U.D.O.: Decadent

írta CsiGabiGa | 2015.01.29.

Megjelenés: 2015

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://udo-online.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Udo első királysága, avagy a Mathias Dieth-korszak 1987-től 1991-ig tartott, ha úgy tetszik, egy parlamenti ciklusnyi időt ért meg. Aztán az ellenzék (az Accept) átvette a hatalmat, s Udo „jó politikusként” megtért az anyabanda kebelére. A ’96-os újabb szakítás után 1997-ben lépett újra színre, ezúttal a Fitty Wienhold-korszak következett, mely a mai napig is tart. Az első lemezeken még Fitty ex-kollégája, az alkohol- és narkóproblémákkal küzdő Jürgen Graf (Bullet) gitározott, miközben a hátproblémái miatt dobosból ritmusgitárossá devalválódott Stefan Kaufmann segítette ki. Aztán rátaláltak (gondolom, nem nagy keresgélés árán) Igor Gianolára, aki anno a Gotthardban Leo Leoni mögött volt ritmusgitáros. Két ritmusgitáros a csapatban! A ’Holy’ lemez mégis beütött a remek dalok és a változatos riff-ötletek miatt. De ugyanakkor ennek köszönhető az is, hogy 13 éven át nem hallottunk egy tisztességes gitárszólót a zenekartól. És amikor a riff-ötletek megcsappantak, Kaufmann más ötletekkel állt elő. „Rákapott” a komputeres dalszerzésre. A rajongók pedig kezdték megunni a „Tor-hármas”-nak nevezett, eldobgépesedett, indusztrializálódott U.D.O.-t. Úgyhogy ideje volt váltani.

Az Accept és Udo tömegbázisa is sokkal inkább Oroszország, mint az Egyesült Államok (ott ugyebár csúnyán megbuktak a David Reece-es lemezzel). Így aztán nem csoda, hogy a beküldött 300 gitáros demó között a legtöbb orosz volt. S a legjobb is közülük került ki: Andrey Smirnov, ez a Hoffmann-kezű, Vandenberg-kinézetű gitáros, aki egyedül játszotta fel a 'Steelhammer' összes gitársávját. A finn Kasperi Heikkinen ugyan rákerült a borítóra, de gyakorlatilag már csak a turnén csatlakozott a bandához. Az újra hagyományosan (együtt a stúdióban, nem külön-külön az otthoni számítógépek mellett) felvett lemez újra visszaadta a rajongók hitét a bandában, s a turnén megtapasztalhattuk, hogy az orosz gitáros tényleg nagyon Hoffmann-közeli élményt nyújt élőben is. A finn inkább pár neoklasszikus tekerést mutatott be, valamint megtanulta a régi számok szólóit, és tökéletes Unterman volt az ikergitár szólóknál, de nem igazán éreztem odaillőnek. Kíváncsi voltam hát, mi lesz ezután? Mi lesz, ha az új gitárosok is beleszólnak a zeneszerzésbe?

Nos, hogy mennyire szóltak-szólhattak bele, azt nem tudom (zeneszerzőként ugyan fel vannak tüntetve, de Udo és Fitty duplán – zene és szöveg – a nyomaték kedvéért), de az biztos, hogy a 'Holy' óta a legjobb U.D.O. lemez jött ki idén. Ahogy a turnén előszedték az első királyság dalait, úgy tértek vissza ahhoz a korszakhoz az új lemez dalai is. Időnként elsütnek egy-egy Accept-utalást (London Leatherboys, Balls To The Wall), a lassúzásnál még a Scorpions hasonlatot is bevetik (Shadow Eyes – When Love Kills Love, Secrets In Paradise – Still Loving You), de alapvetően a legdallamosabb (és az egyetlen, amelyben használtak némi szintit aláfestésként) U.D.O. album, a 'Faceless World' stílusához tértek vissza. Csak egy még jobb gitárossal. A szólók egyöntetűségét hallgatva szerintem most is Smirnov játszotta fel az egészet (ez is olyan hoffmannos). Ízes, bluesos gitármunka, hol sír, hol dallamokat énekel a gitár, és majdnem minden dalban megszalad a kéz egy ikergitár virgára, amolyan Judas Priest módra. A címadó Decadent trabarnás ringyingyirin riffjeitől, meg a visszakacsintósan indusztriál dobgépes kíséretétől falra mászok, ahogy a minimál refrén sem a kedvencem, de a basszuskiállás Udo morgásaival olyan Balls To The Wall hangulatot gerjeszt, hogy ha még rádobtak volna egy olyan közönségénekeltetős dallamszólót is, akkor boldogan megbocsátom az előbbieket. A szóló azért így is kellőképpen ízes, dallamos, a végén pedig itt is bejön a kötelező ikergitár.

Kedvencem a Pain a szinte scorpionsos dallamszólójával az elején, s az ének is ének végre, az akár metalhimnusszá válható refrénről nem is beszélve. A másik legkarakteresebb dal az Untouchable, Balls To The Wall keménységű súlyos riffek, a már a ’80-as években kitalált, az ének és a kiabálás határán mozgó vokál és a szóló is úgy indul, mint az idézett slágeré. Nagyon érzi ez az orosz fiú a Hoffmann-stílust, csak valahogy nem tudja kerekké tenni a végeredményt. Itt van az a pont, amikor borul a szabvány, és nem a germán a szögletes. Ennek ellenére meglepődnék, ha nem lenne része a koncertprogramnak ez a dal. Nagyon ütős lehet élőben. A Meaning Of Lifeban is megkapjuk azt a germán csordavokált, amit az Accepten kívül a HammerFall művel még magas fokon. Nagyon tetszik a befejezés, a Words In Flame. Eddig onnan tudtuk, hogy vége egy U.D.O. albumnak, hogy nem volt több szám és kész. Most van egy monumentális lezárása az albumnak, szintetizátorral imitált nagyzenekari hangzással, tisztára, mint a Bound To Fail az Accept fénykorában. És nagyon okosan nem rontották ezt el a bónuszokkal sem, azokat inkább elcsöpögtették a lemez második felében.

A borító úgy ronda, ahogy van. Értem én a koncepciót, hogy bankár-ördög, de nekem a Warrant ’Dirty Rotten Filthy Stinking Rich’ bankár-disznaja jutott eszembe, és azt is utáltam. De ahogy mondani szoktam: nem nézni kell, hanem hallgatni.

Pontszám: 8.5