2014 legjobb progresszív rock/metal albumai
írta Hard Rock Magazin | 2015.01.05.
.jpg)
Izgalmas éve volt a prog rock/metal színtérnek, hiszen olyan legendás zenekarok jelentkeztek új koronggal, amik bármelyik progrockker pulzusát képesek az egekbe emelni. A legnagyobb figyelem természetesen a Pink Floyd „új' lemezét kísérte, ami nagy vitákat váltott ki a rajongók között, de szerintünk méltó darabja a patinás életműnek, még úgy is, ha „csak” a 'The Divison Bell'-ről lemaradt dalvázakat gyúrtak össze rá.
Sajnos nem örülhetünk a másik nagynevű angol együttes, a Yes új művének, akik a 'Heaven & Earth'-szel is csak árnyékai maradtak egykori önmaguknak – de élőben azért még mindig odateszik magukat. (Ráadásul brit honfitársuk, a Colosseum is csalódást okozott 2014-es nagylemezével.) Mellettük az egykor a progresszív death metal zászlóshajójának számító Cynic keltett csalódást érzékeny, veszélytelen és lapos új dalaival. A dallamosabb fronton jó évet zártunk, igaz, a Kaipától többet vártunk, még szerencse, hogy az Enchant, az IQ, a Pendragon és Ian Anderson is remekelt, utóbbi így be is került a legjobb 20 közé. A kevésbé ismert zenekarok közül az ausztrál Voyager fantáziadús című ötödik lemeze, a 'V' érdemel figyelmet sajátos pop-prog-power kevercsével a listán is szereplő The Contortionist és az Aeon Zen mellett.
A dobogó felső fokára Åkerfeldt mester állhat az Opeth új remekművével, mellé az őrült zseni, Devin Townsend csatlakozhat zavarodott elméjének egy újabb termékével (habár stílusát tekintve nem a prog-listára illik, de a Casualties of Cool című lemezét is meg kell említeni a magas nívó okán). A harmadik helyre a Dream The Electric Sleep került, a 'Heretics' azoknak lehet az igazi favoritja, akik valóban progresszív és változatos muzsikára vágynak.
A folyamatos jó teljesítmény címéért több zenekar is bejelentkezett, hisz a Transatlantic, a Flying Colors, a Gazpacho, a Bigelf, a Threshold és az Anubis Gate is hozta a tőlük elvárható magas szintet. A Mastodon egyik legkönnyebben befogadható albumát készítette el, ahogy a Motorpsychotól is hallhattunk már hajmeresztőbb dolgokat. A Tool végtelenül türelmes kedvelőinek pedig ajánljuk, hogy adjanak egy esélyt a Soen új lemezének.
2015-ben is lesz miért követni a progrock színteret. Vitathatatlanul az újra támadó King Crimson friss dalai számítanak a legnagyobb durranásnak, de talán végre már a fent említett Tool is elénk rakja régóta esedékes új szerzeményeit. Mindezek mellett várható korong többek között Neal Morse, Steven Wilson, Steve Hackett és a Beardfish műhelyéből is.
