Joe Bonamassa: Different Shades Of Blue
írta Bigfoot | 2014.10.01.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Mascot Label Group
Weblap: http://jbonamassa.com
Stílus: Blues-rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az tudtuk, hogy Joe Bonamassa kiváló interpretátor, hiszen albumain klasszikus bluesok sorát formálta a maga képére. Mégis mindenki kíváncsian várta, mikor jön el az idő egy olyan albumra, melyen kizárólag új dalok hallhatók. Azért nem egyedül követte el Joe a szerzeményeket, hiszen Jonathan Cain, a Journey billentyűs-gitárosa segített neki, csakúgy, mint James House és Jerry Flowers.
Hamar cáfoljuk meg ezt a mondatot, mert az album Jimi Hendrix Hey Baby témájával kezdődik, igaz, nem egészen másfél percben vezeti fel a Jimi által eredetileg a ’Rainbow Bridge’ lemezen játszott dalt. Szelleme ezután sem halványul, mert az a capellával induló Oh Beautifulban Joe rendkívül hitelesen idézi meg Hendrixet, legyen az a dal riffje vagy féktelen szólója: a futamok szabadon kalandoznak, akárcsak negyvenvalahány évvel ezelőtt annak a rosszarcú, balkezes géniusznak a Fender Stratoján. És a hatás a későbbiekben sem múlik, a Love Ain’t A Love Song funkos – Jimi késői felvételei közt akadt ilyen –, a gitár itt is félelmetes erővel szól.
Nagyon jót tett a sok fúvós bevonása, egyáltalán nem tette könnyedebbé a bluesokat. Érezhető, hogy Bonamassa ezúttal más hangot akart kipróbálni, azonban a Never Give Up All Your Heartban azonnal felismerhetőek jellegzetes dallamfordulatai, hangszerelési ötletei, itt a régi Joe-t halljuk. Viszont ezután egy olyan tradicionális blues, az I Gave Up Everything for You, 'Cept the Blues hasít a levegőbe, hogy szerintem B.B. King is elégedetten bólintana a „kiscsávónak”. A lemez a vége felé egy kicsit lelassul, de ez nem egyenlő azzal, hogy lendületét veszti a zene, esetleg ellaposodik. Egyszerűen a tempóból vesz vissza, ötleteknek azonban ezúttal sincs híján. A Trouble Town bicegő ritmusa ragyogó gitárcsípésekkel, zongorafutamokkal, közbeékelődő fúvósszekcióval az egyik legeredetibb téma. A lemezt lezáró So, What Would I Do lassú bluesát pedig tanítani lehetne. Sír, beszél, énekel a hat húr, kezelőjük bármit kihoz belőlük.
Joe Bonamassa kiválóan vizsgázott mint szerző. Nagyon komoly bluesalbumot hozott össze, melyen a nagyon erős Hendrix-hatás mellett természetesen soul és funk alapú nóták hallhatók, de a dög, az őserő ott tolakodik minden szerzeményben, legyen az bármilyen stílusú muzsika. Reméljük, szerzőként is fáradhatatlan, ha nem is ilyen mennyiségben, mint eddig, de hasonló minőségben készíti saját kútfőből a lemezeit. A kemény hangzás mellett jól telepakolt dalokat hallunk. Máskor is tett már ilyent, de most mintha nagyobb hangsúlyt fektetett volna a hangzás gazdagságára. A fúvósok mellett még egy vonóscsapat is húzza, lehet, valamit lazít a szigoron, de nem jelentősen. Igen, keményen odavág ez az album, megkockáztatom, hogy Bonamassa eddigi legkeményebb albuma született, dacára annak, hogy a végén egy kicsit megzabolázza a lendületet. A rendkívül harapós hangzáshoz persze egy Kevin Shirley nevű „outsiderre” is szükség volt, aki az esetek nagy többségében jó érzékkel nyúl bele a dolgokba.
Legutóbbi hozzászólások