"Gene, tartozol 4000 dollárral": Interjú Scott Holiday-jel, a Rival Sons gitárosával

Az Arenaban járunk, még friss a pénteki Temperance Movement és a bécsi városnézés élménye, de már egy nagyobbra készülünk: este a Rival Sons mutatja be 2014 egyik legjobb hard rock lemezét. Ám előtte még diktafonvégre kapjuk a zenekar gitárosát, aki egy lepukkant, teleplakátozott raktárszobában, ám szívélyesen fogad minket. Bent kicsap az asztalra két kis hangfalat, és rácsatlakoztatja az mp3 lejátszóját. „Egész nap zenét hallgatok a koncertek előtt, hogy elkapjam a hangulatot és kitisztítsam az agyamat” – meséli. „Mivel a hard rock zenéhez szoktunk, ezért napközben inkább Billie Holidayt, Django Rheinhardtot, és régi zenéket hallgatok.” Az interjú alatt a háttérben végig Billie Holiday sejtelmes jazz zenéje búg.

Hard Rock Magazin: Mikor érezted először, hogy négyetekben megvan az a kémia, ami egy jó rockzenekarhoz kell?

Scott Holiday: Amikor találkozol egy zenésszel, az egy azonnali élmény, és nem kell egy hét ahhoz, hogy kialakuljon köztetek egy kapcsolat. Vagy ott van, vagy nincs. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy nővel találkozol. Miley-val már a Rival Sons előtt is együtt játszottam, és kettőnk között rögtön megvolt ez a kapcsolat, rögtön megértettük, zeneileg mit csinál és mit akar a másik. Jay-jel az első alkalommal körülbelül egy óráig játszottunk, de csak néhány számot. Főként improvizáltunk, és nagyon gördülékenyen folyt köztünk a zenei beszélgetés. Amikor másodjára játszottunk együtt, már éreztem, hogy megvan a zenekarunk.

HRM: Jayről mondtad, hogy ő nem rock-, hanem inkább bluesénekes, mert lehet, hogy olyan a hangja, mint a fiatal Paul Rodgersszé, de talán nem is tudja, kicsoda Paul Rodgers.

SH: (nevet) Természetesen tudja, kicsoda Rodgers, de tény, hogy nem a rockzenén nőtt fel. Jay inkább folk és tradicionális bluesénekes. Nem ásta mélyre magát a rock and rollban. De pont az tetszett benne, hogy nem akar „rocker” lenni. Belém elég rock and roll szorult az elég zenekarhoz. (nevet) Találkoztam sok olyan tradicionális rock arccal, aki valahogy mégis olcsó volt és unalmas. Olyan énekest akartam a zenekarba, aki érti, honnan származik a rock and roll, és honnan jövök én magam is. Amikor először beszélgettünk, akkor például Howlin’ Wolf, Muddy Waters, Chuck Berry, vagyis a rock and roll építészei kerültek szóba. Olyan zenészekről és arról a bluesról beszéltünk, amiből a rockzenekarok is táplálkoztak. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk.

HRM: Nálatok még jobban kell, hogy működjön ez az összhang, hiszen a lemezeiteket úgy írjátok meg, hogy bezárjátok magatokat pár hétre a stúdióba. Amikor beindítottátok a zenekart, rögtön el is döntöttétek, hogy ezzel a módszerrel fogjátok felvenni az albumokat?

SH: Jay belépése előtt is készítettünk már egy lemezt, a ’Before The Fire’-t, és azt is így rögzítettük. Úgyhogy az első anyagot Jay-jel, a ’Rival Sons’ EP-t is így csináltuk, mert ez a módszer bevált nekünk. Én alapvetően irányító típus vagyok, komplett albumokat is el tudnék készíteni egyedül. Jay hasonló típus, ő is rögtön egész lemezeket akar írni. És ezzel a többiek is így vannak. Ezért ahelyett, hogy mindenki megírná a saját lemezét, bemegyünk a stúdióba, ahol nagyon könnyen és gyorsan tudunk reagálni egymás ötleteire. Ez a módszer inkább  szükségből született: sarokba akartuk szorítani egymást, és rákényszeríteni magunkat arra, hogy azonnal reagáljunk és ne gondoljunk ki előre túl sok mindent. Ez hallatszódik a lemezen, a zenén is. A régi zenéken is érződik, hogy akkoriban nem volt annyi idejük szöszölni a stúdióban, és nem voltak soksávos felvételeik. Az egész zenekar egyszerre játszott a felvételeken, és jól kellett sikerülnie, mert nem volt sok lehetőségük az ismétlésre. Rá kellett hangolódniuk egymásra, hogy elkapják a pillanatot. Mi nem tégláról téglára építünk fel valamit, hanem ott és akkor megragadjuk azt, amit szeretnénk.

