Folk metal másként: Moonsorrow, Crimfall - Helsinki, Virgin Oil Co., 2014.09.13.

A csaknem húszéves finn Moonsorrow két év kihagyás után tért vissza szülővárosába, hogy a hazai közönségnek játsszon. A zenekar azok közé a bandák közé tartozik, amelyet nagyon odaadóan és mélyen szeretnek a rajongói – nem is csoda, az ő diszkográfiájuk művészet, sokkal több bármelyik blastbeatelős, hörgős, népi dallamokkal operáló zenekarénál.

30 perces dalokat írnak, azokat élőben is minden további nélkül előadják, alkotásaikban nagyfokú progresszivitás és nagyon mély érzelmek lelhetők fel. Henri Sorvali bár nem szeret fellépni, kétségkívül egy hatalmas tehetségű zeneszerző, csodálatos dallam- és harmóniaérzékkel. Szavakkal nagyon nehéz elmondani, hogy milyen jól és milyen módon komponál ő.

Előzenekaruknak a szintén finn Crimfallt választották. A csapat a folk és a female fronted symphonic metal érdekes egyvelegét játssza – dalaikban ugyanúgy megtalálható a népi, mint a klasszikus ének és a hörgés, valamint az északi és a keleti dallamok. Sajnos mindebből a zenekart annyira nem ismerők nem sokat tapasztalhattak meg, ugyanis a technika nem állt a zenekar mellett, túl kevés, sőt szinte semmi sem szólt a samplerből, a gitár teljesen elnyomta a zene dallambeli lényegét. Az új énekesnő, Sara Strömmer kitűnő hangjával mentette a helyzetet, de azért ő is halk volt – nagyon szimpatikus egyébként a zenekarban csak február óta éneklő lányka. A körülmények összejátszása miatt legalább felfedeztem, hogy a zeneszerző, Jakke Viitala díszítő basszusfutamai milyen zseniálisak. Miután egy új dallal berobbantak a színpadra, többek között eljátszották három nagy kedvencemet, a Wildfire Seasont, az Ascension Pyre-t és a Frost Upon Their Gravest is, így minden negatívum ellenére tökéletes hangulatalapozó volt a finnek műsora.

Setlist:

Until Falls the Rain / Crown of Treason / Ascension Pyre / Storm Before the Calm / Shackles of the Moirai / Wildifre Season / Silver and Bones / Frost Upon Their Graves

Ezután következett a buli egyik legjobb része: a színpad átszerelése alatt az alig hallhatóan, CD-ről szóló folk metal slágerek közepette először a Turisas Battle Metaljára figyelt fel a nép egy minimális része, aztán amikor elindult az Ensiferum Ironja, a várakozó tömeg fele a semmiből, egy emberként kezdett bele a nagyon lelkes „táttárárá-táttárárá”-zásba. Innentől már mindenki bulihangulatba került. Aztán jött a Moonsorrow…

Máris a 30 perces Tulimyrsky óriáseposszal kezdtek – lezúztak, majd megnyugtattak, aztán a dal közepénél még táncolni is lehetett, míg le nem szedte a fejünket a soron következő blastbeat. Hatalmas drámai pillanatokat hozott, a közönségben mindegyikünknek tátva maradt a szája, aztán ez így folytatódott két órán (!) keresztül. Ez a dal egy utazás, egy egész estés film zenében előadva, már szinte emiatt megérte elmenni a koncertre. De itt még közel sem volt vége: rögtön követte a 14 perces Pimeä, a dal – címéhez illően – először majdnem teljes sötétségben hívogatott kemény zúzásra és headbangelésre.

A sötétség után jött egy vidámabb téma, a teltházas Virgin Oil-beli este egyik legemelkedettebb 10 perce (bár a Tulimyrsky vége is lélegzetelállító volt), a vikinges, az istenek városáról szóló Jumalten Kaupunki című dal. A himnikus dallamok által felizzított hangulatot tovább fokozták az 1065: Aikával és annak refrénjével – az, akkor, ott, tényleg egy olyan pillanat  volt, amelyben csúcsfokára hágott a metal zenében megszokott epikusság. A magasztos hangulatot old school Moonsorrow-blackeskedés (Taistelu Pohjolasta), majd csendben figyelős, és legfeljebb bólogatós, zenébe beleveszős dalok (Jotunheim, Muinaiset) követték. Ezután a csapat levonult a színpadról, majd a Pakanajuhlával tértek vissza. Nos, mit is mondjak, ez a dal illeszkedik a legjobban a manapság divatos folk/vikingnek hívott mulatós-ivós metal színtérhez (Pogányünnep, értitek), de egyáltalán nem illik a Moonsorrow-hoz (utána közölték is, hogy ez volt a legutolsó alkalom, hogy eljátszották).

A záródallal viszont kijavították ezt az üresjáratot, és helyretettek mindent az egyik legdallamosabb, legkönnyebben együtténekelhető számukkal, a Sankaritarinával. Nagyon kellemes lezárása volt az estének, de rengeteg dalt hiányoltam – mondjuk egy ilyen hosszú szerzeményeket játszó zenekarnál nehéz az ember minden kívánságát teljesíteni (egy Huuto azért mindenképp jólesett volna). Természetesen panaszra nincs okom, hiszen ez egy kiváló este volt. A Moonsorrow amellett, hogy megdolgoztatta a nyakunkat, hatalmas zenei és emocionális élményt nyújtott; ez az együttes az, amelynek koncertjein az emberek sokszor csak leesett állal állnak és bámulnak, és bár volt jó pár hajreptetős pillanat is, az embert sokszor a sírás kerülgette – és nem azért, mert bénáztak a zenészek, hiszen mindenki csúcsformában játszott két órán keresztül. A produkció már csak amiatt is nagyon értékes, hogy a Moonsorrow rengeteg különféle elemből összeálló zenéje ellenére sem hajlandó samplereket használni, maradnak a férfi vokálok, az olykor érzelmileg is megkapó károgások, a kemény riffeket szolgáltató gitárok, és a csodálatos dallamokat játszó szintetizátor. A férfi, aki megírta, és az öt férfi, aki eljátssza – ebből áll össze a varázs.

Setlist:

Tulimyrsky / Pimeä / Jumalten Kaupunki / 1065:Aika / Taistelu Pohjolasta / Jotunheim / Muinaiset Pakanajuhla / Sankaritarina

Szerző: Vica
Képek: Nikky Holmes Photography