Egypercesek #7: Deep Purple, Pain of Salvation, Sonata Arctica, Alcest, Bernie Marsden

Ütős Egypercesekkel igyekszünk zárni 2014-et. A Deep Purple majd' 40 évvel ezelőtti koncertjével nyúl vissza a múltba, pont abba az évbe, amikor Tony Kakko, a Sonata Arctica énekese először ordított fel a szülőszobában – érdekes, hogy a derék finnek is elfoglalták a decemberi Egypercesek sorait, ráadásul ők is időutazással próbálkoznak, igaz, némileg másképp. Mellettük a Pain of Salvation, az Alcest és Mr. Bernie Marsden egészíti ki az ötös listát, mindhárman "hagyományos okokból", vagyis friss lemezük apropóján.

A zenekar menedzsmentje úgy döntött, kiadja Ritchie Blackmore három utolsó koncertjét a bandával Saarbrückenből, Grazból és Párizsból, mielőtt még ’75 tavaszán szétváltak a gitáros és a Purple útjai. A párizsi koncert – a ténylegesen utolsó – már napvilágot látott, nemrég megjelent a grazi fellépés anyaga is, még a saarbrückeni buli várat magára, bár annak egyik fele már jól ismert, hiszen a ’76-ban eredetileg dupla kiadásra tervezett ’Made In Europe’ posztumusz kiadvány tartalmazza a hangverseny egyes részeit.

A műsorban nincs meglepetés, egy ereje teljében, hallatlan magas színvonalon teljesítő csapat dolgozik a deszkákon és adja elő a jól ismert dalokat a jól ismert repertoárban. Érdekes, hogy bár addigra mindkét stúdióalbuma (’Burn’, ’Stormbringer’) megjelent ennek a felállásnak, mégis jobban favorizálják a korábban kijött albumot, ők is érzik, ez az igazi nagy dobás, na és egy mogorva ember erőteljesen érezteti akaratát, aki hihetetlen dolgokat művel Fender Strato gitárján.

Biztos nem uralkodott boldog hangulat a zenekaron belül, mert tudták, ez a felállás is napokon belül széthullik. Bizonyára nem tápláltak erős érzelmi kötődést kollégájuk felé, aki egyébként ellentmondást nem tűrve söpört le mindent az asztalról, mely szembe ment elképzeléseivel.

Ortodox Purple-rajongók egyértelműen a ’69 és '73 közti, Ian Gillan és Roger Glover nevével fémjelzett periódust tartják a Purple fénykorának – én is ezek közé tartozom –, azonban többek közt ez az anyag is bizonyítja, hogy David Coverdale és Glenn Hughes csatlakozásával ez a formáció sem teljesítetett formán alul. A Purple pályafutásának fontos és dicső mozzanata ez a három buli, még akkor is, ha innentől már csak lefelé vezetett az út 1976 decemberéig, a szétválásig.

Korábban, ha egy akusztikus albumra vágytam, gondolkodás nélkül emeltem le a Pain Of Salvation ’12:5’ című anyagát a polcról. Amit az ember azon a lemezen hall, az egyszerűen hibátlan. A kérdés csak az volt: Daniel Gildenlöw vajon másodszor is elő tudja venni az adu ászt a pakliból?

De kezdjük egy picit messzebbről, mert van, ami mellett sajnos nem mehetünk el szó nélkül, ha 2014-ben a Pain Of Salvationról beszélünk. A ’Road Salt One’és a ’Road Salt Two’ volt, akinek bejött, volt, akinek nem, de ez abból a szempontból lényegtelen, hogy a zenekar háza táján olyan változás ment végbe, ami engem nagyon meglepett. Johan Hallgren és Fredrik Hermannson távozására gondolok. Bár a svédeknél a mélyrepülés még Kristoffer Gildenlöw távozásával kezdődött, Johann Langell és az előbb említett két srác kilépése csak betetőzte ezt a dolgot. Ilyen értelemben már sajnos nem arról a zenekarról beszélünk, ami anno letette az asztalra a ’The Perfect Element, Part 1’ és a ’Remedy Lane’ albumokat. De hát az élet megy tovább, Daniel új arcokkal folytatja a zenekart. Egyáltalán csoda, hogy idáig eljutottunk, hiszen az énekes nem olyan régen még élet és halál között evickélt.

