2014 legjobb hard rock albumai
írta Hard Rock Magazin | 2015.01.02.
A rockfronton minket ért támadást 2014-ben felemás érzésekkel fogadtuk. Egyrészt jó, hogy bombáznak minket új albumokkal, ugyanakkor úgy éreztük, nem robbant mind akkorát, amilyet kellett volna – de ahogy a rock több válfaját (hard, glam, AOR) is felvonultató 20-as listánkon látszik, idén sem maradtunk kitűnő rocklemezek nélkül.
Nem hozott semmi újat az AC/DC aktuális albuma, de a megszokás nagy úr, őket ilyennek szeretjük, és ez előrevitte az ausztrálokat az első 10-be. A másik veterán, a Uriah Heep viszont igencsak odateszi magát, mióta Lee Kerslake-et lecserélték Russell Gilbrookra. Ace Frehley a tizedik helyet csípte meg azzal, hogy a híres '78-as KISS szólólemez színvonalát lopta vissza az idei lemezébe. A Wingerre is jobb napok jönnek, a 'Better Days Comin' továbbvitte a 'Karma' hagyományait. A Rival Sons nem ilyen sokat látott banda, de a remekül alkalmazott Zeppelin-hatásoknak és a meglelt saját hangnak köszönhetően a nagy öregekkel egy lapon kell említeni őket. A Harem Scarem is újra hadba lépett és a régi szép idők fényében sütkérezve bekúszott a lista alsó harmadába. A darkos AOR sajátos műfaji kevercse most egészen a nyolcadik helyig repítette a Nightingale-t, még a Black Stone Cherry némileg koszosabb rock and rollját is megelőzték.
A magyar rockszíntér két komoly harcállásponttal gazdagodott, a Mobilmánia és P. Mobil egymástól karakteresen eltérő, de mégis egyaránt kitűnő albumot raktak le a (terep)asztalra. A Brother Firetribe és a Work Of Art nem vonultatott fel olyan slágerarzenált, mint amit a korábbi lemezeik alapján vártunk tőlük, így egyik sem lett az év lemeze, de a lista második felében azért mindkettőjüknek ott a helyük. A moll dallamok királya, Gary Hughes és a Ten viszont felkapaszkodott a barikádra és éppen csak lecsúszott a dobogóról.
Úgy tűnik, 2014 a glam rock éve volt. A képzeletbeli dobogó alsó két fokát két glam-rock csoda, a polgárpukkasztó Los Angeles-i Steel Panther és a svédek üdvöskéje, a H.E.A.T. foglalta el. De ott van a listán a Crazy Lixx is, bizonyítva, hogy a 80-as évek végének aréna rockja másodvirágzását éli.
Kiugró pontszámmal nyert a Rated X, melynek bemutatkozó lemeze atomvillanásként hatott. Joe Lynn Turner, Carmine Appice, Tony Franklin és Karl Cochran, ez a négy tagból álló szupergrupp mindent vitt a Deep Purple–Rainbow stílusú muzsikájával, az összesítésben több, mint 20 pontot vert rá a második helyezettre, így egyértelműen lett a HRM kedvenc hard rock albuma, és reméljük, jövőre a lemezbemutató turnéról is beszámolhatunk majd.
