Földöntúli nyugalom: Richie Kotzen, The Konincks - A38, 2014.09.25.

„Tüzesen süt le a...” Na, ez az, ami szóba sem jött szeptember 25-én, hiszen az ezt megelőző napokban alapos ízelítőt kaptunk az október végi, november eleji időjárásból, ami kitartott Richie magyarországi látogatásig, ezért kicsit összefagyva álldogáltunk az A38 fedélzetén a beengedésre várva. Ezt a kellemetlen érzést azonban gyorsan felváltotta egy sokkal pozitívabb, szívmelengető fuvallat, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan élőben láthatom és hallhatom a bársonyos hangú Richie Kotzent.

Persze előbb a szokásos előzenekari mizérián kellett túlesni. Az a helyzet, hogy rég voltam olyan bulin, ahol a bemelegítő csapat is megmozgatott bennem valamit, és sajnos ez most sem így történt. Bár a koncert előtt a The Konincks tagjai mindent megtettek a sikerért, egyedi módon hangolódtak a bulira: fel-alá járkáltak a hajón, elböktek pár szál cigit és a beállás is jól sikerült (már amennyit hallottam belőle). Még a közel fél órás produkciójukra se mondanám, hogy rossz volt, csak éppen egyhangú. A svájci zenészek még meglehetősen fiatalok, nem sok tapasztalat van a hátuk mögött, ennek ellenére nagy rutinnal kezelték hangszereiket, a csapat aduásza mégis az énekesnő, Jules Herzog, aki rekedtes hangjával teszi emlékezetessé a zenei élményt. Nem mondom, hogy egyedi, mert hallottunk már ilyet (például Janis Joplin), de tagadhatatlanul jól énekel.

A műsoruk egyébként főként bemutatkozó EP-jükre épült, ami jókora retro életérzéssel nyakon csapott blues-rock dalokat rejt. Egyértelműen Jules vitte a prímet, fekete, finoman átszőtt ruhájában keringőzött magányosan a színpadon a lüktető ritmusokra. Azért magányosan, mert a gitáros srác, ha nem a wah pedállal játszott, akkor éppen a saját világában elmerülve pengetett, a nyakigláb basszeros pedig a fél órás bulit egy helyben állta végig. Egyszóval nem sok nyoma volt még az összeszokottságnak és a színpadi rutinnak, de egyértelműen van potenciál a zenekarban. Felvezetésnek tökéletes volt a poros, füstös kocsmákat megidéző blues-rock muzsikájuk, azonban egy jó adag változatosság elférne a dalaikban, nekem kicsit egy kaptafára épülőnek tűnnek, úgyhogy nem voltam maximálisan elégedett. Azonban ha neked bejött vagy esetleg érdekel, hogyan nyomják ezt a stílust Svájcban, akkor kattints IDE.

Dallista:

Doing Fine / Willow Creek / Dear Rejection / Almost Better / I Lied to You / Hand it Over / Backwards

Érdekes dolog ez a zenészlét. Egy életen át ontod magadból a jobbnál-jobb lemezeket, turnézol az év háromnegyedében – csúnyán szólva mondhatnám úgyis, hogy küszködsz –, de gyakorlatilag alig kapsz valami elismerést. Aztán jön egy lehetőség és összeállsz két ismertebb, de hasonló kaliberű muzsikussal, csináltok egy baromi jó albumot (ami elsősorban a te ötleteidre épül), és egyszerre megfordul körülötted a világ. Richie Kotzen neve is az elmúlt két évben szivárgott be igazán a rockzenét kedvelő emberek tudatába a The Winery Dogsnak köszönhetően, pedig mindig is jó lemezekkel állt elő, csak valahogy nehezen találta meg ezekkel az értő füleket. Ennek ellenére hazai koncertjein akadtak szép számmal nézők (kivéve talán a 2011-es Fezen bulit), és ez most sem volt másképp. Körülbelül ötszázan gyűlhettek össze az A38 gyomrában, ahol nem sokkal negyed tíz után lépett színpadra Richie meglehetősen furcsa öltözetben. Tornacipőben és rövid, de ugyanakkor bő, térdig érő ülepű bőrgatyában feszített, és így ostromolta hallójáratainkat kellemes dallamaival. Ezzel amúgy nincs is semmi baj, már megszokhattuk, hogy nemcsak zenéjében és előadásmódjában, hanem az öltözködésben is igazi egyéniségről van szó.