The Contortionist: Language
A lemezkritika megírása óta még jobbá sikerült hallgatnom a jenkik új lemezét. A ’Language’ dallamai rendkívül fogósak, a hangzása egyszerre bivaly, modern és érthető, a hangszerelése pedig önmagában megérdemelné, hogy 5.1-es keverésben is meghallgathassuk – de erre még várnunk kell. (RemedyLane666)
Aon Zen: Ephemera
Az ’Ephemera’-ban az a jó, hogy miközben hallgatod, sosem tudhatod, mi vár rád a következő pillanatban, hogy mivel lepnek meg ezek a pimasz londoni srácok: teszik mindezt úgy, hogy egy percre sem válnak öncélúvá, és a lilaködös avantgardizmus olykor zavaros, erőltetett csapdájába sem esnek bele. Első hallgatózásra ugyan nehezen emészthető e negyedik alkotásuk, de a törődést meghálálja. Mert akik olyan zseniális szerzeményeket tudnak faragni, mint a Life? többek közt, azoknak alanyi jogon jár a törődés és a kitüntetett figyelem: e dalban például a halál laza jazzes-swinges elemek adnak randevút a súlyos, riffelős prog metalnak, a végeredmény pedig hibátlan. Modern köntösbe öltöztetett metal ez tehát, a Tesseract is hasonló vizeken evez, az Aeon Zen-es cimbik azonban jóval szűkebb marokkal mérik a djentes témákat, a tradicionális progresszív metal ízeivel viszont előszeretettel játszanak, így aztán a Pagan’s Mind, Circus Maximus rajongóira is bizton számíthatnak. Ahogy ránk is, hisz helyet kaptak szőrös szívünkben. Meg a listánkon is. (Mike)
Vanden Plas: Chronicles of the Immortals - Netherworld [Path one]
A Vanden Plas fiai nem arról híresek, hogy fércmunkát adnak ki a kezeik közül. Az év elején megjelent fantasy történetük, a ’Chronicles Of The Immortals’ első felvonása – látva az esztendő termését – egyáltalán nem szégyenkezhet, úgyhogy kíváncsian várjuk a 2015-ben érkező folytatást, ami másféle aspektusból mutatja be a Wolfgang Hoblein által kreált világot. (TAZ)
Anathema: Distant Satellites
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan került fel az Anathema lemeze a progresszív listára. A ’Weather Systems’ óta más dimenzióban zenélnek a Cavanagh fivérek, sokkal elszállósabb és összetettebb muzsikájuk (akár azt is mondhatnám, hogy sokkal Pink Floyd-osabb), ennek köszönhetően a brit Prog Magazine is felkarolta őket, ráadásul a szaklap voksolásán megszerezték az első helyet a legjobb ballada kategóriában az Anathema című dalukkal. Bár nem tagadás, saját magához képest kicsit gyengébben szerepelt ezúttal a csapat, mégis előkelő helyet tölt be egyéni listáinkon a korong, így az összesítés végén alattomos módon befurakodott a top 20-ba a ’Distant Satellites’. (TAZ)
Soen: Tellurian
Míg a 2012-es ’Cognitive’ markáns Tool-jegyeket viselt magán, addig a ’Tellurian’ már egy olyan csapatot mutat, amely rálelt a saját hangzására. Azért e lemezanyag nyomokban tartalmaz Opeth- és Katatonia-hatásokat, s olykor még Steven Wilson mester is „belibben” a képbe, de nem tolakodóan – hisz egészen egyedi világot alkotott a tisztelt társaság. Vidámságnak, könnyedségnek itt helye nincs, a muzsikát áthatja valamiféle fátyolos mélabú, ám mégsem tesz mázsás terhet a hallgatójára, ugyanis a zenészurak értő hangszerkezelése, lenyűgöző kreativitása és eleganciája kellő teret ad a játékosságnak is. A The Words pedig 2014 egyik legszebb dala… Levonhatjuk a konzekvenciát, hogy az áthallások ellenére ez egy közel tökéletes alkotás. Köszönet érte. (Mike)