Mért utász, te ítész? – kérdezhetnék, akik kimaradtak. De nem utáljuk azokat sem, akik lecsúsztak a listáról, csak hát a bűvös húszas számba ennyien fértek bele. Nagyon jó volt a House Of Lords idei albuma is, az Adrenaline Rush új színt hozott a palettára, a glam rock / aréna rock vonalat egy női énekessel erősítve, Sebastian Bach hozta a tőle megszokott sikításokat, de a korábbiaknál sikerültebb albumot faragott belőle, a Vanderbuyst pedig elkészítette hattyúdalát. A Riot nem igazán találta a helyét a hard rock és a heavy metal lista között, így mindkettőből kipottyant, Neal Schon, Tom Petty & The Heartbreakers, a KXM és Don Airey pedig színvonalas anyagokat tettek az asztalra, de az volt a meglátásunk, hogy: volt jobb! (CsiGabiGa)
Harem Scarem: Thirteen
Az igazi bravúrt nem is ezzel, hanem még a 2013-as lemezével mutatta be a Harem Scarem. Újra rögzítette ugyanis minden idők egyik legjobb melodikus rock albumát – és nem bukott bele. Ettől persze sok értelme még nem volt a ’Mood Swings II’-nek, de legalább jelezte, hogy az újra egymásra találó Harry Hess–Pete Lesperance páros a klasszikus érához fog visszakanyarodni a zenekar harmadik korszakában. A ’Thirteen’ tényleg a kilencvenes évek Harem Scaremét idézi, a modernkedést meghagyják azoknak, akiknek az jobban áll. Ahogy az egy visszatéréstől várható, a védjegyeket dörgölik a rajongók fülébe: Lesperance fineszes gitárjátékát, a többszólamú ének(mega)dallamokat és persze Hess megunhatatlan hangszínét. A Harem Scarem olyan, mint a jó szitkom: fél órán keresztül végig szórakoztat, és tudod, hogy a végén minden rendben lesz. (Tomka)
Work Of Art: Framework
Az új Work Of Art albumra rá lehet mondani, hogy önismétlő kiadvány, amivel semmi újat nem tesznek hozzá az AOR stílushoz (aki így gondolja, annak azt javaslom, hogy vegye elő a Nightingale lemezeit). Pont ezért minket is megosztott az anyag, de kétség sem férhet hozzá, hogy továbbra sem felejtettek el zenélni és fülbemászó, kellemes dallamokat gyártani Lars Säfsundék. A srácok szívében még mindig a Toto áll kiemelt helyen, hiszen most is Lukatherék munkássága ihlette az új szerzeményeket. Valószínűleg nem olyan erős a ’Framework’, mint a 2011-es ’In Progress’, ettől viszont még remek hallgatnivaló és helye van az idei 20 legjobb rocklemez között is. (TAZ)
P. Mobil: Farkasok völgye: Kárpát-medence
A P. Mobil lemez zeneileg nagyon rendben van. A címadó dal intrójának felépítése A főnix éjszakáját juttatta eszembe, s ez pont passzol a lemezzel kapcsolatos érzésemhez, hogy a P. Mobil két billentyű-ínséges lemez után a Hammond újra csatasorba állításával hamvaiból támadt fel, mint „a vad főnixmadár”. Schusternek zseniális meglátásai vannak a dalszövegekben, de mintha most több volna a düh, mint régen, és kevesebb a művészet. A három Bencsik Samu dal viszont igazi kuriózum. „Az első, az utolsó, és a legismertebb”, ahogy a propagandában elhangzott. Ehhez nincs mit hozzátenni. (CsiGabiGa)
Mobilmánia: Fénypokol
A lemezt nyitó Nem vagyok szikla rögtön az elején egy megújult zenekart mutat, akik modern megoldásokkal operálnak. A dalok stílusán érződik a P. Mobil alap mint kiindulási pont, de egy sokkal lazább, populárisabb muzsika kerekedett belőlük. Ezt hívják Amerikában aréna rocknak. Itt nálunk... kis ország, kis aréna. Horváth Attila zseniális szövegeket írt hozzá. Mindent egybe véve nagyon jó lemez lett, talán jobb, mint az első. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy a legjobb számaik listáján az Ez a mánia utáni második helyet melyik dalnak adjam, mert a Bárhová magaddal viszel és Az ördög itt belebukott egyaránt esélyes. (CsiGabiGa)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Brother Firetribe: Diamond in the Firepit
