Striker: City of Gold

írta baumann | 2014.10.17.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.striker-metal.com

Stílus: Thrash / speed / heavy metal

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Itt van ez a banda Kanadából, Striker névre hallgat (egy az ötből, amit a Metal Archives listáz). Ha az ember lánya NWOTHM bandákat guglizik, vagy ha csak Youtube-on klipeket nézeget, lépten-nyomon kidobja őket a gép. 2008 óta vannak a színtéren, az undergroundban elég komoly elismerésnek örvendenek. Honlap lecsekkol: jól néznek ki, ruhák, stílus, hozzáállás rendben, első ránézésre ok. Albumok let… ööö, megvesz: első EP nagyon király, első album szintén, második album még királyabb. Stílusra valahol a power, speed és thrash által bezárt bermudaháromszögben mozognak: az arányok kicsit képlékenyek, az érzékeny egyensúly nem a stílusállandóságból, hanem épp a folyamatos finom ingázásból adódik. Vannak kisebb kilengések mindenféle irányokba: egy, a thrash-sel folytatott hevesebb flörtöt egy hard rockos szösszenettel vezetnek le, míg a gerincet jófajta speedelés és power adja, szóval potens keverék, azért alapból hasonló kaptafákra készítve.

Erre jön a ’City of Gold’ szeptemberben, ami ugye kétéves átlagban a harmadik sorlemez, és mindenki nagyon várja, mert az előző kettő milyen jó volt, látszott a lineáris fejlődés, satöbbi. Innentől kezdődik a dolog érdekes része: a ’City of Gold’ mindenféle gyönyörű, áradozó kritikákat kap, az eddigi legerősebb Striker-lemez címkét ragasztja rá egységesen a metal sajtó. És tényleg, a fejlődés nem elhanyagolható, mind hangszerés, mind hangzás és egyéb szempontokból. Csak a nagy fehér elefántról nem beszél senki, így rám marad, hogy lerántsam róla a kamuflázst: felborult az egyensúly, eltolódtak a korábban olyan finom arányok. A ’City of Gold’-on elhatalmasodott a thrash, a speed és a heavy csak kullog a csörtető trónfoglaló mögött, erősen lemaradva. Vagy ha élhetek kajaallegóriával: sok a puncs fagyi, kevés a mazsola. Amúgy jó a puncsfagyi, de azért az ember (gyereke) a mazsolát kieszi…

Félreértés ne essék, nincsen semmi baj a thrash-sel, pláne ha jóféle retro, Bay Area / Annihilator ízű utóbbiról van szó, akiknek a befolyását amúgy nyíltan vállalja a kanadai ötös. Én itt-ott Metal Church-öt is hallok, más kritikusok Excitert említenek, meg Savage Grace-t, de ők ugye a speed oldalról közelítik a kérdést. Nem szeretnék stílusvitát kirobbantani, de mind a szövegek struktúrája (rövid, egylevegős sorok), a kiabálós csordavokálok, mind a dallamok esetenkénti hiánya, illetve nagyon kis skálán belül való mozgása a thrash felé dönti a mércét a kántálós énekstílussal karöltve. A dobok pl. élesek és nagyon gyorsak, a gitárok meg vegyesen hoznak thrashes és klasszikus metalos megoldásokat, ezt biztos van, aki jobban ki tudná elemezni nálam. De hogy a pár halfordos sikolytól még nem lesz a thrashből heavy metal, az tiszta sor.

Tehát az, hogy a Striker a NWOTHM vonalon mozog, most épp nem mondható el úgy igazán. (Ki tudja, mi lesz jövőre.) Persze retronak retro, thrash értelemben, és ugye NWOTTM még nincsen hivatalosan, tehát egyelőre jobb besorolás híján hagyhatjuk a kategóriában, de azért hogyha egy Enforcer vagy Skullfist mellé tesszük, akik ugye maguk is speederek, erős lesz a kontraszt.  Ez nem kifogás, mert mint már mondtam, megeszem a puncsfagyit, igazából szeretem is, és most erre szeretnek koncentrálni, mert ha már thrash, akkor minőségi és kifejezetten élvezhető számok sorakoznak a ’City of Gold’-on. Kiemelni – objektíven – nem nagyon tudnék egyet sem, annyit viszont merek ígérni, hogy töltelékek nincsenek. Személyes kedvenc a címadó City of Gold, a kórusban lüktető (és részben a félhangok használatára visszavezethető), hátpihe-állító feszültség miatt, illetve a Start Again, szép, maidenes érzetet keltő bevezető gitárjával, ami egyébként egy a speedesebb dalok közül. Ha már a Maident említettem, akkor ide kívánkozik meg a Bad Decisions, aminek a verzéi egyértelmű hálaimádságok a Fear of the Dark érához, ami viszont közel sem az egyetlen erénye: más lemezről is kiemelkedne fogós, kifejezetten szép dallamvezetésével, non-sztenderd felépítésével. Egy helyen még egy csipet ARP-t is hallok benne. És tessék, nem bírtam ki két percig sem, máris rátértem a mazsolákra…

De vissza a főmederbe. Hangzásra jó az album, semmi különleges, elvégre 2014-et írunk; a basszus kicsit eltűnik, cserébe a dobok elég hangsúlyosak, de mindez a normalitás keretein belül. Van sok ikergitáros megoldás, a thrashes kiabálás mellett van egy csomó nagyon kellemes Bruce-os, halfordos beütésű ének, kórusvokálok, még jó- és 80-as évek ízű gitárvirgák is. Nem akarom elnagyolni, de épp az eklektika miatt nehéz általános tanulságokat levonni. Inkább hallgassa meg mindenki, aki a fent leírt stílusok bármelyikének rajongója, mert az énekes Dan Cleary átlagon bőven felüli hangja, a hangszerek precíziós kezelése, az általános értelemben vett magas minőség mindenkit meg fog győzni az én segítségem nélkül is. A kanadaiak szakértelmét amúgy tökéletesen illusztrálja a kiváló Two Minutes To Midnight feldolgozás, amely a digipack verzión található; az egyetlen zavaró tényező Cleary szörnyű kanadai angol kiejtése. És ha már a digipack verzió szóba jött: mindenképp említést érdemel még a szintén bónuszdal Fuck Volcanoes, amit még a  az Eyjafjallajökull 2010-es kitörése és a banda tervezett KIT-fellépésének ez okból való meghiúsulása ihletett, és aminek a szövegén hangosan lehet röhögni, ha valaki bírja a szimpla obszcén vicceket.

Night after night, The passion burning deep in every soul, I can feel it
Night after night, We keep coming back, Together we are strong, I need it
Believe in yourself, And nobody else, We're holding the crown
Crushed by the sound, Believe in the underground!

Pontszám: 7.5