HRM: Ez azért is klassz, mert minden nagy zenekarnak szüksége van egy alapmítoszra, amiről a rajongók beszélhetnek, nektek pedig elég csupán besétálni a stúdióba, magatokra zárni az ajtót, és máris mindenki azt találgatja, hogyan írtok ilyen jó lemezeket egy-két hét alatt, ott a helyszínen...

SH: (nevet) Nem ez az első zenekarunk, már régóta benne vagyunk a bizniszben. Anélkül, hogy hátba veregetném magunkat, azt kell mondjam, mégiscsak különleges ez a módszer. És mindig van benne meglepetés.

HRM: Előtte azért meg szoktatok egyezni valamilyen irányban, amerre el szeretnétek indulni az adott lemezen?

SH: Közösen nem igazán, de mindenkinek megvan róla a saját elképzelése. Megbeszéljük, ki merre szeretne haladni, de végül az egész dalszerzés magától felvesz egy irányt. Úgy képzeld el, hogy mi valamennyire irányítjuk a hajónkat, de ez egy nehéz hajó, és nem fog akármerre menni.

HRM: A ’Pressure & Time’ még egy nagyon direkten rockos anyag volt...

SH: Azt előre eldöntöttük. Mivel az volt az első [nagylemez, amit már Jay-jel írtak – Tomka], azt akartuk, hogy tömör legyen és lényegretörő. Nem azért hallgatunk rock and rollt, hogy szétszedjük darabjaira és értelmezzük a dalszerzés folyamatát és a dallamok elhelyezkedését. A ’Pressure & Time’-ot a maga velősségében könnyebb megemészteniük a hallgatónak. A ’Head Down’ sokkal tágabb spektrumot ölel fel, néhol sokkal messzebbre száll el. Az új lemez pedig – ami már az ötödik, de ennél a kiadónál a harmadik albumunk – nagyon fókuszált. Van rajta nagyon direkt dal, de van olyan is, ami nagyon elszáll.

HRM: Szerintem a ’Great Western Valkyrie’-vel találtatok rá az igazi hangotokra, ez a legátgondoltabb, legkidolgozottabb lemezetek eddig.

SH: Köszönöm, én is így gondolom. Minden zenekar arra törekszik, hogy megtalálja a saját hangját, megpróbál leásni a magjához annak, amit csinál. Remélhetőleg ez a folyamat nem ér véget ezzel a lemezzel, és a következőről is elmondhatjuk majd ugyanezt.

HRM: Hogyan állt össze a ’Great Western Valkyrie’ változatos, dús gitárhangzása?

SH: Ugyanazon a csapásirányon mentem tovább, amin eddig is haladtam. Ugyanazokat az effekteket használtam, amiket a koncerteken is, ugyanazokkal a gitárokkal mentem le a stúdióba, amikkel turnézni is szoktam. A gitárerősítőkkel kísérleteztem kicsit, de alapvetően azt szerettem volna, hogy agresszívabban szóljanak a gitárok, mint a ’Head Down’-on. Kevesebb sávval, egy gitárral, de nagyon keményen szóljon, hogy megtöltse a szobát. Így szólal meg a zenekar élőben is.

HRM: Úgy tudom, a gitárszólókért viszont nem rajongsz.

SH: Nem igazán. A jó gitárszólót persze szeretem, de túl sok rossz van. Amit az emberek általában gitárszóló alatt értenek, az számomra hallgathatatlan. Én inkább a gitárjátékért rajongok. Django Rheinhardt szólói például telve vannak lélekkel, örömmel, szenvedéllyel, és okosak. Jeff Beck a másik kedvencem, az ő szólóit is szeretem. Csak azt nem bírom, ha túl magamutogatós lesz egy szóló.

HRM: A Manifest Destiny első részébe azért írtál egy ötperces szólót.

