év leforgása alatt megválik három meghatározó tagjától, köztük egy karizmatikus énekes/frontembertől, aki esetleg még a banda emblematikus alakjaként is funkcionált? Az Ensiferum kiváló "esettanulmány" lehetne ebből a szempontból, hiszen Jari Mäenpää, aki mind gitárosi, mind énekesi posztot is betöltött a finneknél, a 2004-es Iron lemez kiadása előtt pár nappal meglehetős hirtelenséggel távozott a bandából, ami sokakra a negatív meglepetés erejével hat(hat)ott, majd valamivel csendesebben követte őt Oliver Fokin dobos és Jukka-Pekka Miettinen basszusgitáros is, így viking barátaink soraiban mindössze Markus Toivonen maradt az alapító tagok közül, ami annyiban nyújthat vigaszt a rajongók számára, hogy mindig is Toivonen volt a fő agytröszt a kiváló heroikus harci indulók mögött. Az "utánpótlások" azonban minden kilépésekből következő keserű szájíz ellenére is "elsőosztályúak", hiszen a dobokhoz az ex-Sinergy ütős Janne Parviainen érkezett, a basszusgitárhoz a Rapture-ből ismerhető Sami Hinkka, míg a mikrofont és természetesen az egyik gitáros posztot nem kisebb név, mint Petri Lindroos, a Norther frontembere töltötte be, ám az eleinte csak ideiglenes, baráti kisegítésnek induló együttműködés tartósnak bizonyult, így 2007-ben megalkothatta a banda 3. nagylemezét, amely kiválóan illeszkedik az Ensiferum által kreált mitologikus folkos világba. A 2005-ös Dragonheads EP után, amely két demos nótát, egy feldolgozást, és egy új számot, a címadót tartalmazta, felmerülhetett a rajongókban a kérdés, hogy vajon a Dragonheads által mutatott "új" irányvonalat viszik-e tovább, vagy visszatérnek esetleg az első album varázslatos, és valószínűleg biztos sikert jelentő világához? Amint az ilyenkor lenni szokott, a két alternatíva speciális kombinációja lett a végeredmény, ami talán a legszerencsésebb megoldás, hiszen kompromisszuma révén kielégíthet minden rajongót. Félő volt, hogy a dühöngő vitalitás és a szélvész sebesség elvész a dalokból, és átadja a helyét a méltóságteljes, epikus hangvételnek. Ám elhallgatva a 2. és 3. nótát, a Blood Is The Price of Glory-t, és a Deathbringer From The Sky-t, amelyben még a göteborgi konvenciókat is kiválóan integrálták saját zenei világukba, valószínűleg minden olyan rajongó számára, aki az agresszivitást is preferálta a folkos hangzás mellett az Ensiferum zenéjében, elégedett mosolyra fog húzódni a szája. Ékes bizonyítéka annak, hogy hörgős ének is lehet dallamos, és ha szabad ilyet mondani, fülbemászó; Petri Lindroos énektémái ugyanis relatív könnyen megjegyezhetők, a Norther frontembere megállja a helyét elődje viszonylatában is, ami nem kis szó, tekintve Jari Mäenpää korábbi teljesítményét. Természetesen a dallampártiak sem maradnak betevő falat nélkül, erre a korongra is jutott a "szokásos slágerből", mégpedig a már korábban EP-ként napvilágot látott One More Magic Potion formájában, amely erősen hajaz az Iron lemez Tale of Revenge című nótájára: már első hallgatásra magával ragadó hatalmas mennyiségű pozitív érzelmű töltetével percek alatt jobb kedvre tud bárkit deríteni. A tiszta háttérvokálokat, amik nagyban hozzátesznek mindegyik szám értékéhez kontrasztteremtő képességükből kifolyólag, Hinkka és Toivonen prezentálja, akik közül az utóbbi ezen felül egy teljes számban, a Wanderer-ben is bizonyíthatja, hogy nemcsak a gitározáshoz ért: igaz, nem fog szerepelni a TOP10 énekesek között év végén, de hangszíne és énekstílusa teljes mértékben illik a számban megjelenő melankolikus atmoszférához. Érdekes strukturális húzásként, a lemez csúcspontját a végpontjára helyezték el: a Victory Song a maga 10 percével az Ensiferum "ars poeticája", tartalmazza a folk metálosok zenéjének minden esszenciális motívumát. A rövidebb-hosszabb, számon belüli intro fokozatosan vezeti fel ezt a mesterművet akusztikus gitárral, majd lépésről lépésre épül fel dinamikailag is, egyre jobban átengedve a hallgatót a folkos őrületnek, igazi hitchcocki suspense-t teremtve, hogy mikor csapnak már bele a lecsóba, amire természetesen nem kell a végtelenségig várni. Amint ez megtörténik, a szám és a csata forgataga magával ragad minket, fekete lyukként szippantva be a becses hallgatót, egy hihetetlenül impozáns epikus refrénben érve el csúcspontját.
Legutóbbi hozzászólások