Crazy Lixx: Crazy Lixx

írta TAZ | 2015.01.21.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.crazylixx.com/

Stílus: glam rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Nem tudnám megbocsátani magamnak, hogyha nem esne szó a Crazy Lixx új lemezéről, ami még novemberben került a boltokba, hiszen a srácok újfent kitettek magukért. Igazából az ember nem vár egy ’80-as éveket megidéző csapattól semmiféle újítást vagy váratlan húzást, egyedül a csontig hatoló, sodró lendületű riffek és az emlékezetből kitörölhetetlen dallamok vonzzák a stílus szerelmeseit. A svéd fiúk annyira megugrották a ’Riot Avenue’-val előzetesen feltett lécet, hogy nemcsak saját egyéni csúcsot, hanem Európa-rekordot is döntöttek 2014-ben. Hatalmas szerencsétlenség számukra, hogy tavaly a Steel Panther is jelentkezett új albummal, hiszen stíluson belül egyedül csak ők tudták lenyomni az északi srácokat. Lehet, hogy egyedül maradok ezzel a véleménnyel, de a Steel Panther annak ellenére, hogy elbohóckodja és sokszor nagyon eltrágárkodja dalait, egyszerűen a kisujjából kiráz egy lemezre való glam dalcsokrot és nem is akármilyen minőségben, úgyhogy nagyon nehéz velük felvenni a versenyt.

Persze itt egymással versengésről szó sincs, egyedül az őrült hangulat, az adrenalinbombának beillő himnuszok, a buli, és a csajok számítanak. Ennek megfelelően a kezdőnóta rögtön a női nem szépségeit taglalja, ráadásul sikerült egy remek, fogós refrént kanyarítani a Hell Raising Womenhez. Már itt, a lemez elején feltűnik a legfőbb különbség, ami elkülöníti ezt és a csapat korábbi albumait egymástól, vagyis a kiváló hangzás. Az első két eresztéshez hasonlóan ezúttal is Chris Laney dolgozott együtt a srácokkal a stúdióban, aminek meglett az eredménye, hiszen egy nagyon harapós és dögös soundot csiholt ki a negyedik Crazy Lixx albumból.

Egyébként vajon mi lehet az, ami megkülönbözteti az újkori glam és hard rock zenekarokat a régi nagy ikonoktól? Szerintem erre a kérdésre egyszerű a válasz: a fiatalos lendület és a modern technikával felspannolt hangzás. Persze ehhez az is kell, hogy az ifjú titánok – akik csak hírből hallottak a ’80-as évekről, vagy esetleg még az óvodában mártogatták a kiflit a kakaóba – fogós dalokat írjanak és mesterien értsenek a hangszereikhez. Szerencsére a svédek nincsenek híján a tehetségnek, a dallamérzéknek meg főleg, hiszen bátran ki lehet jelenteni, hogy az új album minden dala egy potenciális sláger. Ezek közül személyes kedvencem a negyedikként felcsendülő Girls Of The 80’s, amiben az újonnan szerződtetett basszeros, Jens Sjöholm kiválóan szállítja az alapokat a háttérből, amire bátran támaszkodhatnak a vaskos és öblös kórusok. A lemez szinte összes dalába besegített az utóbbi időben „keveset foglalkoztatott” Mats Levén, két nótában pedig a tavalyi év egyik kellemes meglepetésének számító Adrenaline Rush frontcsaja, Tåve Wanning is vokálozik. Naná, hogy ebben a dalban is, úgyhogy le is pörgettem vagy tízszer egymás után, hogy minél jobban ki tudjam hámozni a háttérből Wanning kisasszonyt, akit szívesen becserkésznék egy olyan házibuliba, mint ami a H.E.A.T. Living On The Run című dalának klipjében látható. A pörgős talpalávaló és néhány sör biztos meghozná a bátorságom, már hogyha közben nem a sokszor magával ragadó léggitározást választanám. Az Andy Dawson és Edd Liam tengely rengeteg okot ad a pózerkedésre, ugyanis zseniálisan keverik a riffeket a technikás szólókkal, cikázó futamaikkal pedig szó szerint lelövik az égről a csillagokat.

Már a ’New Religion’ idején is sokat változott a gitármunka a Crazy Lixx dalokban, hiszen Vic Zino húrmestert akkor váltotta Andy, aki szerintem jobb hangszeres elődjénél, amióta viszont két bárdistával üzemel a csapat, még inkább feltűnik a különbség. A nagyon sajátos témák mellé ezúttal Danny is sokkal karakteresebb, bátrabb és dögösebb énekhanggal rukkolt elő, ami egy seggberúgás erejével vetekszik, csakúgy, mint az AC/DC világát idéző, tökös Ain't No Rest in Rock 'n' Roll. Ha nem tudod milyen, amikor a fiatalos, skandináv hév, valamint glam és sleaze keveredik az ausztrálok muzsikájával, akkor hallgasd meg ezt a dalt, telitalálat!

Persze itt még nincs vége a történetnek, hiszen a klipes Call To Action húzása után egy régi ismerős, a Heroes Are Forever mutatkozik be új oldaláról. Ezt még a 2007-es debütalbumra, a ’Loud Minority’-re írták, most viszont újból előkapták a fiókból és nemcsak felmelegítették, hanem alaposan fel is turbózták. A bika hangzáson kívül a masszív vokálok és a ráadás gitárszólamok teszik feledhetetlenné a dalt: aki nem ismeri az első albumot, annak tutira fel sem tűnne, hogy ez már egy nyolcéves szerzemény. A zárásra sem fáradnak el a srácok, hiszen két olyan Skid Row utánérzésű nótát csapnak az asztalra, amitől padlót fog az ember. Ezek közül talán a Wrecking Ball Crew hagyja maga után a legnagyobb lábnyomot, de ahogy korábban is mondtam: az egész lemez olyan, mint egy best of válogatás, egyszerűen hibátlan!

Pontszám: 8.5