Kedvenc lemezeim - Intruder: Psycho Savant (1991)

A Tennessee állambeli Nashville városa zenei értelemben inkább country csapatairól ismert, de kinevelt egy, a műfaj vájtfülű rajongói közt máig kedvelt thrash csapatot is. Az Intruder (eredetileg Transgresser) a nyolcvanas évek elején indult, egy felettébb élvezetes speed metal album után – a Slayer ’Reign in Blood’-jának hatására – második alkalommal egy jóval ötletesebb,  robbanékonyabb lemezzel jelentkezett, immár két gitárossal. Főművük, a ’Psycho Savant’ 1991 nyarán ismét a Metal Blade kiadónál jött ki, a producer székében a korábban számos legendás csapattal (Slayer, Sacred Reich, Trouble stb.) dolgozó Bill Metoyerrel.

Az Intruder sosem lett ismert, elsősorban a Metal Blade alig segítsége, és az eredménytelen menedzsment miatt. Túlságosan eredeti, pláne forradalmi újítások sem köthetőek a névhez, bár egy rövid bemérési szakasz után könnyen felismerhetővé válik, nagyjából elhelyezhető a nyolcvanas évek végének Metallica, Exodus, Anthrax vonalán. Akkor mi okból szerepel stabilan kedvenc thrash csapataim között, miért nem tudom megunni lemezeit? Mert valaki ebben a csapatban (alighanem Arthur Vinnett gitáros) elsőrangú dalszerző volt.

Példaként előtárható a Geri's Lament (When) című dal. Fergeteges szóló-indákkal kezdődik, majd jobbnál jobb témákat forgatnak meg benne, lebilincselő ütemvariációkkal, a végén pedig olyan őrült gitárszólóval zár, melyre akár Jeff Waters vagy a Dragonforce gitárosai is felfigyelnének. Rendhagyó, de zseniális szerkezete a korai Mercyful Fate-tel vagy a Nasty Savage You Snooze, You Loose c. párpercesével egyenrangú. A progresszív thrash királyai (Watchtower, Coroner, Mekong Delta) tudtak akkoriban ilyen formabontó módon írni.

A többi dal alig mákszemnyivel szerényebb, álmosító pillanatok nélkül – pedig viszonylag hosszúak, átlag hat perc felett. Szórják benne a nagyigényű riffeket és szólókat, minőségjavító tempóváltásokat, de a lényeg, az a valami, a megmagyarázhatatlan... Ízlés, tehetség, páratlan arányérzék – nevezd, ahogy akarod –, melyekkel csak a legnagyobbak rendelkeznek.

A thrash metal máig egyik nagy hibája, hogy bár nem énekközpontú, de alkotói – túlzó hangsúlyt fektetve rá – hosszú helyeket kihagynak az éneknek, metal-mércével gyakran sokáig rágcsálnak alatta egy témát, és mivel vokalistáik döntő részben nem érdemesek rá, ezzel a dalokat sápasztják el. A death és black metalban például ezt úgy ugorják meg, hogy eleve instrumentális jellegű dalokat írnak, melyekre itt-ott ráeresztenek valami extrém énekhangot, amely inkább csak fagyos színezékként szolgál – viszont emiatt a zene sem sérül. Ezért riffelésben, dalfelépítésben is kevésbé kötött pályán mozognak, sokkal fejlődőképesebbek, mint a hangzásában, zenei eszközeiben is elakadni látszó thrash metal.

Az Intrudernél ez nem jelentett gondot, Jimmy Hamilton betöltötte a részére szabadon hagyott árkokat. Nagyon szerethető hangszínei voltak, néhol sokleleményű dallamokkal. A hat alapérzelem közül csak kettőt érintett, a dühöt és ritkábban az undort, de ezeket forró szívvel. A dobos John Pieroni (aki az átlagnál sokkal gondolatibb, a tudományos fantasztikum felé gravitáló szövegekért is felelt) satuba fogta korábbi gyenge pontját, egyértelműen a pontosság vált prioritássá, az ügyes leosztásokat is jól kezelte. A húros hangszerek felelősei pedig egyenesen káprázatosak, máig impozáns örvényeket hagytak maguk után.

A siker viszont elmaradt, a thrash metal életerejének mélypontja felé sodródott, és miután a Metal Blade egy turné közepén vált meg a csapattól, szétszéledtek. Némelyikük nevesincs csapatokban folytatta, különösen Vinnett és Hamilton hosszú csendje nagy veszteség. Bő 10 évvel később álltak össze, még az óceánt is átrepültek néhány fesztiválért (Headbangers Open Air 2004, Keep It True 2005), melyek első európai koncertjeik voltak. A közelmúltban stúdióztak, felvettek egy lemezre valót a régi dalaikból, az ilyesminek (nagyon kevés kivétellel) sosem látom értelmét. Ha már egy újjáalakult csapat nem elégszik meg a koncertekkel, inkább friss zenéket írjon, mintsem megkísérelje felidézni a felidézhetetlent – szerintem. Ki tudja mikor megjelenő lemezükön egy új dal is felcsendül majd, kíváncsian várom.

Szerző: Nagy Balázs