"Ryó-i karnevál": Spock's Beard, The Sixxis - A38, 2014.09.10.

A helyzet az, hogy manapság némi stagnálást érzek a jelenlegi progresszív rock/metal mezőnyben (ezalatt most kizárólag a tradicionális főműfajt értem, azaz nem az „oldalági leszármazottakat”, úgymint a djenttel kacérkodó post-metalos, modernebb vagy az alternatív vonal képviselőit). Jóllehet például Steven Wilson (itt és itt) és a Haken (meg emitt) tavaly óriásit alkottak, és a többiek feje fölül sem venném el a glóriát, mégis úgy látom, valahogy az igazán friss hangzások, innovatív törekvések egy ideje nem akarják kidugni fejüket a stúdiók falai közül. Persze az is lehet, hogy mostanában csak én nem ástam le kellő határozottsággal a progos világ mélyére…

Akár a Spock’s Beardet is érheti ez a vád, azt azonban ne feledjük, hogy egy közel negyedszázados, és 11 stúdióalbumot maga mögött tudó bandát kóstolgatunk, tőlük talán nem kell feltétlenül elvárni a megújhodást, még ha az egyszeri fotel-rajongó oly könnyedén is vizionál (értsd: remél) korszakalkotó klasszikust minden egyes megjelenés alkalmával. Amerikai barátaink tavaly adták ki a ’Brief Nocturnes And Dreamless Sleep’-et, amelyen immár a harmadik énekesmadár hallatja hangját, mégpedig az enchantes Ted Leonard, ám elsősorban nem ő a ludas, hogy a lemez zsengébb lett a vártnál, még ha dalszerzőként rajta is hagyta a keze nyomát az anyagon – a kritikában húztam is a számat egy cseppet. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a „progresszív” szót kövér macskakörmök közé szoríthatjuk, mert a Beard már csak műfaját tekintve az. Legalábbis ami a haladó szellemiséget illeti. És teszem hozzá: jelenleg.

Mindez azonban nem kisebbíti érdemüket és jelentőségüket: az életművük zöme – véleményem szerint a 2002-es dupla ’Snow’-ig bezárólag – a mai napig a felsőligában tartja őket, és ez akkor is igaz, ha egy-egy itthoni fellépésükkor csupán pár száz látogató gyűlik össze, hogy megtekintse őket. Ha jól számolom, ez a negyedik magyarországi koncertjük, s ahogy eddig mindig, ezúttal is az A38 szolgáltatta a helyszínt; és ez így is van rendjén, a Hajó ugyanis hazánk talán legjobb hangosítással büszkélkedhető létesítménye hosszú évek óta, én itt még csak középszerű megszólalással kevert buliba sem nagyon futottam bele, nemhogy vállalhatatlanba.

Még az előzenekar is tisztességes hangzást kapott. Az atlantai The Sixxisről előzetesen azt sem tudtam, hogy léteznek, ami talán bocsánatos bűn, hisz a Google sem okád ki róluk többszázezer találatot, így aztán szépen be is beszéltem magamnak, hogy a múltkori Spock’s-koncerthez hasonlóan (ahol Phil Collins papa kicsi fia altatott a szürkécske talpalávalójával) újfent egy olyan nyitóbandával szedálnak le, akiket csak kötelességből néz meg a böcsületes firkász, közben vakaródzik az unalomtól, ám mit ad Isten, az erősen dirty/glam-ízű névvel megáldott kompánia csakhamar odaszögezett a hajópadlóra. Na, nem azt mondom, hogy a The Sixxis képében megszületett az új Fates Warning, a színpadi jelenlétük és a muzsikájuk azonban végig lekötötte a figyelmem: kellő lelkesedéssel és precizitással vezették fel a hol slágeres, hol valamelyest komplexebb darabokat, Vladdy Iskhakov pedig egészen kiválóan énekelt, tisztán szárnyaló hangja engem épp Ted Leonardéra emlékeztet. És ez vaskos bók. A baromi mutatós honlapjuk szerint olyan nagyágyúk inspirálták őket, mint a Rush, a Muse, a King’s X vagy a System Of A Down, és való igaz, hogy nem egy azonnal bekategorizálható zenei világot teremtettek. (Javaslom, hallgasd meg a koncerten is hegedűvel elővezetett, igen remek Out Alive klipes dalukat, akkor tudod, hányadán állsz velük.) 2006-ban alakultak, és eddig két albumot készítettek, a ’Hollow Shrine’ ráadásul épp a napokban jelent meg, s ehhez ugyan még nem volt szerencsém, de az együttes szimpatikus kiállása és meggyőző élő produkciója alapján kijelenthetem, hogy ha újra hazánkba tévednének, rám bizony számíthatnak.

Amikor a Spock’s Beard-tagság színre lépett, épphogy félháznyira duzzadt a tábor a szellős hajóbendőben; a múltkorában eleget panaszkodtam a kisszámú közönség miatt, most nem fogok, ez van, eljutottam odáig, hogy tojok rá, a lényeg, hogy a banda és én jól érezzük magunkat. A jelenlévők pedig mindig ugyanazok az arcok, legföljebb a személyi számuk különbözik: a hazai progresszív-rajongó nem túl fiatal, inkább harminc fölött jár, de a megnyugtató pocakot eresztő negyvenes-ötvenesek létszáma is jóval dominánsabb, mint egy Suicide Silence-bulin, mindenki olyan visszafogott, kedves, előzékeny, a rock & roll-életrézés kimerül a marokra fogott sörrel való szolid bólogatásban, nincs is ezzel baj, nyilván hasonlóképpen volt ez ’72-ben a Gentle Giant hangversenyén a londoni Rainbow Theatre-ben is… (Mondjuk, azt nem értettem, hogy az első sorban feszítő újgazdag-mercis Pataky Attila-imitátor – igen, az ilyen is betéved alkalomadtán – miért nyújtott át Ryónak egy ötszázast, hogy aztán a japán a szájába vegye, és úgy klimpírozzon néhány percig? Hé, ez nem a vendéglős cigányprímás, aki bármit elhúz, ha fizetsz neki…!)