SH: Az nem annyira szóló, inkább egy hangkörnyezetet akartam létrehozni vele, és elmesélni egy történetet. Nem arról szól, hogy megmutassam a figuráimat, vagy milyen gyorsan tudom megcsinálni azokat. Nem az volt a cél, hogy gyors vagy trükkös legyen, hanem hogy felépítsek egy jelenetet, felfessek egy képet; egy érzelemmel teli pillanatot akartam létrehozni a számon belül. Egyébként az egészet improvizáltam: amit a lemezen hallasz, az az első felvétel. Csak játszottunk a szobában, és nyitva hagytam az ajtót, hogy mindenki hallja. Épp egy zenei beszélgetés közepén voltunk, és ez sült ki belőle. Utána pedig jól megvacsoráztunk. (nevet)

HRM: A Rival Sons azon kevés rockzenekarok egyike, amely még manapság is képes egyre magasabb szintre lépni. Mennyire nehéz a nulláról felépíteni egy rockzenekart? Nemrég például Gene Simmons fejtegette, hogy „a rockzene halott”, amit persze nem a zenére, hanem a rockzene infrastruktúrájára – kiadókra, lemezeladásra stb. – értett.

SH: Gene Simmons egy olyan korszakban lett sztár, amikor milliónyi lemezt adtak el és milliónyi dollárt kerestek a zenével. Ha azt mondja, hogy a zeneipar halott, az ő szemszögéből teljesen igaza van. A lemezszerződések manapság már teljesen mások, és a zenekaroknak új módszereket kell kitalálniuk, hogy pénzt keressenek és életben maradjanak. De alapvetően kiragadták a szövegkörnyezetből azt, amit mondott, és úgy értelmezték, hogy a rockzene a halott, ami persze jó sajtót hozott neki. (nevet) De mindannyian tudjuk, hogy a zene nem halott, és Gene sem ezt mondta. Üzletileg egyébként már akkor is ilyen volt a helyzet, amikor a Rival Sons indult. De az életem ebbe az irányba mutatott, úgy éreztem, hogy ezt kell csinálnom. Ez amolyan „hallgass a szívedre” dolog. Mintha egy halk hang a fejedben azt mondogatná, hogy „ezt kell csinálnod”. Aláírtam már pár nagy lemezszerződést az életemben, játszottam különböző műfajokban, producerkedtem és hangmérnökösködtem is, kipróbáltam magam más üzletekben és családot is alapítottam, de amikor reggelente felébredtem, az a halk hang mindig azt ismételgette: „neked ezt kell csinálnod”. Úgyhogy számomra ez a természetes, ez az, amitől jól érzem magam.

HRM: A Rival Sonsnak az utóbbi időben volt pár nívós tévészereplése is, felléptetek David Letterman késő esti talkshowjában és a Later... with Jools Holland műsorban is. Mennyit számítanak még ezek a tévészereplések manapság, amikor az emberek már nem a tévében keresik az érdekes új előadókat?

SH: Különböző mértékben, de mind segített a zenekarnak. A lettermanos szereplés rendben volt, biztos lenyűgözött egy csomó embert, hogy ott lehettünk, és valószínűleg lettek új rajongóink is ennek köszönhetően. Utána szerepeltünk egy francia műsorban, a Grand Journalban, ami egy nagy varietés popshow. Franciaországban ez a műsor tett fel minket a térképre, szintet léptünk vele. A szereplésünk után mind az öt lemezünk visszakerült az iTunes franciaországi toplistájába. A Jools Holland show is jót tett a lemezeladásainknak Nagy-Britanniában. Az Egyesült Államok viszont teljesen más, Európában jobban elismernek minket. Az amerikaiak még mindig csodálkoznak egy-egy szereplésünk után, hogy „wow, kik voltak ezek?” Az USA-ban mintha kevésbé futna a rock and roll, de szerintem folyamatosan javul a helyzet. Legalábbis remélem.

HRM: Azért odaát is be tudnak futni bandák, mint például a Blackberry Smoke.

SH: Őszintén szólva, a Blackberry Smoke nem olyan híres az Egyesült Államokban. Talán eggyel magasabb ligában vannak, mint mi. Európában nem tudom, talán ugyanott tartanak, de néhány országban mi biztosan jobban teljesítünk. De ők régebb óta együtt vannak, mint mi.

HRM: A lemezeiteknek Dave Cobb a producere, aki a dalszerzésbe is bele-belefolyik. Dave az utóbbi időben ráadásul nagyon híres producer lett. Hogyan kezdődött a munkakapcsolatotok?