Ian Anderson: Homo Erraticus
Nincs sok értelme azon rugózni, Ian Anderson valójában miért nem akar már Jethro Tull név alatt játszani (indoka, miszerint nem akarja egy fontos halott ember nevét tovább bitorolni, négy évtized után megmosolyogtató). A lényeg: se őt, se magára maradt harcostársát, Martin Barrét nem hagyta el jó humora (Martin szólókoncertjén jelezte ezt, mikor Iant szellemesen kifigurázva az ikonikus fuvolás pózba vágta magát). A ’Homo Erraticus’ ugyan nem olyan impozáns, mint a ’Thick As A Brick’ második felvonása, de a fuvolafutamok játékossága és Anderson szövegeinek élce mit sem csorbult. A rajongók a Protect And Survive-ra vagy épp a Locomotive Breathre elhelyezett utalások között bogarászhatnak, a gondolkodók pedig a népvándorlásról, globális felmelegedésről és brit történelemről szóló dalszövegekben áshatnak alá, miközben Anderson játszva hozza a tőle (el)várt magas nívót. (Tomka)
Pink Floyd: The Endless River
Egészen a mai napig folyik a vita azzal kapcsolatban, hogy a ’The Endless River’ új lemez vagy csak egy ötletgyűjtemény. Úgy gondolom, hogy David Gilmour és Nick Mason a lehető legtöbbet kihozta a Richard Wrighttal közösen megírt témákból, daltöredékekből, és méltóképpen állítottak emléket kiváló billentyűsüknek. Akárhogy is nézzük, ez az album mindenképpen megérdemli, hogy helyet kapjon a 2014-es listánkban, főleg úgy, hogy nagy valószínűséggel örökre bezárta ajtaját a Pink Floyd műhelye. (TAZ)
LEMEZKRITIKA • MINDEN, AMIT A 'THE ENDLESS RIVER'-RŐL TUDNOD KELL • TELJES LEMEZ
Motorpsycho: Behind the Sun
Az album hátteréről tanult kollégám már szót ejtett a kritikában, nekem most más dolgom sincs, minthogy csak rátegyek egy lapáttal a nagy méltatásra. Aztán megigyak egy kisfröccsöt. De viccen kívül: amennyiben egy rendkívül ízes és színvirágos retrózásra fáj a fogad, állj, netovább, a norvég fenegyerekek neked lármáznak, és nem is akárhogyan; a ’70-es évek elejének-közepének zajos és csendes, buja és lilaködös világát húzzák be a nappalidba-kocsidba-ájpododba, mégpedig bámulatos hozzáértéssel. (Mike)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Grand Mexican Warlock: Hell Sweet Hell
Ritkaság, de még ilyen is van: a neves magyar zenészekből verbuválódott Grand Mexican Warlock olyan utat jár be, amilyet régen a jelentős zenekarok szoktak. Első lemezükkel a saját hangra, a másodikkal pedig a letisztultabb megközelítésre találtak rá, és mindössze öt év alatt bejátszották magukat a magyar rockzenekarok élbolyába. A ’Hell Sweet Hell’ pont olyan, mint a nagyvolumenű bemutatkozást követő második lemeznek lennie kell: slágeresebb, pörgősebb, ütősebb. Gördülékenyen áramlik, majd észrevétlenül szippant be az édes pokol. (Tomka)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Solaris: Marsbéli krónikák II
Klasszikus lemezt folytatni csak így szabad: vissza-visszakacsintva a tisztesség meg a rajongók kedvéért, de töretlenül lépdelve előre. Persze a Solaris, amely előbb a Hungaroton kiadáspolitikája, majd a Napoleon Boulevard sikerei miatt csak elvétve jelentkezett nagylemezzel, sosem nosztalgiázott. A ’Marsbéli krónikák’ folytatása is – három évtizeddel az első, klasszikussá ért rész után – továbblép a klasszikus hangzáson. Egyik oldalról a hegedűvel és a dalkompozíciókkal a klasszikus zene, a másikról a szaxofonnal és a női vokállal az igényes könnyűzene dúsítja fel a Solaris-hangzást, miközben a fronton Kollár Attila továbbra is túladagolja a fuvoladallamokat. A ’Marsbéli krónikák II’ ugyanolyan tökéletes, mint az első volt. Anderson, Gilmour és Bradbury is büszke lehet – de legfőképp a Solarisék. (Tomka)
