Sallang nem kell!: Deathstars, The Dead and Living, Krell - A38, 2014.10.20.

A svéd gótokkal az utóbbi időben csak fesztiválokon futottam össze, illetve a Rammstein előtti fellépésükön. Önálló turnén, headlinerként sok évvel ezelőtt, még az Avalonban találkoztam velük, így itt volt az ideje, hogy újra keresztezzük egymás útját. Ráadásul az idén megjelent ’The Perfect Cult’ véleményem szerint nagyon jó lett, bíztam benne, hogy alaposan be is mutatják a turné folyamán.

Felvezetésként egy hazai banda indította be a talpig feketébe bújt leányzókat, a Krell mindent meg is tett a siker érdekében. A közönség pedig nem maradt adós a reakcióval, szinte minden számot vastaps kísért. Ez elsősorban annak szólt, hogy a zenekar tökéletes választás volt a svédek elé, nagyon hasonló stílusban mozognak, bár nem annyira indusztriális a samplerekre tolt muzsika. A Junkiesből ismert Riki Church vokálozik, Linda Daemon pedig a zenekar frontasszonya, és egészen európai érzetem kerekedett a produkciótól, mivel angolul énekelnek, és Linda Kanadában töltött sok évének hatása is hallatszik. Magyar íztől mentesen nyomja a szövegeket, volt, hogy az átkötésekbe is angol szavak kerültek. És ugyanezt el lehet mondani Rikiről is, aki az egyik utolsó szám fő énektémáját vitte, és Linda csak néha szállt be mellé, duetté kerekítve a dalt.

Amúgy az énekesnő teljesen profin adta elő a számokat, persze ebben sokat segített a főzenekarnak bekészített dobogó is, szinte végig azon állt, így láthattuk, hogy teljesen „megélte” a dalokat. Jobb volt, mintha csak egy fejet láttunk volna a közönség felett, hiszen már ekkor is szép számban voltak rajongók, persze elsősorban a gyengébb nem képviselői. Pár hete ugyanitt álltam a Rage buliján, és akkor az első sorokban elvétve voltak csak lányok, ők is elsősorban fotósok. Most fordított volt a felállás, az első sorokban a fotósokon kívül alig volt pasi. A nagyjából félórás koncert jobban tetszett, mint az utánuk fellépő svéd The Dead And Living programja.

A főzenekarhoz hasonlóan fehérre mázolt képpel fellépő zenekar inkább punkos elemeket kevert az indusztriális-gótos fő vonalba, néhol pedig olyan érzésem volt, mintha egy groteszk világ vurstlijába csöppentem volna, ott nyomhatnak hasonló zenét. Itt-ott még folkos elemeket is fel lehetett fedezni, de senki ne gondoljon bármiféle hasonlóságra mondjuk a Korpiklaanival. Elsősorban a gót vonulat az erőteljes, a többi furcsaság csak színezi a zenét. Nincsenek is annyira slágeres, könnyen emészthető számaik, mint a főzenekarnak, így nem sok részlet maradt meg bennem.

Az énekes Coroner szintén a dobogón töltötte a buli nagy részét, de nem olyan karizmatikus személy, hogy egyedül is elvigye a showt. A zenészek szinte számonként fordítottak hátat a közönségnek és hangolták a hangszereiket. Annyira nem éreztem változatosnak a bulit, bár az tény, hogy néhány dal stílusa között igen nagy különbség volt, mintha nem is ugyanaz a banda nyomta volna őket. Ez a közönséget nem nagyon zavarta, mert számomra is meglepő hangorkán kísérte a koncertet, és nagyon jó hangulatot varázsoltak a hajó belsejébe.

Nagyon vártam a headliner buliját, kíváncsi voltam, mennyire fog hiányozni Cat Casino pózőrködése, és mennyire lesz hallható az egyik gitár elvesztése. A második kérdésemre gyorsan megkaptuk a választ: szinte semennyire. Gondolom a hiányzó részeket samplerrel oldották meg, mert ugyanúgy szóltak, ahogy azt vártam tőlük. Eddig még nem kellett csalódnom Deathstars-buliban, és most sem történt ilyen csúfság. Nem erőltették túl az új lemezt, bőségesen csemegéztek a korábbi albumokról is. Kezdésnek az új lemez egyik tételét hozták, a Temple of the Insects kellően megalapozta az egész buli hangulatát. Nagyon jól és hangosan szóltak, még másnap is csengett a fülem. Iyennek kell lennie egy rockbulinak.