SH: Éppen producert kerestem, és egy nagyon jó barátom javasolta őt. Akkoriban készítettek vele egy lemezt, és azt mondta, hogy nagyszerű munkát végzett, ráadásul atlantai, mint én, és nagyjából egyidős velem. Azt mondta, ő lesz a legjobb barátom, ha megismerkedek vele. Úgyhogy felhívtam, majd találkoztunk, kávéztunk egyet L.A.-ben, és nagyon jól kijöttünk egymással. Dave olyan, mintha a zenekar tagja lenne, ugyanabból az alomból származunk, ugyanazokon a bandákon nőttünk fel, hasonló zenekarokat kedvelünk és utálunk, és abban is egyetértettünk, milyen irányba kéne mennünk a zenekarral, és azt hogyan kéne megközelítenünk. Eleinte megerőltető volt, mert nem dolgoztam így korábban, de nagyon jól sikerült. A kapcsolatunkból teljesen természetesen következett, hogy Dave is belefolyt a dalszerzésbe, abszolút partner lett. Gitározik, dobol is, úgyhogy könnyen be tud kapcsolódni. Nagyon közel állunk egymáshoz, és megbízok benne, mintha családtag lenne. Amikor Nashville-ben stúdióztunk [a ’Great Western Valkyrie’-vel], a feleségeink és a gyerekeink is találkoztak, az otthonában van egy nagy stúdiója, és sokszor töltünk ott együtt időt, dolgozunk a stúdióban, a többiek beszélgetnek, játszanak, majd együtt eszünk egy jót.

HRM: Milyen volt rockzenekarként a country fővárosában stúdiózni?

SH: Nashville nemcsak a country, hanem az egész zeneipar fővárosa. Az egész üzlet ott van, a stúdiók is, ahol mindenki dolgozni akar, és mindenki igyekszik odaköltözni. Szóval nagyszerű a hangulat Nashville-ben, nagyon szeretem azt a helyet. Jelenleg is ott élek, a kaliforniai tengerpart mellől mentünk oda, és hiányzik a hideg víz, de ezen kívül nagyszerű ott az élet: klassz helyek, jófej emberek. Talán a világ legkoncentráltabb helye ez, ha a stúdiókat és a keverőszobákat nézed. Tele van olyan háztömbökkel, amik normál épületeknek tűnnek, de ha besétálsz bármelyikbe, egy stúdiót találsz benne, amiben valaki épp felvételeket készít.

Fotó: Darko Dan

HRM: Azt hallottátok, hogy Dave a Rival Sons-lemezek miatt kapja az újabb és újabb munkákat? A California Breed kapcsán Jason Bonhamnek Jimmy Page javasolta, aki nagy rajongótok, legutóbb pedig a Europe szerződtette, mert Joey Tempestnek megtetszett a ’Pressure & Time’ hangzása.

SH: Mi is olvastuk ezt, és Joey a tévében is szerepelt Rival Sons-pólóban. Dave említett még pár melót, amit így kapott. De ez nem a mi érdemünk, hanem az övé, mert nagyon keményen dolgozik, és megérdemli a sikert. Több vasat is tart a tűzben, rengeteg olyan előadóval dolgozik – Jason Isbell-lel, Sturgill Simpsonnal, Jamey Johnsonnal –, akik sorra nyerik a díjakat, és sokkal híresebbek, mint mi. Jelenleg ő Nashville hercege.

HRM: Ha Dave Cobbot Nashville hercegének, titeket a rockzene megmentőinek is neveznek.

SH: A rockzenét nem kell megmenteni. Csak hallgatni kell, ennyi az egész. Mi csak egy rock and roll banda vagyunk, amelyik szeretne jó lemezeket készíteni. Nincs rajtunk nyomás, majd alakul, ahogy alakul. Elsősorban a saját benső igényeinket elégítjük ki, ezen pedig a külső nyomás nem változtat.

HRM: Néhány helyen a 21. század Led Zeppelinjeként is emlegetik a Rival Sonst. Szerinted rockzenekar lehet manapság még olyan nagy hatású, mint a Led Zeppelin volt a régi időkben?

SH: Nem igazán. Vannak kölykök, akik ezt gondolják, de nekem ezt nehéz elképzelni. Az a felfedezések kora volt – és ez nem jelenti azt, hogy manapság nincsenek újdonságok –, de számomra nehéz elképzelni azt, hogy felülmúlom a példaképeimet. A szerénység és a valóság közbeszól. Az egyébként is egy végeláthatatlan sort indít el, amikor az emberek azt mondják, hogy „hallom, honnan kapta ez a zenekar az ötletet ehhez a dalhoz”. Elgondolkoznak, hogy „Hogyan írhatták meg azt a dalt?” Majd rájönnek, hogy nem is ők írták, hanem Willie Dixon. És amikor meghallgatod Willie Dixonét, akkor érzed, hogy mennyire tiszta és ősi az a változat...

HRM: Neked volt szerencséd személyesen is találkozni Jimmy Page-dzsel, mikor elment az egyik koncertetekre.