Destiny Potato: Lun
David Maxim Micic ’Bilo 3.0.’ című anyaga a tavalyi év egyik legizgalmasabbja volt számomra, így nagyon vártam, hogy a Destiny Potato névre keresztelt formációjával is egy hasonlóan bombasztikus, egyben modern hatású lemezt hallhassak. A hatás nem maradt el, pontosan azt kaptam, amire vártam. Csak ajánlani tudom őket! (RemedyLane666)
Gazpacho: Demon
„Sokan hangoztatják, hogy manapság már nem lehet egyedi zenével előrukkolni, nekik megmutatnám a ’Demon’-t: ez bizony tényleg progresszív.” Orvul bemásoltam a júniusi kritikához tűzött okoskodásomat, tartom is ezt a mai napig. Ez a mindössze 4 számos, ámde háromnegyed órányi anyag olyan színes-szagos, mint az isztambuli Grand Bazaar piac, és olyan roppant mélységei vannak, akár a Grand Canyonnak… A norvég urak ledöntenek hát minden korlátot, náluk nincsenek határok: megrázó erejű drámaiság, csendes elmélkedések, epikus és atipikus dalszerkezetek, kortárs zeneművek, komolyzenei ihletésű betétek, baljós, sötét, álomszerű atmoszféra… S mindez egy groteszk, szürreális, misztikus történetbe ágyazva. Mestermunka, nem vitás. (Mike)
Threshold: For the Journey
Ez már a második albuma a brit proggereknek a régi-új énekesükkel, Damian Wilsonnal. Meggyőződésem, hogy az Andrew „Mac” McDermott-tal (nyugodjon békében) készült ’Dead Reckoning’ a britek életművének legzseniálisabb alkotása, de a 2012-es ’March of Progress’ és - ahogy a listából is kiderül – a ’For The Journey’ sem marad el sokkal a 2007-es albumtól. Megbízható minőségű lemez az egyenletesen jól teljesítő veteránoktól. (RemedyLane666)
Bigelf: Into the Maelstrom
Ha David Bowie a King Crimsonnal játszana mellotronos hard rockkal vegyített progrockot, akkor lehetne valami hasonló a végeredmény, mint a Bigelf legújabb lemezén. Akár eredetinek is mondhatnánk a sajátos hangulatú keveréket, ha nem szöknének szembe folyton a hatások Beatlestől Sabbathig. A Bigelf zenéje viszont a sosem tagadott inspirációk ellenére is (vagy pont azért?) azonnal felismerhető, és végeredményben ez a lényeg. Meg az, hogy mocskosul szórakoztató és teljesen őrült, karneváli: lehet, hogy az előző, a ’Cheat The Gallows’ jobb lemez volt, de hiába pörgettem le azt újra kétszer is, úgy se sikerült kikattintani a belső lejátszómból az Alien Frequency, Already Gone, Control Freak triász dallamait. Ja, és ha ez manapság még számít valamit, Mike Portnoy dobol a lemezen. (Tomka)
Mastodon: Once More 'Round the Sun
Nagy utat tett meg az amerikai Mastodon. Az életművükben annyi hatás fedezhető fel, hogy teljes zenei irányzatokat volnának képesek megreformálni. Az idei alkotásuk, azaz a ’Once More ’Round the Sun’ igazi csemege lehet mindazok számára, akik egy friss gondolkodású és izgalmas zenekar anyagával szeretnének találkozni, ráadásul a ’The Hunter’ kicsit könnyedebb felfogását is feledteti idei művük. (RemedyLane666)
Flying Colors: Second Nature
Az év egyik meglepetése volt számomra, hogy a könnyed, dallamos és popos debütáló anyag után egy sokkal komplexebb albumot készített a Flying Colors. A zenei sokszínűség, kreativitás, ötletesség teljesen magával ragadt. Az öt tag játékának és hangjának egyéni stílusjegyeit kiválóan formálták egységgé. (karpatisz)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Transatlantic: Kaleidoscope
