Allen / Lande: The Great Divide

írta Adamwarlock | 2014.10.27.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers

Weblap: https://www.facebook.com/pages/AllenLande/19550548398

Stílus: Heavy/power metal / Melodikus rock

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Ha az ember arra adja a fejét, hogy az általa jó párszor végighallgatott lemezekről kritikát írjon, bizony rengeteg problémával találja szembe magát. Ha már eléggé ismerjük az adott zenei műfajt (vagy műfajokat), végigpörgettük az etalonnak számító előadókat, akkor már van egy alapvető képünk arról, mire is számíthatunk egy adott stílust magára húzó együttestől. Ebből fakadóan a kritikus igazi feladata nem az, hogy egy szimpla leírását adja annak, hogy jó volt-e a lemez, hanem sokkal inkább az, hogy útmutatást adjon arra nézve, hogy érdemes-e végighallgatni a produktumot, vagy ennél sokkal magasabb rendű élményt kaphatunk más együttesek kiadványaitól. Minden együttes belefut az önismétlés marcangoló démonába egyszer a karrierje során, bármely csapat dalait hallgatva mondhatnánk, hogy bizony ezt valahol már hallottuk, és persze nem is tévednénk nagyot, hiszen a (rock/metal) zenei eszköztár véges, ahogyan véges a gitáron lefogható akkordok száma is. A kritikusnak tehát az volna a legfontosabb feladata, hogy ilyen esetekben el tudja határolni a klisét a hagyományos zenei témákat kreatívan felhasználó csapatoktól. Mert ugye azt megmondani, hogy egy lemez tetszik-e vagy sem, egy óvodás is képes.

Ezen a ponton kerültem bajba az Allen / Lande ’The Great Divide’ című korongjával. Tetszett? Nem kétséges. Találtam benne valami maradandót, hagyott-e nyomot bennem a lemez? Nos, ez már egy sokkal bonyolultabb kérdés. Sokszor mondjuk el egy albumról, hogy nem váltja meg a zenetörténelmet, de jó hallgatni. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha minden album messiás-komplexusban szenvedne, de kétségtelen, hogy időről időre felüti fejét egy olyan remekmű, amely alapjaiban reformálja meg a zenei gondolkodást. Nos, a ’Great Divide’ biztosan nem ez a lemez.

Igazából nem mindegy, hogy ugyanazt a dolgot hogyan fogalmazzuk meg. Mert mondhatjuk Russell Allen, Jorn Lande és Timo Tolkki közös munkájára, hogy klisé, de azt is, hogy a klasszikus power legszebb hagyományait követi. Egyik kijelentés sem téved nagyot, ezáltal úgy érzem, kétféle hallgatója lehet ennek az albumnak. Aki már megunta ezeket a körülbelül minden héten újragondolt, megszokott dallamokat, az garantáltan rásüti a középszerűség bélyegét a ’The Great Divide’-ra, és valójában teljesen jogosan teszi ezt. Nem hinném, hogy bármelyik nevesebb power csapat ne tudna ilyen dallamokat kierőltetni magából, a dalszerzői székben Magnus Karlssont váltó Timo Tolkki jelenléte pedig csak erősíti ezt az érzést. Ez alapján vonjunk szépen vállat a két pacsirta 2014-es alkotása hallatán, és éljük tovább életünket. Valóban nem fog sok vizet zavarni.

Én hajlamos vagyok azonban esélyt adni a lemezeknek, és az a fajta vagyok, aki „jóra hallgatja” azokat. Persze megpróbálom nem elveszíteni az objektivitásomat, és ennek fényében is azt mondom, hogy találunk szerethető pillanatokat a lemezen. Mert akárhogy is nézzük, jó számok kerültek föl a ’The Great Divide’-ra, és ezek legyenek akármennyire is kvázi nosztalgikusak, elcsépeltnek semmi esetre sem lehet nevezni őket. És megmondom őszintén, szólóprojektjének újkori termékei után üdítő egy olyan lemezen hallgatni Jornt, ahol nem csak az ő ízlése szerint alakultak a dalok. Mert ha ráhagyták volna, valószínűleg telepakolta volna a lemezt vontatott, középtempós nótákkal, a szövegeket pedig a civilizáció szörnyűséges bukásáról szőtt lázálmaival díszítette volna. Így legalább újra megmutathatja melodikus oldalát, és végre vérbeli tempós számokon is csillogtathatja tehetségét. A stílus a megszokott power dallamvezetések mellett nyomokban magába olvasztja természetesen Dio és a Whitesnake örökségét is, ami olyan, mint az Erős Pista: bármit képes feljavítani, nagyot nem hibázol vele.

Ha valamit még ki kellene emelnem, hogy miért is írja felül a szerzőpáros legújabb albuma a klisékről tartott kiselőadásom tartalmát, az természetesen az az orbitális énekorgia, amit e két dalnok vezet elő minden dalban. Szerintem egyik Allen / Lande lemez sem váltotta meg a világot, de az énekteljesítmény miatt mindig a cipőmig kellett nyúlnom, ha meg akartam vakarni az államat. Róluk csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és bár két nagyon hasonló hangszínnel rendelkező énekesről beszélünk, egyértelműen kijönnek a technikai különbségek kettőjük között. Allen inkább a melódiákra fektet hangsúlyt, ezáltal én a hangját mindig is érzelemgazdagabbnak tartottam, míg Jorn nyers erővel tolja el a dalokat, de ezt olyan elementárisan teszi, ahogy szerintem senki sem képes a szakmában. Ezért is jó ezt a két fickót összeereszteni, mert két hasonló, de mégis más technikát hallhatunk egymás után megszólalni.

Pontszám: 7.5