Hogy ezek után mit kaptam a ’Falling Home’-tól? Csupa meglepetést. A sejtésem olyan szinten bejött, hogy a ’Road Salt’ albumok dalai vannak túlsúlyban, de arról még csak álmodni sem mertem, hogy a ’Scarsick’ vagy akár az ’Entropia’ művei is előkerülnek. Már az első nótánál dobtam egy hátast, hiszen a debütáló anyag komplexitását nem tudtam, hogyan fogják egy egyszerűsített köntösben előadni. A brutális riffet és énektémát sikerült egy pillanat alatt jazzes, kicsit countrys ízűre átformálni. A folytatásban a Linoleum és a 1979 számomra nem okozott meglepetést, hiszen már az eredeti változat is egy egyszerűbb dalszerkezetű koncepcióban készült el.

Ami a két feldolgozást illeti, Ronnie James Dio műve, a Holy Diver számomra élvezetesebb hallgatnivaló volt, mint a Lou Reed nóta. Fura, de annak ellenére, hogy a hangzás és a koncepció egységes az albumon, ez a két dal nagyon kilóg a sorból, nem illik ide hangulatában. A csendes dalok második részében ért utol a borzongás is, hiszen itt olyat kaptam, amire egyáltalán nem számítottam, mégpedig a 2007-es ’Scarsick’ szerzeményeire. A Mrs Modern Mother Mary, a Flame To The Moth és a Spitfall lettek a kiadvány legélvezetesebb átdolgozásai. Ezek adták vissza nekem azt az igazi Pain Of Salvation-érzést, amit kerestem a lemezen. Végül, de nem utolsósorban egy új mű, az album címadó dala megint csak azt hatást keltette bennem, hogy kilóg a környezetéből. Azonban ez egy nagyon jó kezdet arra, hogy megmutassák, Ragnar Zolberg és Daniel mire lesz képes közösen.

A vegyes összkép ellenére szinte minden nap előveszem a ’Falling Home’ albumot, mert jó hallgatni. Bízom benne, hogy ez az új PoS még tartogat nekünk meglepetéseket. S hogy milyen értékű lap lett ez a húzás? Nekem egy sima jó lap, de játszma még folytatódik.

1999-ben jelent meg Tony Kakko csapatának debütáló albuma, amellyel rögtön a stílus egyik legígéretesebb bandájává váltak. A pörgős hangulat élőben is jellemezte a fiatal finn srácok előadását, hiszen már akkor a Stratovarius és a Rhapsody előzenekaraként mutatkoztak be Európa-szerte. Az ’Ecliptica’ jó híre pár évvel később ugyan, de hozzám is eljutott, és a lemez rögtön meg is fogott, nem volt olyan pontja, ami ne tetszett volna. Szerintem felesleges volt tizenöt évvel később előszedni és elhomályosítani a csapat bemutatkozásának sikerét, de ha már megtörtént, és megkaptuk az újra felvett ’Ecliptica’-t, akkor egy próbálkozást biztosan megér a dolog. Nem épp bizakodóan vágtam bele a régi-új anyag hallgatásába, mert a srácok évek óta nem tudtak olyan lemezt kiadni, amivel meg tudták volna idézni a régi csodát. Rögtön eszembe is jutott ez a refrén:

Nothing's what it seems to be,
I'm a replica, I'm a replica
Empty shell inside of me
I'm not myself, I'm a replica of me...

Pár hallgatás után azonban mégis megfogott az újra feljátszott, modernizált változat. A kiváló dalok, a jó hangzás valahogy feledtetni tudták azt, hogy ez a zenekar is csak másolata már régi önmagának. Mivel kaptunk többet, mint az első változatban? Modern, XXI. századi a hangzás, és a szövegeket sokkal jobban lehet érteni, mint az első változaton. A műveket azonban nemcsak hangzásukban javították fel, hanem a mostani, aktívan koncertező felállás képére alakították. Ez számomra sokkal örömtelibb változás volt, mint az, hogy jobban szól. Henrik Klingenberg jól nyúlt az eredetileg Tony Kakko által megírt és feljátszott billentyűtémákhoz, és rájuk tudott tenni egy lapáttal. A másik oldalról viszont nagyon éreztem Elias Viljanen kreativitásának hiányát. Néhány dalban el lehetett volna sütni, hogy héthúros hangszereire átírja az eredeti riffeket, de ez sajnos csak egy D hangolású témáig futotta. Így a számomra már régóta tudott dolog újabb bizonyítást nyert: Jani Liimatainent helyettesíteni tudják csak, pótolni nem. Énekesfronton engem nem zavart, hogy az eredeti – egyébként embertelen magasságú szólamokat – Tony mostani hangfekvéséhez igazították. Így meg tudta őrizni ugyanazt az erőt, amit régebbi önmaga tett bele ezekbe a dalokba.

