Amaranthe: Massive Addictive

írta TAZ | 2014.11.26.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Spinefarm

Weblap: http://www.amaranthe.se/

Stílus: Modern metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

„A 'Massive Addictive' lemezzel minden téren egy nagy lépést szerettünk volna tenni előre, kétségtelenül ez az album tartalmazza az eddigi legerősebb dalainkat. Az újságírók gyakran kérik tőlünk, hogy „jellemezzük az albumot három szóval”; ezúttal a válasz egyszerű: masszív, addiktív, és ami a legfontosabb, Amaranthe!” Így áradozott a megjelenés előtt Olof Mörck gitáros a soron következő Amaranthe kiadványról.

Most kicsit úgy érzem magam, mint egy politikai műsorban, ahol a kormánypárt elmúlt éveit értékelve felidézzük a nekünk tett ígéreteiket. Nem akarok szemétkedni a svédekkel, különösen azért, mert az első két album nagyon bejött, de pont ez az, amiért mégis pellengérre állítom őket, ugyanis ez a lemez meglehetősen gyenge lett. A tavaly megjelent ’The Nexus’ magasra tette nálam a mércét, mert azon jó arányban sikerült elkeverni a metal és a könnyedebb pop elemeket, mindeközben pedig fülbemászó refrénekkel gondoskodtak arról az északi muzsikusok, hogy ne tudjuk letenni a lemezt egy pillanatra sem. Emlékszem, amikor a címadó klipje kikerült a netre, legalább tízszer hallgattam végig, úgyhogy nagyon vártam és próbáltam megszeretni ezt a friss korongot is, de nem sikerült. Már a felvezetésnek szánt Drop Dead Cynical és Trinity sem győzött meg arról, hogy itt valami nagy újítás történt volna: tipikus középtempós dalok, szürke, unalmas refrénnel.

Szerintem normális, hogy ha azt nyilatkozza egy zenész, hogy a produktum, amivel az elmúlt hónapokat töltötte, közel áll hozzá, sőt egyenesen a legerősebb alkotásának érzi. Persze unjuk a sablondumákat, de legyünk empatikusak és nézzük másik szemszögből a dolgokat: szerintem én is ezt mondanám. De az Amaranthe legénysége ezt most nem gondolhatta komolyan. A dalok három perc körül mozognak és még minimális ötletességet sem lehet bennük felfedezni. Nem elég dinamikusak, kifejezetten langyosak és rém egyszerű szerkezetűek. Az eddig egészen jól kiválogatott elektronikus effekteket, hangszíneket felváltották a fröccsöntött műanyagot idéző, olcsó szintihangzások. Több nóta hallgatása közben is olyan érzésem támadt, mintha a TV-s reklámok szignáljai mosódnának össze a riffekkel, de a techno legrosszabb hagyományait idéző prüntyögésekből is kapunk bőven.

Arra legalább törekedtek, hogy a banda stílusjegyei ott cikázzanak minden dalban: Olof szaggatott riffjei, a hörgés és tiszta ének egyvelege, az elektronikus elemek egybeolvadása Morten precíz dobjátékával. Jó, hogy eszembe jutott ez a fiú! Talán ő az egyedüli, aki egy kis színt visz a ’Massive Addictive’ világába, kifejezetten élvezetesen játszik és néhány megoldása mosolyt csal az egyébként döbbent, kifejezéstelen arcomra. Elsősorban az An Ordinaly Abnormality-re gondolok, amiben olykor egy-egy sunyi blastbeatet is az arcunkba vág. Szerintem simán berakhatták volna nyitódalnak, megadta volna az alaphangot, ráadásul több ilyen kaliberű nótával nagyobb sikert érhettek volna el ezzel az albummal.

Értem én, hogy nem megy a lemezeladás és turnézni kell orrba-szájba, de miért szükséges ehhez másfél, két évente kidobálni a lemezeket? Ez a húzás egyértelműen a minőség rovására megy, évről-évre úszkálunk az albumokban, hiszen annyi jelenik meg, hogy követni sem lehet a dömpinget, és akkor még nem is említettem, hogy ezeknek a 80 százaléka egészen alacsony színvonalat üt meg. Egyébként az előbb felemlegetett dalon kívül a Digital World és az Exhale emelkedik ki a sivárságból, jelezve azt, hogy a helyzet azért nem reménytelen, de most rossz utcába fordultak be a srácok.

És persze a hölgy, Elize, aki még mindig hibátlanul és szórakoztatóan énekel, ráadásul minél többet látom, annál csinosabb, de most mégsem tudja egyedül elcipelni a hátán a lemezt. A harmadik Amaranthe albumtól valami újat, kicsit kísérletezősebbet vártam, helyette viszont egy unalmas és lecsupaszított dalokkal teletömött akciós ajándékcsomagot kaptunk. Miért nem lehet például több szólamban énekelni egyes részeket? Adott három énekes (feltételezem, hogy Joacim is tud dörmögni valamit), a refrének mégis uniszónóban szólnak. Jake ugyanazt énekli, mint Elize, csak egy oktávval lejjebb, ez pedig baromi unalmas. Ja, hogy nem merünk kockázatot vállalni? Akkor viszont nem kell ezt a játékot játszani, ugyanis a művészetnek két hatalmas ellensége van: az ismétlés és az ötlettelenség. Persze biztos, hogy az Amaranthe pár év alatt verbuválódott hatalmas rajongótáborából sokan befogadják az albumot, ami rendben is van, de én most inkább nem eszem, mert ez az étel nekem nem ízlik. Vannak benne jó falatok: Digital World, An Ordinaly Abnormality, Exhale, de összességében nem egy jó fogás. Sőt!

Pontszám: 5