Pedig húztak a srácok rendesen. Némi technikai malőrt követően – ez a legutóbb is közbeszólt – egy korai gyöngyszemmel, a Day For Nighttal nyitották a sort, és hát jobb kezdést nem is kívánhat az emberfia, kiváltképp, hogy mint már említettem, az erőteljes, tiszta hangzás is őket támogatta már az elejétől fogva. Ted Leonard saját gyermekével, a Hiding Outtal folytatták: mind a szőrös, hard rockos riffek, mind a légies refrén igencsak jól kifundált, a sokat szapult utolsó lemez azon szerzeményeinek egyike, amelyben van spiritusz, elegancia, karakter. Talán nem ér fel a régi „nagyokhoz”, mármint ami a Spock’s-repertoárt illeti, de mindenképp az izgalmasabbak közül való. Egyébként jó érzékkel mazsoláztak a ’Brief Nocturnes…’-ről, mert épp a számomra kedvesebb dalok kaptak helyet a programban, úgymint a külső szerző által írt Something Very Strange (a vokálok egészen kitűnőek voltak!), vagy a régi csapattárs, Neal Morse tollából származó Waiting For Me. Ez utóbbit anno a stúdiólemez legjobbjának kiáltottam ki, egy év távlatából azonban már úgy érzem, hogy nem sikerült hosszabb távon bennragadnia a legnagyobb Spock’s Beard-eposzaim képzeletbeli panteonjában; példának okáért mondjuk a ’The Light’-ra vagy a ’V’-ra biztosan nem fért volna fel, ha akkoriban születik. A Submergedről pedig nem változott a véleményem a kritikában leírtakhoz képest, legfeljebb annyiban, hogy az élő koncerthangzás az igazi terepe neki (és főként a nagy ívű refrénjének), s még a butácska verzetémáit is könnyebben emészti meg a finnyás gyomor.

No, és hát a mesterekről már mindent elmondtunk korábban, ismét az öt különféle karakterrel találkozott a nagyérdemű: Dave Meros a háttérben visszafogottan megbúvó, a basszusgitárjába feledkező „csendestárs”, Alan Morse a szintén nem túl hiperaktív, bohókás ábrázatú „őrült” zeneprofesszor (korosodván egyre erőteljesebben kezd Steve Howe-szerűvé válni), Ryo Okumoto a rezignált arcú móka- és billentyűmester (igen, volt szinti-mászás is!), Jimmy Keegan a kulccsal felhúzható játékfigurára hajazó energiabomba, és Ted Leonard, a jólfésült csibész a mikrofonnal. Jimmy-nek a 2007-es hajós bulin már volt egy magánakciója a Whole Lotta Love-val (Paul Gilbert tanár úr közreműködésével), ezúttal pedig a zseniális ’Snow’ duplaalbumról szemezgetett egyveleg során lépett elő a dobok mögül, hogy frontemberi kvalitásairól újfent tanúbizonyságot tegyen, s micsoda nagy hang szorult abba a pöttöm testbe; a törékeny szépségű Carie balladát énekelte jókora átéléssel, kristálytisztán csengő hanggal…

A műsorba mindössze kilenc szerzemény és a ’Snow’-mix fért bele, de így is közel két teljes órán át játszottak nekünk. Ugyan lassan kezdem elfogadni a tényt, hogy Morse-ék nem igazán hívei az alaposan megvariált, ritkaságokkal teletűzdelt koncertprogramnak amúgy Marillion-módra, és bizony most is volt nem kevés átfedés a korábbi bulikon már elővezetett számokkal, de azért a záró The Healing Colors Of Sound huszonakárhány perce kárpótolt a soha nem hallott kuriózumokért: a Spock’s egyik legnagyszerűbb többtételes eposza ez, nem vitás. És hát sem ehhez, sem az úgyszintén ragyogó Harm’s Way-hez nem volt még szerencsém élőben, jól estek, na. Tegyük hozzá, hogy az előző nap a pozsonyi közönség bónusz gyanánt még megkapta a Kansas-féle Carry On Wayward Sont is a fináléban… Ezért nagyon utálom őket. A bandát meg a szlovákokat egyaránt, haha! Mit tegyek, rém önző és telhetetlen vagyok, amikor míves prog rockról van szó, ilyenkor a „jóllakottság” és „túladagolás” szavak nem szerepelnek a személyes szótáramban, azt pedig bárhol-bármikor örömmel veszem, ha a „Hím Ragadozó Madár” örökbecsűjét letolják a torkomon. De nem tolták, ejnye.

A Spock’s Beard aktuális koncertje megint élvezetes volt tehát, az csupán az én privát nyavalyám, hogy – miként a múltkor – a dalválasztást most sem éreztem annyira a magaménak. Emellett bízom benne, hogy amikor ismét ellátogatnak hozzánk, egy, az elődjénél erősebb albummal a tarsolyukban érkeznek. S akár még a kicsit elkényelmesedett műfajt is felrázzák vele. Úgy legyen!

Dallista:

Day For Night
Hiding Out
Harm’s Way
Something Very Strange
In The Mouth Of Madness
Snow-egyveleg:
 − Made Alive / Overture
 − Devil’s Got My Throat
 − Carie
Submerged
Skeletons At The Feast
Waiting For Me
///
The Healing Colors Of Sound

Szerző: Mike
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Livesoundnak a koncertért!