Sweet & Lynch: Only To Rise

írta TAZ | 2015.01.23.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://sweetandlynch.com/

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Michael Sweet, George Lynch, James Lomenzo és Brian Tichy. Veretes névsor. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy a Frontiers főnöke, ez a Serafino nevű olasz pali hogyan tudja rávenni a jobbnál jobb muzsikusokat, hogy álljanak össze és csináljanak egy közös, egetrengető felvételt. Ha a Sweet & Lynch lenne az egyetlen ilyen összeverbuvált banda, akkor azt mondanám, hogy oké, de gondoljunk csak bele az utóbbi időben hány hasonló csapattal találkoztunk? Ráadásul nem is okoznak csalódást ezek a formációk, emlékezzünk csak vissza a tavalyi év egyik nagy hard rock szenzációjára, a Rated X lemezére, ami hatalmas pontszámmal került hard rock listánk első helyére. De itt van például az ezzel a lemezzel egyidőben megjelenő Level 10 anyag, amiben Russell Allen mögött szinte a teljes Primal Fear felsorakozik, de ugyancsak most kerül a boltokba Jorn Lande és Trond Holter drakulás albuma, ami az ízelítők alapján szintén egy remek korongnak ígérkezik. Egyszerűen hihetetlen mi folyik a Frontiersnél, de ennek én nagyon örülök – gondolom ti is –, hiszen így már az év elején el vagyok látva remek hallgatnivalókkal.

A Sweet & Lynch név viszont érdekes. Emlékszem, amikor megkaptuk az első infókat a csapatról, akkor még ment a huzavona, hogy milyen néven fogjanak munkához Michaelék, végül a Sweet & Lynch mellett döntöttek, ami kissé kirekeszti a másik két, szintén zseniális muzsikust, Brian Tichyt és James Lomenzót. Erre a borító is rátesz egy lapáttal, hiszen Michael teljes mellszélességgel feszít az előtérben, George már kicsit félve, oldalazva tekint ránk, miközben Tichy és Lomenzo duzzogva hátat fordít a kedves hallgatóságnak. Nekem nem tetszik, hogy ennyire nem egyenrangú felekként tüntetik fel a srácokat, hiszen egyikükre sem lehet azt mondani, hogy rosszabb zenész, mint a másik. Szerencsére csak ennyi negatívumot tudok felhozni az albummal kapcsolatban, hiszen amikor elindítottam a lemezt, akkor rögtön ámulatba ejtett a négy kiválóság varázslata.

A klipes The Wish Strypert idéző húzásával indul az album, amiben Michael egy cseppet sem fogja vissza magát, azonnal kiereszti a hangját, a refrénben ráadásul Lynch szólamai rásegítenek arra, hogy még jobban érvényesüljenek Sweet melódiái. Dalnokunk az utóbbi időben remek formában van, az elmúlt másfél év folyamán egy Stryper stúdió- és koncertlemez mellett szólóalbummal is jelentkezett, ami ugyan kicsit felemásra sikerült, de énekteljesítményére nem lehetett panasz. A nyitónótában ugyan George még viszonylag szolidan hozza a témáit, azonban a Dying Rose-ban már szabadjára engedi ujjait és nagyon ízesen díszít, a rá jellemző nyújtásokkal és apró futamokkal, a kicsit bluesos riffelés pedig egyszerűen telitalálat! Miután Lynch magához rántja a gyeplőt, a dal azonnal a Dokken és Lynch Mob világára kezd hajazni, a stryperes ízt egyedül csak Sweet hangja miatt érezhetjük.

Szinte a teljes lemez a két főszereplő kulturált és precízen kimért párbajáról szól, hol ide, hol oda pattan a labda, ettől függően változik a dalok hangulatvilága. Egyedül azt sajnálom, amit a felvezetőben is írtam, hogy Lomenzo és Tichy csak a háttérből, jó iparos módjára küldi a szilárd alapokat. James mindenesetre nem hagyja, hogy megfélemlítse a monotonitás gonosz szelleme, megpróbálja cifrázni a dolgokat, szinte mindegyik dalban végigkísérhetjük a folyamatosan mozgó basszustémáit a háttérben. Ha elsőre nem is tűnik fel, de második, harmadik pörgetésre azonnal kiszúrható játéka, ami hihetetlenül izgalmassá teszi a lemezt hosszú távon. Mindegy hányszor hallgatod meg, mindig fogsz benne találni valami újdonságot, ezt garantálhatom.

Természetesen lassúzhatunk is, hogyha kedvünk támad, hiszen a srácok nem feledkeztek meg a pihentető tételekről sem. A Love Stays még inkább csak egy nyugodt, merengő dal, de a Me Without You már egy fájdalmas, lírai ballada. Nekem rögtön a Scorpions ugrik be a kezdésről, persze a folytatásban Michaelék átformálják a saját szájuk íze szerint a dalt. Talán az utóbbi idők egyik legcsodálatosabb szerzeménye ez, amiben Sweet felfoghatatlanul tisztán és selymesen énekel, egyszerűen beborítják hallójáratainkat a lágy, simulékony dallamok. Innen azonban már nincs több megállás, ráadásul rögtön meg is érkezünk az album csúcspontjához, a Recover eszeveszett pörgésével. Mindenki teljes erőből püföli, tépi hangszerét, miközben Michael a védjegyévé vált sikolyokat is elereszti és egy kétvonalas „Fisz” hangra ugrik fel, mégsem hallani semmiféle erőlködést vagy görcsösséget a hangján.

Rengeteg stílus és banda neve merül fel a lemez hallgatása közben, ami elsősorban a hatásaiknak köszönhető, de a saját bandákból hozott elemek is segítenek abban, hogy egy erős, 80-as éveket idéző hard rock masszává álljon össze az ’Only To Rise’. Mindenképpen érdemes kiemelni még a Van Halen-es gitármunkával dúsított Divine-t vagy a Maiden-nyúlással induló Septembert, amiben George szinte egy az egyben a Wasted Years gitártémáját kölcsönözte ki Dickinsonéktól.

Annak ellenére, hogy kicsit mellékprojekt szagú ez a csapat, szerintem bízhatunk a folytatásban, hiszen nagyon korrekt lemezt tettek le az asztalra ezek a sokat látott muzsikusok, akik élnek-halnak a rockzenéért. Ráadásul ha arról van szó, hogy: „találkozzunk és dobjunk össze egy jó kis hard rock lemezt”, akkor nem riadnak meg, hanem rögtön tettre készen nyúlnak a hangszereikért.

Pontszám: 8.5