A katonai tányérsapkában színpadra vonuló Whiplasher az első perctől hozta a megszokott stílust és formát. Talán ott volt érezhető Cat hiánya, hogy kevesebb poénkodás vagy pózolás ment a színpadon, mivel a másik két zenésznek volt dolga bőven a közel másfél óra alatt. Whiplasher vagy sétált, vagy a dobogóján állva vezényelte a bulit. Az első percektől kezdve végig tombolt a közönség, az igazi indulós nótáknál majd beleremegtek a hajó falai. A másodikként érkező Metal kellően agresszív és eléggé metalos ahhoz, hogy a barátnőiket elkísérő rockerek is beinduljanak rá. Innentől fogva nem is nagyon engedtek a gyeplőn a svédek, folyamatosan hömpölyögtek az igazi megaslágerek. Nem akadt üresjárat a buli alatt, pár szám után már csöpögött a verejték a tagokról. Rövid átkötő szövegeket kaptunk csak, de nem is hiányoltam a nagy meséléseket. Ide nem illik szerintem, nyomják csak az indusztriális tételeket és a szinte már csöpögős, de tökéletesen megkomponált refréneket. Sallang nem kell!

Talán most hallottam első alkalommal a basszeros Skinny eredeti hangját, az egyik felkonfot ő nyomta, és alapjáraton, effektek nélkül is elég érdekes hangja van. Károgását több dalban is hallhattuk, bár az feltűnt, hogy akkor is, amikor a mikrofonnak a közelében sem volt. Már egy másik bulival kapcsolatban írtam, hogy engem nem zavar, ha egy banda erőteljesen használja a samplereket, ha az hozzáad a hangzáshoz, és ezáltal megközelítik a lemezmegszólalást. A Deathstarnál pedig kellően megtámogatják a bandát a különféle effektek és samplerek.

Nekem a már-már rammsteinesen menetelő számok a nagy kedvenceim, annak pedig külön örültem, hogy az egyik legnagyobb favorit, a Night Electric Night visszakerült a repertoárba. Az egész bulira jellemző volt, hogy az együtténeklős részek alatt Whiplasher szabadságolhatta magát, mert a közönség dolgozott helyette. Így tettünk még a koncert első harmadában eljátszott Death Dies Hardnál is, ahol az eredeti női részt egy emberként üvöltötte a hajóra tévedt rockerhad.

A színpad jobb oldalát elfoglaló, mára már egyedüli gitáros Nightmare igen pontosan és feszesen játszott, performansz terén azonban keveset adott a bulihoz – amikor nem kellett pengetnie, akkor keresztbe font karjaival „felügyelte” a közönséget. Néha Skinnyvel párban az énekes dobogójára is feltévedt, így a kellő pillanatban beindított füstoszlopban álló zenészek látványa igen hatásos volt. Amúgy a fények és a látvány végig rendben volt, az alulról megvilágítható dobogók és füstoszlopok nagyot dobtak az élvezeti értéken. Whiplasher a balladisztikus részeknél nem átallott keresztben lefeküdni a dobogóra, az első soros csajok legnagyobb örömére.

Persze csak akkor lehet ennyire élvezetes és feszes bulit nyomni, ha tökéletes alapot kapnak hátulról, amit a dobos Vice tökéletesen vezetett elő. Látványosan és nagy elánnal játszott, fejét szinte az egész buli alatt úgy rázta, mint John5 a Rob Zombie-ból, csodálom, hogy nem esett le a feje.

Nekem picit hiányzott Cat Casino a maga szórakoztató műsorával és kiállásával, de majd megszokom. Amúgy lehet fikázni a bandát, hogy csajoknak játszanak és lehet őket – tévesen – emósoknak titulálni, de szőrös tökű rockerként mondom, hogy a Deathstars igenis szórakoztató muzsikát nyom, élőben pedig nem nagyon tudnak hibázni. Hála a fülbemászó dallamoknak és refréneknek, pár szám után már nem lehet ellenállni annak a közösségi érzésnek, hogy egy emberként énekeljük a bandával a számokat. Amúgy egy headliner- és egy fesztiválfellépés hossza között náluk nincs nagy különbség, mert azt azért a srácok is tudják, hogy két órában már valószínűleg unalmassá, monotonná válnak a hasonló panelekből felépülő számok, de ez a 80–90 perc pont annyi, amennyibe az igazi slágerek még beleférnek, felpörgetnek és szórakoztatnak.

Setlist:

Temple of the Insects / Metal / Synthetic Generation / Ghost Reviver / Death Dies Hard / Explode / Tongues / All the Devil’s Toys / Night Electric Night / The Perfect Cult / Semi-Automatic / The Greatest Fight on Earth / Chertograd / Blood Stains Blondes // Play God / Cyanide / Blitzkrieg

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet az A38-nak!