Az est műsora pontosan megegyezett azzal, amit a buli előtt megjósoltunk, úgyhogy elsőként a nemrég kiadott válogatáslemez egyik új dala, a War Paint csendült fel. A közönség nagy szeretettel fogadta a Mike Bennett dobossal és Dylan Wilson basszerossal kiegészülő triót, akik a saját maguk által létrehozott kis világban elmélyülve, nagyon rutinosan adták elő dalaikat. Megmondom őszintén, meglepődtem a közönség reakcióján, ugyanis halál nyugisan vette tudomásul a publikum, hogy Richie áll a színpadon. Mindenki elmerült a zenében, néhányan kissé andalogva élvezték a programot, és szerencsére az ilyenkor menetrendszerűen érkező részeg, dulakodó fazonok is elmaradtak a koncertről. Valahogy az a nyugalmat árasztó köd, ami leszállt az egész koncertteremre, engem is elbódított, egyszerűen csak élveztem azt, amit látok és hallok. A számok közben még az énekléssel sem próbálkoztam meg – persze főleg azért, mert a magasabb hangokat csak nyekergéssel tudtam volna utánozni, a koncertélményt pedig a világért sem akartam tönkrevágni ezzel.

Kotzennek egyszerűen van egy olyan tulajdonsága, amit nem lehet tanítani, ez pedig a kisugárzás. Ezzel születni kell és bizony elég vastagon számít egy zenész művészetében, hiszen ha valaki képes puszta jelenlétével magára vonni a figyelmet, az már fél siker. Azért taglalom ezt olyan hosszasan, mert nem voltam még hasonló koncerten, teljesen olyan érzésem támadt, mintha egy akusztikus bulin lennék, annyira eluralkodott a bensőséges hangulat, maximálisan egymásra talált a közönség a zenészekkel. Persze megvolt a szokásos ováció a dalok között vagy egy-egy fifikás hangszeres bravúr után, de egyébként mindenki száz százalékos figyelemmel követte azt, hogy mit művel a három kiváló muzsikus a színpadon.

Volt is mit, mert remek dalokkal érkezett főhősünk, bár azok a rajongók, akik naprakészek a teljes diszkográfiával kapcsolatban, lehet, hogy kicsit csalódtak, ugyanis a legutolsó két lemez volt elsősorban a porondon. A Love Is Blind–Bad Situation kettős után egy olyan szám csattant el, ami még nem került fel lemezre, Richie el is mondta, hogy a jövőre esedékes új szólóalbumán kap majd helyet a Cannibals. Elég energikus és kicsit rockos nóta, ha IDE kattintasz, akkor meghallgathatod és eldöntheted, hogy tetszik-e. Az ezt követő Fear volt a koncert egyik fénypontja, ugyanis amikor a dal közepén a kicsit panterás beütésű riffek felcsendültek, egy eszeveszett adok-kapok alakult ki a három zenész között. A 4-5 perces dal hirtelen 10 percesre duzzadt, annyira belemerültek a srácok a jammelésbe, ezt egyébként többször eljátszották az este alatt egy-egy nótával. Ezekben a kis intermezzókban vált egyértelművé, hogy milyen nagyszerű társakkal turnézik Richie. Mike Bennett és Dylan Wilson hihetetlenül felkészült és intelligens muzsikusok, akik nem cifrázzák feleslegesen a játszanivalót, viszont ha övék a terep, akkor kegyetlenül lecsapnak. A Peace Sign után meg is kapták a lehetőséget a villantásra, előbb Mike prezentált egy igen látványos és okos dobszólót, amit kifejezetten élvezetes volt látni és hallani, majd Dylannel közösen játszogattak egy kicsit, amíg Richie vissza nem tért a színpadra. A nagy szólózgatás közepette Mike fáradtságot szimulálva elérte, hogy a Help Me-t ne ő kezdje el, hanem…

Meg kell hagyni, meglehetősen jól és pontosan dobolt Kotzen mester, akinek arra is maradt energiája, hogy megénekeltesse az egybegyűlteket. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire felszabadult és kommunikatív, ez azért korábban nem feltétlenül jellemezte a fellépéseit. A What Is egyszálgitáros, érzelmes balladája után még dedikált is egyet az első sorban álló hölgyrajongók egyikének, aki nem bírta kivárni a buli végét. Persze Richie jófej volt és gyorsan szignózott egyet, mielőtt belecsapott volna társaival a Fooled Againbe, ami oly hosszúra sikeredett a kiállások miatt, hogy a listán szereplő You Can’t Save Me már el sem hangzott. Természetesen azért sikerült őket visszatapsolni, úgyhogy búcsúzóul egy pozitív töltetű dalt, a Go Fastert nyomták el a hazai publikumnak. A meghajlás után viszont már nem történt semmi, maradt a merengés és az elmélkedés, hogy vajon mikor láthatjuk újra Budapesten kedvencünket. Remélhetőleg a hamarosan érkező új szólóalbumával sem feledkezik meg rólunk, biztos vagyok benne, hogy a hajó megint tömve lesz, viszont őszintén szólva most már inkább a Winery Dogs-zal nézném meg Richie-t. Az a koncert igazán nagyot ütne.

Dallista:

War Paint / Love Is Blind / Bad Situation / Cannibals / Walk With Me / Fear / Doin' What the Devil Says to Do / Peace Sign / Mike Bennett - Dylan Wilson szóló / Help Me / What Is / Fooled Again /// Go Faster

Szerző: TAZ
Fotók: Török Hajni
További képek ITT
Köszönet a Livesoundnak a koncertért!