Flying Colors: Second Nature

írta karpatisz | 2014.09.19.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://www.flyingcolorsmusic.com

Stílus: Dallamos, progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

2012 márciusa óta sokan és sokat hallhattunk a Bill Evans fejéből kipattanó ötletről, hogy a két Morse, Neal és Steve alakítson közösen egy zenekart. Az általuk életre hívott Flying Colors debütáló albumára sokaknak tetszett, de azért jó párszor meg kellett hallgatniuk hozzá a lemezt. Nekem rögtön bejött a produkció, mert a zenei oldal, a tagok személye, a szövegek és a marketing része is telibe talált. Ezek után alig telt el egy év, és máris azt olvastam, hogy elkezdődtek a második album munkálatai. Tudtam, hogy ez nem annyi időt fog igénybe venni, mint amit megszokhattunk a Neal Morse és a Mike Portnoy duótól, hiszen Steve Morse a Deep Purple tagjaként állandó elfoglaltsággal bír. Az első album készítésénél már kiderült, hogy az öt tag együtt írta meg a dalokat, ezen a jól bevált módszeren reméltem, hogy nem fognak változtatni, hiszen ettől lett olyan különleges a ’Flying Colors’.

A stúdiólemez után a Hollandiában rögzített koncertfilmen, a ’Live In Europe’ anyagán éreztem először azt, hogy már az összhang is kialakult az öt kiváló muzsikus között. A ’Second Nature’, ahogy a címe is mutatja, ebben a természetes összhangban tér el a debütáló kiadványtól. Első hallgatásra kicsit értetlenül álltam a hanganyaggal szemben, hiszen komplexebb lett elődjénél és több idő kellett neki, hogy beérjen. A popos beütésű dalok többsége könnyen emészthetővé tette a ’Flying Colors’ szerzeményeit, azon a kiadványon az Infinite Fire volt az egyetlen mű, amely kilógott a sorból, hiszen a 12 perces hosszt is elérte és a progresszív műfaj elemeiből építkezett. Ahol ez a dal befejeződött, ott kezdődik a második album első dala, az Open Up Your Eyes. Az első négy percben nagyon meglepődtem, mert olyan érzésem volt, mintha a Morse–Portnoy duó egy másik projektjének a lemezét hallgattam volna. Amikor viszont megszólalt a tangóharmonika, már tudtam, hogy megvan az, amit korábban is kerestem. Casey McPherson hangja az első pillanattól kezdve megfogott, különösen a Mask Machine című dalban, hiszen nemcsak az erejét, de az érzékenységét is megvillantja egy időben. Nem véletlen, hogy ez lett az első önálló mű, amit már a megjelenés előtt megismerhettünk, hiszen minden benne van, amit a Flying Colors új albuma képvisel. Csak egy apró szépséghiba akad a dallal, illetve a klippel kapcsolatban, hogy olyan dob is megszólal a műben, amely a videón nincs ott.

A ’Second Nature’ könnyen fogyasztható szerzeményei ezúttal a balladák, mint a The Fury Of My Love és a Lost Without You. A tagok személyes hatása itt érvényesül a legjobban. Casey hangja, Neal zongorajátéka és a Steve Morse csodálatos szólója ikonikussá varázsolja ezt a művet. Remélem, hogy a korábban beharangozott további kisfilmek egyike majd ezek valamelyikéhez készül. A popzene hatásait kiválóan kezeli a csapat énekesének köszönhetően, ez a két szerzemény pedig olyan lett, hogy bármelyik rádióban el tudnám képzelni főműsoridőben. Ehhez csak egy érdekes adalék, hogy a metal világában is kiválóan teljesítő Mike Portnoy egy ilyen közegben is tökéletesen otthon van, és nem piszkál bele feleslegesen.

Zenészként a One Love Forever gyakorolt rám óriási hatást. A kelta zene hatásaival induló mű teljesen elvarázsolt, ám mégis valahogy soknak érződik az anyag. Azok, akik előrendelték a CD vagy a vinyl változatot a kiadótól, több meglepetést is kapnak majd. Ezek között az első két bónusz, ami semmilyen más változatban nem lesz elérhető. A One Love Foreverrel kapcsolatos megérzésem pedig akkor bizonyosodott be, amikor kicsomagoltam a meglepetésfájlt és ott volt a dal egy akusztikus változata. Panaszra így sem lehet okom, de szerintem nagyobb durranás lett volna, ha ez a csendes változat kap helyet a lemezen. Ha már extra, akkor nem mehetek el szó nélkül amellett a DVD mellett, amelyet a lemez mellé kapnak majd ajándékba az előrendelők. A közforgalomba nem kerülő lemezen videoklipek, interjúk és minden földi extra kerül, közel három órás időtartammal. És ha ez még nem volna elég, akkor a listát egy a borítót tartalmazó poszterrel fejelik meg.

A kezdet után a vég is valami olyat hozott, amivel nem számoltam. Az átlagban 5-6 perces művekkel debütáló csapat egy három részből álló, újfent 12 perces szerzeményt hozott össze. A Cosmic Symphony a nyitó, virtuóz társához képest inkább melankolikusabb, érzelmes zenével kápráztatott el. Dave LaRue basszusszólója már csak hab volt a tortán, de ekkor még csak az első rész ment le. A középső részben Neal Morse veszi át a zenei fonalak irányítását és egyből megélénkülnek az események. A végén természetesen visszatalálunk oda, ahonnan elindultunk: Casey bársonyos hangja megnyugtatja a felborzolt kedélyeket, és a mű bevezető témájával búcsúzunk közel 66 perc után.

Pontszám: 8.5