A 2014-es év talán nem is kezdődhetett volna jobban, mint egy új Transatlantic lemezzel. A négy kiváló muzsikus új albuma nem okozott csalódást, a novemberben megjelent ’KaLIVEoscope’ pedig bebizonyította azt, hogy a stúdióanyag minden egyes eleme tudatosan került arra a helyre, ahol megszólal. (karpatisz)
Dream The Electric Sleep: Heretics
Döbbenet, kérem, döbbenet! A 2009-ben alakult lexingtoni banda második sorlemezén nagyon ráérzett a minőségi progresszív rockzene ízére: a ’Heretics’ ugyanis oly módon pumpál vitalitást a műfajba friss hangzásával, hogy közben a ’70-es évek legszebb hagyományai előtt is fejet hajt. A crossover prog csúcsalkotása tehát a közel 74 perces album, amely a Porcupine Tree, a Pink Floyd, a King Crimson és a Radiohead (!) színpompás szimbiózisaként teremt egy sajátságosan vibráló világot, a Bonóra (U2) hajazó énekstílus pedig afféle különcséggel ruházza fel a dalokat. Személyes vélemény: Wilson úr tavalyi szólólemezét (ITT és ITT) leszámítva a brit Amplifier 2011-es „Polip”-ja óta nem találkoztam ilyen izgalmas progresszív rock remekléssel, mint az „Eretnekek”. Mondanom sem kell, hogy 10/10. (Mike)
Devin Townsend Project: Z2
Félelmetes ez a kanadai pali! Egyike azon zenészeknek, akiknek folyamatosan pörög az agya, hiszen állandóan egy új koncepción, vagy valami őrült dolog megvalósításával foglalatoskodik. Ebben az évben arra vállalkozott, hogy egy füst alatt kiadja a Ziltoid-sztori folytatását, valamint a Devin Townsend Project új albumát. A hatalmas mennyiség szerencsére nem ment a minőség rovására, bár a Ziltoid-féle anyag szerintem sokkal izgalmasabb, úgyhogy azt nagyobb valószínűséggel fogod Te is előkapni a két lemez közül. (TAZ)
Opeth: Pale Communion
Az új évezredben kevés elegánsabb mozdulat volt a rockzene történetében, mint amellyel Mikael Åkerfeldt kikukázta két „tipikusan opethes” dalát, mikor belefogott a ’Heritage’ megírásába. A lehető legőszintébb művészi gesztus: teljesen hihető, 40 felé közeledve nem akarja ugyanazt játszani, mint 20 évesen. A rockerlogika persze csak azt látta benne, hogy a progresszív death metalos eladta magát, pedig annál sokkal meredekebb dolgot csinált: fejest ugrott az ismeretlenbe, és nyomott egy restartot. Abban a korban gondolta újra (és nem felülírta!) zenekara hosszú évek során kialakított stílusát, amikor egyébként is haldoklik a zeneipar és a lemezkiadás, ezért az együttesek vaskarommal kapaszkodnak meglévő rajongóikba és biztonsági játékot folytatnak. Persze, volt abban is némi biztonsági játék, hogy Mikael befészkelte magát a ’70-es évek progrockjának vintázs miliőjébe. De ha a ’Heritage’ túl mélyre nézett a múltba, akkor a ’Pale Communion’-nel már újra előretekint, és sikerrel hozza közös nevezőre a klasszikus progrock-hatásokat az opethes dallamvilággal. A különös frigyből pedig az Opeth egyik legerősebb, dallamdúsabb és egységesebb lemeze született. Kedvenc pillanatok: az Eternal Rains Will Come, ahogy hektikusan, vészt jóslóan elkezdődik, majd hűsítően folytatódik; az egész lemez zseniális vokálmunkáját megkoronázó Faith In Others, és persze a Voice of Treason nyeglén kicsapott és megfacsart dobtémái. (Tomka)
Legutóbbi hozzászólások