2014 legjobb heavy/power metal albumai
írta Hard Rock Magazin | 2014.12.31.
.jpg)
Az idei heavy/power metal-termés java bizony fölöttébb megosztó lett. És most nem a torrentoldalakra gondolok… Mindjárt itt is van egy lemez, amelynek megjelenése majdhogynem akkora szenzáció, mint a kerék feltalálása kicsivel korábbról. Naná, hogy a Judas Priestről van szó! Tavaly csak a Black Sabbath visszatérő korongját várták ennél nagyobb áhítattal, Halford és kompániája viszont szépen beleszorult a rajongói présgépbe, mint Luke Skywalkerék a hulladékzúzóba: egyesek szerint a ’Redeemer Of Souls’ a kétségkívül lenyűgöző életmű méltó lezárása, míg mások a lábbelijüket törölték beléje, mondván, az egykori, tízóraira is acélsodronyokat rágcsáló fémharcosok vénségükre jól rágörnyedtek a járókeretükre ezzel a löttyedt sanzongyűjteménnyel.
Akadt egy másik Nagy Visszatérés, amely körül nyilván nem volt akkora tűzijáték, viszont legalább olyat durrant, ha nem nagyobbat: a Sanctuary negyedszázadnyi (!) szendergés után lépett ismét színre, s konkrétan megmutatta, mi fán terem a szilaj, éj-komor US Power Metal: el is vitte minálunk az aranyérmet! A léc tehát igen magasra került, jövőre lehet megugrani, tisztelt kartársak! Egy rőt Simone-hajszállal ugyan, de az Epica került a második helyre: nemhiába, a ’The Quantum Enigma’ hozza a megszokott minőséget, szimfo-metalban ma aligha találsz náluk izgalmasabb kollektívát.
És itt van ugye az Accept, a megbízhatóság szinonimája, aktuális „teuton-terrorjukra” nem is érkezett panasz a szerkesztőségünkhöz, ám ne tőlük várd a műfaj megújhodását. És ne is HammerFalléktól: szerencsétlen svédek ’97-ben szinte egyedül leheltek életet a tradicionális fémirányzatba, a régi fényük azonban jócskán megkopott; amikor innovációért nyúltak, az volt a baj, most hogy valamelyest visszakanyarodtak a gyökerükig – akkor meg az a nem frankó. Van sapkád, nincs sapkád, dögöjjé’ megfele… Nekünk mondjuk tetszett a ’(r)Evolution’, még ha a címválasztáskor kissé nagy is volt az arc, de mint tudjuk, „dicsőség a bátraknak”… A Unisonic csipetcsapata lassan kezd hajazni a Galaxis őrzőire, legalábbis ami az egy főre eső menő arcok számát illeti, és hát a második felvonásuk sem lett piskóta. Már csak az a kérdés, Miska bátyánk akkor most a metal kurvájává vált, vagy pont hogy nem? Teljesen összezavar bennünket ez a jóember. Kai Hansenből pedig sosem elég, olyan ő, mint a Nutella: nem lehet megunni. Való igaz, a Gamma Ray is látott már szebb napokat, csakhogy „Az élőholtak birodalma” távolról sem egy filléres fércmű, sőt mi több, csöppet szikkadt elődjét lazán kettéharapja.
Hohó, az SZTK-szemüveges-szakállas-garbós, Deafheaven-rajongó hipszter-bölcsészek kis kedvencéről, a Sabatonról se feledkezzünk ám meg; tudniillik a mindig egyedileg szabott Brioni-öltönyökben nyomuló muzsikusurak ezúttal egy dadaista, progresszív jazz-anyaggal leptek meg mindenkit, ettől függetlenül persze amúgy is beszélnünk kell róluk, hisz a turnéik valamiért folyton elkerülik kishazánkat… No, a Falconer meg aztán tényleg hanyagol minket, akár Glen Benton a gyónást (csupán egyszer volt hozzájuk szerencsénk valamikor a paleolitikumban), ráadásul azt csiripelik a sólymok, hogy végleg felhagynak a koncertezéssel. Mindenesetre a „Fekete hold kél” című nyolcadik munkájuk bitang jól sikerült, az egyik legpompásabb a diszkográfiában.