SH: Varázslatos volt a találkozás. Én és a többiek is a Led Zeppelinen nőttünk fel. Ahogy Jack White mondta, az ő dalaik már nem is dalok számunkra, hanem altatók. Azok a dallamok, riffek már többek szimpla számoknál, hiszen az életünk zenéjévé váltak. Már a bölcsőben is ezeket hallgattuk, rengeteg emlékünk kötődik hozzájuk, és mitizáljuk azokat. Találkozni a mesterrel, aki a dalok mögött áll, egyenesen szédítő élmény volt. Nem is hittem el, hogy igazi ember, olyan volt inkább, mint Willy Wonka. (nevet) Nagyszerű volt beszélgetni vele, igazi úriember. Odaadtam neki az összes lemezünket [természetesen vinylen – Tomka], és a mostani turnén is el fog jönni a londoni koncertünkre.

HRM: Amikor Gene Simmons Super Bowl partiján játszottatok, vele is volt alkalmatok beszélgetni?

SH: Nem. Egyikünk sem akkora rajongója. De később turnéztunk velük Olaszországban és Svédországban, és meg kell mondanom, pokoli jó szólót játszik. A Kiss-koncerteken ugye mindenkinek van saját szólója, és előzetesen azt gondoltam, hogy ha valamelyik szar lesz, az biztos Gene Simmonsszé lesz, mert nem egy nagy basszusgitárosnak, csupán egy nagy showmannek néz ki. De amikor először megnéztem a szólóját, az lett a kedvenc részem az egész showban. Teljesen odáig lettem érte. Az övé volt a legkidolgozottabb szóló, annyira filmszerű volt az egész. Fellép a liftre, minden zölddé válik, és füst kavarog mindenütt, és azok az ijesztgetések... Egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla. Találkoztam vele személyesen is, és a Twitteren posztolt is rólunk, de nem lógtunk együtt.

A Super Bowl partyról pedig egy dolgot tudok mondani: soha nem fizetett ki minket. Kaliforniából mentünk kocsival Dallasba, és útközben majdnem meghaltunk... Hatalmas hóvihar tört ránk, nem lehetett látni semmit a hótól, oldalt pedig felborult kocsik szegélyezték az utat. De nem állhattunk meg, mert nem volt hol, és ha megállunk, simán megfagyhattunk volna. Úgyhogy végig szánkáztunk a jégen, alig értünk oda a helyszínre. Majd megcsináltuk a koncertet, hoztuk a formánkat, és végül nem fizettek ki. Úgyhogy Gene, ha olvasod ezt, üzenem, hogy tartozol kb. 4000 dollárral. Állítsd ki a csekket nyugodtan a Rival Sons nevére. (nevet)

HRM: (nevet) Pedig pont Gene Simmons az, aki mindig a pénzről beszél...

SH: ...és ő az, aki tartozik nekünk. És nekem kell az a pénz, nem azért, mert szükségem van arra az összegre, hanem mert majdnem meghaltunk azért a pénzért. (nevet)

HRM: Már csak a legégetőbb kérdés maradt hátra: hogy alakítottad ki a bajuszviseletedet?

SH: A legelső turnénkon még szakállam volt, aztán körszakállam volt. A Rock Werchter Fesztiválon játszottunk a nagyszínpadon, és egy nagyon rossz állapotú kisbusszal gördültünk be. A parkolóban viszont csak emeletes turnébuszok álltak, megtöltötték az egész mezőt. A Coldplay, PJ Harvey, Portishead buszai mellett álltunk meg. Szegények voltunk, alig kerestünk még pénzt, ezen a fesztiválon viszont a zenészek elmehettek orvoshoz, csontkovácshoz, fodrászhoz, masszőrhöz, természetesen ingyen. „Egy szaros buszban utazunk, alig élek, bassza meg, mindegyikhez elmegyek” – gondoltam, és mindannyian elmentünk. A fodrász igazított kicsit a hajamon és a szakállamon, és azt mondta (a szája és az álla közötti részre mutat): „Ezt le kéne vágnod.” „Tényleg?” „Tényleg.” „Akkor hajrá, készen állok.” Ő levágta, én meg ott maradtam egy Tom Selleck-bajusszal. (nevet) Még egy csomó koncert volt hátra a turnéból, úgyhogy gyorsan kerestem hozzá viaszt. Ez azt hiszem 2010-ben történt, és azóta is megvan a bajszom, abban a nevetséges formájában, ahogy most is láthatod.

Készítette: Tomka
Interjúképek: BB