A Brother Firetribe hat év után tért vissza új lemezzel. Volt idejük feltöltődni, de némileg a stíluson belül is arrébb helyezkedtek. Amíg az első két albumon a '80-as évek Bon Jovi zenéjének hangulatát hozták vissza XXI. századi köntösben, most már nem érzem benne olyan erősen azt a Bon Jovi ízt, sokszor inkább az Autograph színtiszta AOR-ja köszön vissza, mintha az utóbbi időben azok debütáló 'Sign In Please' albumát szorongatták volna sűrűbben. Pekka Heino hangja most sokkal inkább Steve Plunkett, mint Jon Bon Jovi. Emppu Vuorinen egy-egy 15 másodperces, elmaszatolt, túlvisszhangosított valamit elenged a dalokban, mint parasztbácsi a kerti budin, de egy jobb gitárossal még tutibb lenne ez a zene. Ám egy Nightwish tagot mégsem lehet kirúgni a saját side-projektjéből! (CsiGabiGa)
Crazy Lixx: Crazy Lixx
Pár személyi változás után változatlan muzsikával dobtak arcon a svéd fiatalok, de nehogy azt gondold, hogy ez egy borongós, ötlettelen cucc! A Crazy Lixx negyedik albuma ugyanúgy a '80-as évek szellemiségében nevelkedett, mint elődei, ráadásul a minőséget egyáltalán nem adták alább az előző ’Riot Avenue’-nál, sőt egy sokkal dallamosabb anyagot kaptunk a hideg téli napokra. Véleményem szerint a Steel Panther után az idei második legjobb glam albumot készítették el, ami nemcsak az év végi, hanem a lejátszási listáinkon is bebiztosította a helyét. (TAZ)
Mr. Big: ...The Stories We Could Tell
A jó sláger olyan egyszerű, olyan magától értetődően mászik fülbe, hogy azt hiszed, te is kitalálhattad volna. Ha ez igaz, akkor a Mr. Big a kivétel. Az ő slágereiket se kitalálni, eljátszani meg pláne nem egyszerű. A titkuk ugyanis mindig az enyhén bluesos és nagyon melodikus rockzene, valamint a villogtatott hangszeres mestertudás összhangjában állt. Ez az idei lemezen sincs másképp, talán csak Eric Martin nem hegyezte minden refrénjét olyan emlékezetesre, mint három éve. A Mr. Big persze saját magát hozta lehetetlen helyzetbe azzal, hogy 2011-ben egy zseniális lemezzel tértek vissza, ezért érthető a kicsit savanykásabb szájíz, pedig a ’...the Stories We Could Tell’ saját jogán nagyszerű album. Kicsit bluesosabb, kicsit mélázósabb, mint elődje, de olyan, mint a téli MÁV-szerelvény: ha el is akad egyszer-kétszer, egyszer tuti beér(ik). (Tomka)
.jpg)
Black Stone Cherry: Magic Mountain
Sosem sül el jól, ha fésületlen déli fiúk szót fogadnak. A Black Stone Cherry 2011-ben hajtotta meg a fejét a nagykiadós direktíva előtt, és az egész lemezt melléjük rendelt dalszerzőkkel és producerekkel írták – az eredmény pedig pont annyira lett túlzottan áramvonalas, ahogy arra fogadtunk. (Egy számot írtak egyedül, a Blame It On The Boom Boomot, de azért még mindig várjuk bocsánatkérésüket a szerkesztőségben.) A 2014-es ’Magic Mountain’ kárpótol a félrelépésért: ha csak néhány dalt húz a ’Folklore And Superstition’ ártatlan hevülete, déli ízű és modern rockslágerekben azért nincs hiány. A Me and Mary Jane konkrétan az év egyik legemlékezetesebb bulidala – ezért még azt is megbocsájtjuk, hogy a country piac felé nyitva megírták a Hollywood In Kentuckyt. Azt azért még mindig nem értem, hogy ha ennyi producer és megfejtőember forgolódik körülöttük, miért nem szól nekik valaki, hogy 2014-ben már nem kéne egyórás rocklemezeket kiadni? Talán ők is Slash stábjával dolgoznak? (Tomka)
Gus G: I am the Fire
A görög gitárvirtuóz 2014-ben elkészítette első szólólemezét, amiről már a megjelenés előtt lehetett sejteni, hogy toplistás alkotás lesz, hiszen az elmúlt években Gus azon kívül, hogy csúcsra járatta a Firewindet, bekerült Ozzy csapatába is, így felemelkedett Európa, sőt a világ legjobb hathúrosai közé. Temérdek vendégszereplő gondoskodik arról, hogy minél színesebb és izgalmasabb legyen az anyag, csak, hogy pár nevet említsek: Mats Levén, Michael Starr, és Tom Englund is énekel Gus dalaiban. Az előbb felsorolt előadók jelenléte egyértelműen arról árulkodik, hogy egy heavy/hard rock határán egyensúlyozó lemez született, melyen a dalok kerültek előtérbe a technikás, villantós szólók helyett, ettől függetlenül az is örömét leli majd a korongban, aki az ízes, pergő gitározásra van kiéhezve. (TAZ)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Winger: Better Days Comin'