És hogy mit hoz nekünk a 2015-ös esztendő? Bort, búzát, békességet. Ha az égiek is úgy akarják, jövőre lesz új Blind Guardian, Helloween, Nightwish, U.D.O., Stormwitch, Battle Beast, Orden Ogan és még sokan mások. Ja, és a Helloween nyeri a következő mustrát… (Mike)
Savage Messiah: The Fateful Dark
Ha dallamrockerek vannak, vajon dallamthrasherek is léteznek? Ha igen, közéjük akkor is csak néhány, a power és a thrash metal határmezsgyéjén tanyázó banda tartozik. Mint például a Savage Messiah, akik méltán nem híresek, hiszen eredeti gondolat még nem jutott az énekes-gitáros Dave Silver eszébe, viszont immár a második lemezen keveri ki olyan profin ezt a fogós-zúzós elegyet, hogy végül a toplistánkról se tudtuk kibokázni őket. A Savage Messiah zenéjét kockázat nélkül körbe lehet lőni olyan nevekkel, mint a Testament, a Megadeth, a Paradox vagy az Annihilator, bár a londoniak szíve és keze manapság egyre inkább az (amerikai) power metal felé húz (halld a klipes Hellblazert). A 2011-es ’Plague of Conscience’ óta szerencsére nem változott semmi, az egyház- és képmutatáskritikus téma, az Eddie-szerűen emblematikus viperanyelvű pápaszörny, valamint a betonbiztos színvonal is maradt. A ’The Fateful Dark’ pont az a lemez, amire csak a műfaj hívői kapják fel a fejüket, de őket oda meg vissza is kielégíti. (Tomka)
Grave Digger: Return of the Reaper
Így kell 16. sorlemezt írni: a ’Return of the Reaper’ saccperkábé ugyanolyan, mint az előző 15 Grave Digger album, mégis felrázza a megpocakosodott ősrajongót, jelezve, hogy nemcsak a mester mellett folyamatosan cserélődő gitárosok tartogatnak meglepetéseket, de Boltendahlnak is van még pár ragadós ráspoly a torkában. Axel Ritt például öt év után most érzett rá teljesen a sírásásra, és az idei lemezen többször sült el a gitárja, mint az előző kettőn összesen – pedig a germánok már a 2012-es ’Clash of the Gods’-zal végleg megszakították a 2000-es évek végének gyengébb szériáját. Talán azért is sikerülhetett jobban az idei korong, mert azon a zsebkendőnyi területen, amelyet karrierje során műfajilag bekalandozott a Grave Digger, most elmentek egészen a határig, és a thrashesre durvított (Wargod, Grave Desecrator stb.), valamint a motörheadesre lazított (Tattoed Rider, Satan’s Host) dalok egyaránt pimaszul jól állnak nekik. A lemez gerincét annyira jól eltalálták, hogy az összképet a végére akasztott zongorás ballada sem tudja lerontani – na meg az akusztikus bonusz lemez sem. (Tomka)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Judas Priest: Redeemer of Souls
A Judas Priest remek pályafutás-összefoglaló lemezt készített. Bár igencsak megosztó lett, és elsőre én is a fikázókhoz csatlakoztam, főleg a címadó Redeemer of Souls refrénjének oktávugrása miatt, amitől tiszta Kárpátia feelingje lett a dalnak, azt nem ártott volna egy más hangnembe transzponálni. De a többi dalban kiköszörülték a csorbát. És mostanában az egyik kedvencem a kocsiban. Az új gitárossal sem lőttek bakot, bár én sose voltam K.K.-hívő, mindig Tiptont favorizáltam, de ez a srác még az öreg Glent is lejátssza a színpadról. Abban gondolom nincs vita a rajongók között, hogy a csúcsidőszak a 'British Steel' és a 'Painkiller' közti tízéves szakasz, ennek esszenciáját adja a lemez. Kicsit hullámzó, mint az a tíz év is volt, de összességében mégis pozitív a végeredmény, Halford második királyságának koronája. (CsiGabiGa)
LEMEZKRITIKA • 10 DOLOG, AMIT AZ ÚJ PRIEST-ALBUMRÓL TUDNOD KELL • TELJES LEMEZ
Astral Doors: Notes from the Shadows
