Mr. Big: The Stories We Could Tell

írta CsiGabiGa | 2014.11.11.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.mrbigsite.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nagy Úr nagy fejszébe vágta a fáját. Látva a borítón a cirkuszigazgató megdöbbent pofáját, ehhez nem férhet semmi kétség. Nem csak a 90-es évek nimbuszának kell megfelelniük, de csináltak még egy piszok jó visszatérő albumot is 2011-ben, amihez hasonlóra nem sok példa volt, talán csak a Deep Purple 'Perfect Strangers'-e vagy az Accept 'Blood Of The Nations'-e. Szóval, mi van, ha nem sikerül a folytatás? Ráadásul – bár a zenészek kvalitásai mit sem csökkentek az évek során, sőt – egy szomorú hírnek köszönhetően tudjuk, hogy ebben a felállásban már nem lesz több Mr. Big album. Bárcsak jobbulást kívánhatnék Pat Torpey-nak! De a Parkinson-kór nem influenza, amiből majd kigyógyul az ember. Mindenesetre a csapat összetartását és barátságát jellemzi, hogy a lemezbemutató turnéról szóló hírek szerint – ha csak ötödik tagként, dobosból perkássá devalválva is, de – Pat ott van a koncerteken, mint a Styxben a HIV-pozitív Chuck Panozzo, aki már nem játssza végig a bulikat, de egy-két számban azért megjelenik a színpadon.

A lemez producere ezúttal Pat Regan volt és nem Kevin Shirley, s a többek között Blackmore, a Heaven & Earth, Iain Ashley Hersey, sőt legutóbb a Saga dolgaival is foglalkozó Pat stílusa sokkal jobban bejön nekem, mint Kevin mindent összemosó koszos soundja. Végre minden hangszert lehet külön-külön is hallani. Ennek a csapatnak ez kell, mert minden tag egy egyéniség, s ennek ki kell tűnnie a produkcióból is.

A Gotta Love The Ride feszes, bluesos ritmusai nyitják az albumot, s mintha ennek ikertestvére lenne a záró címadó nóta, kvázi keretbe foglalva az egészet. Gilbert Hendrix-imádata ismert, ez tör elő a I Forget To Breathe riffjeiből, de más megoldások is nagyon jók, még ha ismerősek is. A Satisfied az Alive And Kicking-re hajaz, a The Monster In Me az Addicted To That Rush-ra, a Cinderella Smile pedig a Mr. Big című dalra, szóval megvan itt minden, ami kell egy jó albumhoz. A The Light Of Day igazi road song, de valahogy én a What If We Were New? kellemes lüktetésére headbangelek szívesebben vezetés közben (mint a Wayne világában a fiúk a Bohemian Rhapsody gyors tételére). Az East/West Pat Torpey fejéből pattant ki, szerencsére csak a teste csalja meg, az elméje ép. A dobokat is programozta állítólag, de ez egyáltalán nem hallatszik az albumon. Ebből látszik, hogy bár lehet, hogy egyesek szerint a dobgép az ördög találmánya, de a rockzenészek jóban vannak az ördöggel. Legalábbis kellő intelligenciával lehet úgy programozni, hogy az élő játéknak tűnjön. Gary Moore 'Wild Frontier' lemezének borítóján szembesültem először azzal, hogy nem volt dobos a felvételeknél, de ezt nem hallottam ki az anyagból. Most megint szinte hihetetlennek tartom ezt az információt, annyira életszerű ez a dobmunka, de hát Jason Becker is programozott már zseniális dalokat, pedig az ő mozgástere aztán maximálisan behatárolt ALS-e miatt.

A lemez legemlékezetesebb dallama a Fragile-ból röppen fel, míg a két ballada amolyan helykitöltőnek tűnik. Annak idején a To Be With You és a Wild World feldolgozás után nem sikerült az újabb nagy durranás, a Goin' Where The Wind Blows már csak erőlködésnek tűnt. És az egész 'Hey Man' lemez görcsös volt egy kicsit, nem éreztem rajta azt a játszi könnyedséget, amivel egy Electric Drill Song, vagy egy Colorado Bulldog megszülethetett. Ezt érezhette Gilbert is, mert ezután távozott a zenekarból. A mostani album nem ennyire erőltetett, de már hiányzik belőle az a laza elegancia, amit a 'What If'-ben újra és újra megcsodáltam. Zeneileg ez is tökéletes, mert milyen is lehetne a négy ilyen kaliberű zenész által írt és játszott muzsika, de hiányzik az a zenei alkímia, amivel arannyá változott kezükben a 'Lean Into It', a 'Bump Ahead' vagy a 'What If'. Nem véletlen, hogy a bónuszként felrakott koncertfelvétel (Addicted To That Rush) sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, mint az új nóták.

Nagy Úr összehozott egy nagyon erős lemezt, ami alig marad el az előzőhöz képest, de most nem sikerült egy Green-Tinted Sixties Mind kaliberű übergiga slágert írni, ahogy a kilencvenes években tették volna, de még egy Undertow-szerű dallamot sem sikerült kierőlködniük magukból. Sajnos Eric Martin az utóbbi években el volt foglalva azzal, hogy Mr. Vocalist-ként a japánok fülébe dúdolja a rátukmált helyi slágereket, ez pedig a megélhetési bűnözésnek az a foka, amit Marty Friedman is elkövetett a 'Tokyo Jukebox' lemezein. Csak míg Marty a fanyalgó európaiaknak oda tudott csapni egy 'Inferno'-val, addig úgy látszik, Eric teljesen belepihent ebbe a „megeszed, amit eléd tesznek” állapotba. Énekesként talán jobb, mint valaha, de dalszerzőként szerintem nincs most a topon. S az énekes mindig lényeges dalszerző (hacsak nem Malmsteenről van szó), ha másért nem, az egyedi megoldásai és hajlításai által, de itt Eric akár önállóan is szerzett dalokat a múltban, hogy tovább ne menjünk, ott a híres-hírhedt To Be With You vagy a Voodoo Kiss. Gilbert a szólólemezére is csak három dalt írt, de a címadó Stone Pushing Uphill Man veri bármelyik itteni nótáját. Szóval a kicsit erőltetett dalszerzésre 6-ost adok, de így is kijön egy 8-as átlag.

Pontszám: 8