Most végre eszembe jutott, hogy miért is szerettem annak idején a Wingert és miért vettem meg a Dokken On The Beach, vagy mit is mondok, Beach In The Dokken albumokat. Számomra a lemez legnagyobb erénye, hogy Reb Beach végre kibontakozhat (és ki is bontakozik). Rainbow In The Rose, Easy Come Easy Go, csupa ilyenek jutnak eszembe az idei Winger albumról. Vagyis visszatérés a '90-es slágerek stílusához, sőt még némi Judas Priest ízt is felfedezhetünk, amikor épp nem Kip Winger borongósabb témái kerülnek elő, melyek mintha a szólólemezéről maradtak volna le. A gyengécske ’Winger IV’ után a ’Karmát’ ki is hagytam, de ez kellemes csalódás volt. (CsiGabiGa)
Ace Frehley: Space Invader
Space Ace visszatért! Az album remekül visszaadja a KISS szex, party & rock'n'roll feelingjét. A Space Invader ma már KISS klasszikus lehetne, ha annak idején mondjuk a 'Dynasty'-ra írta volna. Középtempós riffek, egyszerű refrén, begyorsulós szóló. Mi kell még? A banda röhög, a közönség tombol, Paul és Gene meg otthon dühöng, mert őket kihagyták a buliból. Soha rosszabbat! Most már csak meg kéne turnéztatnia Európában is! (CsiGabiGa)
AC/DC: Rock or Bust
Mint általában a többi lemezükön, ezen sem kell sokat filózni. Szögeljünk a dobon, vágjuk alá a basszusgitárt, a két gitáron egyszerre csiholjuk a boogie-t, az eredmény tuti biztos. Egy emberként fog mozogni egy stadionnyi ember, a végén meg együtt szarjuk össze magunkat a kurva ágyúlövések miatt. A túlkoros iskolás hülyegyerek meg az izzadt teherautósofőr ugyanúgy celebrálja a szeánszot évtizedek óta. De ezért jöttünk, ezért hallgatjuk őket, nem? Let There Be Rock… (Bigfoot)
Nightingale: Retribution
Mindig megy a sírás, hogy a fiatal hard rock, AOR, glam bandák csak koppintanak és nem tudnak újat mutatni. Akkor tessék elővenni a Nightingale lemezeit! Bár Dan Swanö a death metal sötét bugyraiból emelkedett ki, közben pedig áthaladt a progresszivitás lángoszlopain is, ettől függetlenül az volt a célja a „fülemülével”, hogy megidézze a számára oly kedves AOR stílust. Egy jó adag retro életérzéssel és darkos elemmel nyakon csapta dalait, így született meg a ’Retribution’, ami elsőre lehet, hogy furcsa, de pár hallgatás után alattomosan kúszik be hallójárataidon keresztül a tudatalattidba! (TAZ)
Uriah Heep: Outsider
Ez a lemez nagyon jót tett a lelkivilágomnak, végigtaposott rajtam, mint egy tigristank. Betudható annak is, hogy ritmusszekció-cserére kényszerült Mick Box, egészségügyi, illetve egy sokkal rosszabb ok miatt. Mindenestre a Russel Gilbrook-Dave Rimmer páros röpíti előre a másik hármat, és biztos vagyok benne, hogy ilyen bika, megbízható alapokra könnyebb jó kis hard rock muzsikát pakolni. Szóval: Heep, Heep, hurrá! (Bigfoot)
Slash: World on Fire
Talán nem ez az első szó, ami beugrik róla, pedig Slash az egyik legokosabb a középkorú rocksztárok között. A Velvet Revolver földbeállása után példásan építette újra szólópályáját: előbb egy all-star lemezzel hívta fel magára a figyelmet, amire Ozzytól Lemmyn át Ian Astburyig minden rocksztár-haverjának küldött meghívót. Majd rátalált korunk egyik legfelkapottabb rock/metal énekesére, Myles Kennedyre, aki hasonlóan magas tartományokban közlekedik, mint rőt hajú elődje, mégis önálló karakter. Csakúgy, mint Slash zenéje, amely úgy ápolja a Guns N’ Roses hol bulizós, hol keménykedős arénarockjának hagyományát, hogy senki sem fogja keresztre feszíteni nosztalgiázásért. S miközben úgy tűnik, okosan ki van találva itt minden, Slash gondosan ügyel rá, hogy a zenéből – vagy épp a számok közt meghagyott beszámolásokból (!) – a keresetlen őszinteség süssön. A szólópálya úgy tűnik, a ’World On Fire’-ral jutott a csúcsra: Kennedyből is több emlékezetes slágerrefrén szakadt ki, Slash is keményebben és változatosabban riffel, ráadásul Todd Kerns is megmutathatja magát a Shadow Life-ban. A ’World On Fire’ még egy lapáttal rátesz az ’Apocalyptic Love’-ra: nemcsak több, de jobb is a termés Automatic Overdrive-tól 30 Years to Life-ig. Csak egy Anastasia hiányzik róla. (Tomka)