A mindenkori heavy metal mezőny mindenkori sötét lova ismét vágtat, szemre sebesebben, mint valaha. Türelmesen, de belül mégis feszülten várta, hogy három évnyi fogság után újra kitörhessen karámjából, és most dühét a világra szórva hagyja maga mögött annak kies, porzó útjait: nyergében Nils Patrik Johansson, Dio egyik méltó földi helytartója, aki az amerikai polgárháború után újfent a sötét középkorban vívja csatáit. Legyen szó az Astral Doorsról, a Civil Warról vagy a betegeskedő Wuthering Heightsről, egy biztos: mindenhol ugyanazt a különlegesen magas minőséget kapjuk tőle. Mégis rejtőzik ennek a fiatalembernek a hangszálaiban vagy a lelkében valami, ami csak az Astral Doorsban képes kibontakozni: talán a sárkányok, a boszorkányok és a keresztes lovagok az ő igaz barátai. A 'Notes from the Shadows' nem lesz a világ legjobb albuma, az Astral Doors pedig nem lesz a világ legjobb zenekara – „csak” egy életerős, fekete paripa. Viszont annak rendkívül szeretetre méltó. (Jocke)
Sonata Arctica: Pariah's Child
A Sonata Arctica visszatalált a farkashoz és egyidejűleg az arany középútra is rálelt az újabb progresszív-lírai és a korai poweres éra között. A régi rajongók vigasztalódhatnak a Cloud Factory, a Running Lights és a Wolves Die Young slágeres, gyors témáival, miközben a Tonyra olyannyira jellemző, elgondolkodtató és borongós témák sem szorultak háttérbe. (Ivetka)
Falconer: Black Moon Rising
A Falconer simán a legjobb power metal zenekar, amit nem ismersz: maroknyi rajongónak gyártott, a power metalt a svéd folkzene irányából frissítő lemezeikkel a műfaj egyik legerősebb, legegyenletesebb diszkográfiáját tudhatják magukénak. Színházból menesztett énekes, viking metal felől érkező zenészgárda és a jó öreg svéd történelem romantikája – csak ennyi kell, hogy 2014-ben is frissnek hasson a power metal. Az egyébként is ritkán koncertező zenekar jövőre búcsúzik az élő fellépésektől, úgyhogy érdemes őket elcsípni, ha mást nem, Wackenben. (Tomka)
Evergrey: Hymns for the Broken
Az Evergrey azon bandák közé tartozik, akik a 2000-es évek sikerei után lassan, de elindultak lefelé a lejtőn, aminek már sokan láttuk a végét a ’Glorious Collision’ után – nevezetesen a feloszlást. Tom Englund azonban megrázta magát, és az utóbbi időben átjáróházként működő zenekarába visszahívta a korábbi sikerekben nagy szerepet vállaló Henrik Danhage gitárost és Jonas Ekdahl dobost, majd pedig elkészítették a csapat legérettebb anyagát. A ’Hymns For The Broken’ azon kívül, hogy magában hordozza a tipikus „örökszürke” hangulatot és stílusjegyeket, sok újdonságot is fel tud mutatni. Ilyen például a pozitív világszemlélet, a korábbinál jóval összetettebb dalok és az elektronikus elemekkel való kacérkodás. Nincs mese: az Evergrey feltámadt. Alig várjuk a következő lemezt, ami remélhetőleg még ennél is jobb lesz. (TAZ)
Sabaton: Heroes
A Sabaton nem szeret kockáztatni: a ’Heroes’ amilyen erős, éppolyan kiszámítható is. Joakimék a jól bevált receptet alkalmazzák, szinte minden egyes dalhoz párosítható egy másik, korábbi lemezen megjelent nóta – ezzel persze az album mit sem veszít az értékéből. Menetelős verzék, fantasztikus refrének, tíz vadonatúj koncertkedvencbe sűrítve. (Ivetka)
Edguy: Space Police – Defenders of the Crown
Ha nem volna ott a „space police” előtag, joggal gondolhatná az emberfia, hogy Edguy-ék afféle Manowar-Judas Priest-fémbe öltöztetett hősies metal-költeményt szabadítottak a gyanútlan hallgatóságra, a germán srácok azonban újfent vicces kedvükben voltak, így aztán a világért sem akartak visszatáncolni a kétezres évek vérbő speed metaljához, még ha egy-egy röpke pillanat erejéig azért meg is idézik azt. Kérdés, kihez melyik korszakuk áll közelebb: a 2006-os ’Hellfire Club’-bal záródó Helloween/Gamma Ray-ihletésű éra vagy az azt követő lazább, party-rockosabb ciklus? Az „Ĺ°rzsernyák” tulajdonképpen mindkét etapból csipeget egy kicsit, bár javarészt az elmúlt időszakkal állítható párhuzamba. (Mike)
Elvenking: The Pagan Manifesto
Az olasz pogány power metalos csapat immár megtalálta igazi hangját. A ’The Pagan Manifesto’ egy ars poetica, vitathatatlanul eddigi legjobb lemezük, amely egyszerre szemtelenül dallamos és táncolós, súlyos és himnikus. Dalaikban olyan mesterien varázsolják eggyé a power és a folk metal elemeit, amilyen könnyedén egybemossák a valóság és a fantázia világának határait. (Ivetka)