Összességében egy élvezhető, jó hangulatú lemezzel ajándékozott meg idén a Sonata Arctica és remélem, hogy ebből tudnak majd erőt meríteni, hogy a folytatás is ilyen színvonalú legyen, mint ez az évfordulós kiadvány.

Nagyon vártam már, hogy a francia Alcest új anyaggal jelentkezzen, ugyanis a ’Shelter’ elődje, a ’Les Voyages de l'Âme’ igazán kellemes perceket szerzett 2012-ben, ám az igazi kedvenc számomra egyértelműen a 2010-es ’Écailles de Lune’ volt borult, szomorkás, kicsit az In The Woodsot idéző muzsikájával. A változatlanul két hivatalos tagból álló csapat érzésem szerint megint puhított, egyre kevesebb a rock/metalra jellemző torzított gitárhangszín, sokkal inkább a könnyebben érthető hangszerelést részesítették előnyben a franciák, ami viszont egy nagyon letisztult, mondhatjuk nyomokban rockzenét is tartalmazó shoegaze muzsikát rejt. Valószínű, hogy ezt a hangzást az izlandi Sigur Rós zenekar producerének, Birgir Jón Birgisson munkájának köszönhetjük.

Bármennyire is negatívumként hat a hangzásról, de leginkább a dögös gitárok hiányáról tett megjegyzésem, hozzáteszem, amit el szeretett volna érni Neige, azt el is érte. Menedéket biztosít a hallgatónak új albumával, amely a tél hideg fényével próbálja megérinteni a lelkünket. Ezt a borító is tökéletesen alátámasztja. Az Opale című dalra készült videó jól mutatja, hogy nem vidultak fel a fiúk, mégis olyan a dal, mintha valamelyik kereskedelmi csatorna reklámblokkjának háttérzenéjét hallgatnám. Nem szeretném dalról-dalra végigvenni az anyagot, ezt meghagyom a hallgatóságnak, viszont meg kell jegyeznem, hogy számomra igazán kiemelkedő pontja nincsen a lemeznek. Az Alcest legyen Alcest, a Sigur Rós pedig Sigur Rós…

Míg Micky Moody és Neil Murray a Snakechamer formációban tevékenykedik, addig Bernie Marsden a magányos utat választotta. Pedig a Whitesnake-évek után sokáig együtt zenéltek. A gitáros, bár sosem sorolták az első vonalhoz, számtalan albumon dolgozott, sok bandában megfordult, nem egy szólóalbumot rögzített, többek közt ’Bernie Plays Rory’ címmel egy Gallagher-tribute-ot 2009-ben, ami annyira nem forog a köztudatban.

Legújabb produkcióján természetesen a blues-rock dominál, hasonló ízzel, mint amit a Whitesnake-ben is játszott. Neki is nagy szerepe volt a Fehérkígyó jellegzetes stílusának kialakításában. És jól indul az akusztikus blues-fantáziával az egész, a jó öreg Leadbelly dalával, a Linin’ Track-kel. Nem bírta ki, hogy ne gondoljon újra egy régi Whitesnake-nótát, a Trouble-t, és ha már lúd, legyen kövér, David Coverdale-t is elhívta, hogy énekelje fel újra. Persze nem Coverdale az egyetlen vendég, hiszen a Bad Blood bluesát Cherry Lee Mewis énekli, a címadó húzós tempójú hard rockjában pedig Joe Bonamassával gitároznak együtt.

Néhány nyálaska is becsúszott: a Walk Away és a Who Do We Think We Are-t én inkább elfelejteném, (ez volt a címe a Purple 1973-as albumának is) szerencsére több ilyen merénylettel nem élnek az album során. A lírai vonulathoz egy Fletwood Mac-feldolgozás is tartozik, a Dragonfly – tisztelgés Peter Green előtt, nagyszerűen sikerült. A végére marad két ritmusos blues, zárásul egy újabb halk téma hangzik el – jól szerkesztett az egész anyag.

Nem rossz ez, csak az egyéni ízt hiányolom, nem hiszem el, hogy Bernie-nek nincs saját fazonja. Egy kicsit olyan az egész, mintha valaki csak úgy hobbiból készített volna felvételeket. Talán a legközelebbi már olyan lesz, amikor az első taktusnál felvisítok, hogy „ÁÁÁÁÁÁÁ, ez az!!!”