Rival Sons: Great Western Valkyrie
„Ha füvezel és félig-meddig a Sabbathot utánzod, akkor inkább füvezz csak tovább!” – adta meg a jó tanácsot Josh Homme a stoner rock zenekaroknak, amit manapság is megfogadhatna sok retrózó, Led Zeppelint fülelő zenekar. De nem a Rival Sons, amely úgy néz a múltba, hogy közben mégis előre mutat. Nem kell hozzá rocktörténeti diploma, hogy kiszúrjuk az őket ért hatásokat, de a temérdek blues-, psych- és hard rock klasszikusból negyedik nagylemezükön mégis sikerült valami klasszist gyúrniuk. Scott Holidayék zenéje zúz, lüktet és izzik, de a legelvarázsoltabb hangtájakat is bebarangolja. Nem véletlenül tekinti szent feladatának a Classic Rock Magazine is, hogy lépten-nyomon éltesse őket: a Rival Sons jelenleg a legígéretesebb fiatal rockzenekar, amely a műfaj régi útján halad. És még nem értek fel a csúcsra... (Tomka)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Ten: Albion
Gary Hughes újra régi fényében tündököl. Ha minden igaz, hamarosan jön az ’Albion’ második része, vagyis egy olyan duplát kapunk, mint annak idején a szólólemezként kiadott 'Once And Future King'-ből. A dalok nagyon jók, de mikor nem voltak azok? A három gitárost viszont nem tudják stúdióban kihasználni, ahogy az Iron Maiden sem. Szóval egy kicsit marketingfogásnak tartom, mert a Ten zenéje viszont nem olyan kemény, hogy koncerten is igényelné ezt, bár az biztos, hogy az ikergitárszólók szebben szólnak majd élőben, ha még egy ritmusgitár is alásegít. (CsiGabiGa)
Steel Panther: All You Can Eat
Ha a Steel Panther új lemezzel jelentkezik, akkor azt tutira a legjobb glam albumok közé kell sorolni. Ezúttal is így történt, bár most kicsit talán túllőttek a célon a szövegekkel és a borítóval Michael Starrék, de aki be van oltva az ilyen humor ellen, az maximálisan tud figyelni a zeneileg egyébként magas szintű lemezre. Valószínűleg a jövőben sem fognak a srácok komolyabb mondanivalóval töltött dalocskákat írni – ezt nyilatkozták nemrég –, úgyhogy elkezdhetjük felkészíteni a gyomrunkat a következő dobásra. (TAZ)
H.E.A.T: Tearing Down the Walls
Szerintem dallamgombával etetik a zenészeket Svédországban, ugyanis hihetetlen, hogy bármelyik fiatal banda képes megaslágerekkel teletömött albumot kiadni. A második Erik Grönwall-féle H.E.A.T lemez zseniális és sokkal színesebb is, mint a 2012-es ’Address The Nation’. Igaz, már csak egy gitárossal nyomulnak a srácok, mégis sokkal veretesebb anyagot hoztak össze a hideg északon, így simán kibérelte magának a második helyet az idei rocklistánkon. (TAZ)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Rated X: Rated X
A zene első osztályú, bár semmi extra nincs benne, „csupán” jól van megcsinálva. Carmine Appice Blue Murder-es, feszes alapjait, melyek néha Cozy Powell dinamikájára emlékeztetnek, Tony Franklin szinte sheehani szintű játéka és fretless bass megoldásai koronázzák meg, melyre egy Deep Purple / Rainbow stílusú zenét sikerült felépíteni Joe Lynn Turner énekével. Karl Cochran a felvételek közben kapott sztrókot, így Nikolo Kotzev fejezte be a gitársávokat, és turnéra is ő fogja elkísérni a zenekart. Aki hallotta már a Brazen Abbotot, az tudja, hogy mi, rajongók nem jártunk rosszul ezzel a kényszerű cserével. (CsiGabiGa)
Legutóbbi hozzászólások