Primal Fear: Delivering the Black
Az van, hogy Judas Priestéknek az idén minimum egy ilyen kaliberű (búcsú)anyagot illett volna kiizzadniuk magukból, mint a ’Delivering The Black’… A tanítvány, azaz a Primal Fear legénysége viszont kicsapta szőrös tökeit a cserzett kocsmaasztalra, és tizedik alkotásukkal megmutatták, hogyan kell kohóban fogant heavy metalt játszani 2014-ben. Hát így. Az album tehát pont olyan, mint maga a frontember Ralf Scheepers: egy izmosra gyúrt maszkulin-bomba vasból, vassal megedzve. Van még kérdés? Na, ugye. (Mike)
Gamma Ray: Empire of the Undead
Úgy 2010 környékén végleg letettem arról, hogy Kai Hansen visszatalál a helyes útra. A szufla is már csak fizetős pásztorórákra járt a Mesterbe, ezért az 'Empire of the Undead'-et sem reméltem többnek fáradt tüdejéből felböffenő, senki által nem hallható segélykiáltásnál. De ez most nem egy nyavalyás halálhörgés, hanem erős, a felszínre vágyó üvöltés volt, amely jelezte: a Gamma Ray éledezni kezd évtizedes álmából. Az Avalon ismét a kilencvenes évek gyöngyszemeit idézi, öklünk újra kalapál a Hellbentet hallva és vidáman nyújtjuk kezeinket a magasba, amikor Hansenék felkonferálják a Master of Confusiont. Mindezt egy erődemonstrációval koronázták meg márciusban: „A fenébe is, még mindig élünk!" Jó ezt látni, s reméljük olyan minőségi élet lesz ez, mint 1995 és 2001 között. (Jocke)
Accept: Blind Rage
Wolf Hoffmann és csapata igazi germános konoksággal menetel előre. A 'Blood Of The Nations' sikerét még betudhattuk a 14 évnyi várakozásnak, a 'Stalingrad' tarolhatott azért is, mert a közönség által megszavaztatott koncertrepertoár által kijelölt irányba ('Breaker', 'Restless And Wild') fordították kissé a muzsikát, de a 'Blind Rage' sikerére már nem lehet kifogásokat találni. Még a hülyének sincs olyan szerencséje, hogy háromból háromszor célba találjon! Hoffmann olyan, mint Blackmore: bármihez nyúl, arannyá változik a kezében, legyen az Für Elise, Orosz Himnusz, Kardtánc vagy akár Peer Gynt. Nagyon érzi ezt a „komolyzene beemelése a metalba” dolgot. De ha nem írna mellé jó dalokat, akkor elmehetne a Sanyiba vele! Ám ő még erre is képes, és ezért kell Herman Franknak szólóban, vagy külön bandában (Panzer) bizonyítania a tehetségét, mert az ő dalai bizony nem férnek be Hoffmann metalhimnuszai közé [most már végképp – a szerk.]. (CsiGabiGa)
Freedom Call: Beyond
Egy igaz happy metal fémorgiát dolgozott össze a ’Beyond’-ra a Freedom Call, akik pár évnyi útkeresés után ismét rátaláltak a saját hangzásukra és arra a stílusra, amely a korai lemezeiket sikeressé tette. Az europower legszebb hagyományait megidéző lemez könnyen utat talált rajongóik szívéhez, és 2014 első hónapjait minden rajongó egy emberként mosolyoghatta végig a szárnyaló himnuszok hallatán. (MMarton88)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Dragonforce: Maximum Overload
A Dragonforce egy cseppet sem lassított az idei albumán sem, a srácok az elmúlt évek alatt rutinosan tökélyre fejlesztették sajátos hangzásukat és zenei világukat. Az új lemez esszenciája mindannak, ami védjegyszerűen Dragonforce, és ami oly sok rajongóval megszerettette őket az elmúlt években. Aki hiányolta volna a sebességet 2014-ből, az a ’Maximum Overload’-dal megkaphatta, amire vágyott. (MMarton88)
Allen/Lande: The Great Divide
Eredetileg is zseniális ötlet volt Russell Allent és Jorn Landét összeengedni, két karakteres, de eltérő metálhang hol felváltva, hol duettben énekel. Magnus Karlssonnak nem ez volt az első olyan lemeze, melyet kitűnő énekeseknek írt (Mark Boals - The Codex, Kiske / Somerville, Mike Andersson - Planet Alliance, Tony Harnell - Starbreaker), de kétségtelenül ez lett a legsikeresebb. A harmadik lemezre egy kicsit elfáradt, úgyhogy bár sokan fanyalognak, én azt mondom, jó dobás volt a szintén sokszor bizonyított Timo Tolkkit bevenni zeneszerző-producernek. Bár elsőre furcsának tűnik a Stratovarius muzsika a Symphony X énekesének torkából, de én emlékszem még, hogy éppen a Strato előzenekaraként mutatkozott be élőben a Symphony X kis hazánkban, úgyhogy nem áll olyan távol egymástól a két előadó. Lande meg olyan, mint Soto: bármi jól áll neki! (CsiGabiGa)
HammerFall: (r)Evolution
A HammerFall egy kisebb szünet után tért vissza a fémzenei taposómalomba, mely a végeredményt ismerve jót tett a csapat kreatív energiáinak. Noha részben visszatekintettek a korai évek tempósabb témáihoz, nem vitték túlzásba a múltidézést, s korszakalkotót most sem sikerült alkotniuk, ám azon régi rajongók, akik eddig hűen kitartottak mellettük, most még elégedettebben vehették kezükbe kedvenceik új albumát. (MMarton88)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Unisonic: Light of Dawn
Kai Hansen olyan, mint a bagdadi tolvaj: szerethető egyéniség. És van egy dzsinnje, aki minden lopott holmit átalakít valami értékessé. Ezért nem haragszunk rá. Mert hiába a nyilvánvaló Turbo Lover riffelés (hogy a többi Judastól elemelt manírról ne is beszéljünk), vagy az Is There Anybody There-ből kölcsönvett dallamok, olyan formában tárja elénk a végeredményt, hogy az ember legyint: Xarok rá, honnan lopta, akkor is qrvalyoo! Kiske pedig a gyengécske szólólemezek és a halovány Kiske / Somerville duettlemez után végre újra régi fényében tündököl. Kár, hogy csak melléküzemágként üzemeltetik ezt a szupergruppot, pedig az anyazenekar (Gamma Ray) sokkal hátrébb végzett a listán, Mandy Meyer is csak haknizgat a Krokus harmadik gitárosaként, a Hansen-Kiske reunion meg akkor is megmozgatta a tömegeket, ha csak egy-egy szám volt egy koncerten. (CsiGabiGa)
Epica: The Quantum Enigma
A helyzet az, hogy 2009-ben, amikor is megjelent a hollandusok negyedik albuma, a tökéletesre suvickolt ’Design Your Universe’, őket tartottam a kortárs szimfonikus metal abszolút csúcsának, akiknek a mai napig a világ tetején trónoló Nightwish csak előre köszönhet – magázódva természetesen –, a következő állomásnál, a ’12-es ’Requiem For The Indifferent’-nél azonban megtorpanást éreztem. Ám az idei esztendőben újfent egy ereje teljében lévő, kreativitástól duzzadó gárdát kaptunk, akik ezúttal izgalmas és ötletes megoldásokkal pakolták tele a ’The Quantum Enigma’ dalkosarát. A recipé továbbra is változatlan (a keménykötésű power/death metal és a szimfonikus-bombasztikus hangzásvilág gyümölcsöző nászéjszakája), a minőség viszont ismét a klasszikussá érett lemezekhez mérhető. S miután a banda élőben sem adja alább, ahogy rókaveres Simons kisasszony sem áll ki a deszkákra leboroskólázott-meccsnézős Adios-melegítőben, a január 24-ei budapesti koncert bizony kötelező családi program szombat estére, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Goethe Rómára vonatkozó szavai kifacsarva pedig: Simonét látni és meghalni… (Mike)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Sanctuary: The Year the Sun Died
A legutóbbi Sanctuary-lemez megjelenésének idején a legnagyobb gondom a kötelező délutáni alvás és a keserű tejbegríz elfogyasztása volt egy rendszerváltozás felé lépdelő ország poros kisvárosának óvodájában. A nosztalgia csak idegen ismerősként integetett a kihalt utca túlvégéről: a Warrel Dane és Jim Sheppard homlokain mélyülő barázdákban kizárólag a Nevermore verejtékét láttam. Jóllehet igazságtalan voltam: a Sanctuary (és persze Jeff Loomis) ágyazott meg a Nevermore sikereinek, s most a Nevermore vérének lassú kicsorgatásával, majd' három dekáddal a 'Refuge Denied' megszületése után tért vissza a 'The Year the Sun Died'-dal: Warrel Dane kesernyés, a világ minden fájdalmával telt hangjával, a gitárok depresszív, halálba tartó örvénylésével és a minden másodpercében megbúvó, nyomasztó, lélekroppantó hangulatával. A súlyos, szomorú riffek azóta a lemezjátszót is gyilokfekete szurokkal árasztották el... (Jocke)
Legutóbbi hozzászólások