Szabadtéri mozizás - Made of Metal Fesztivál 1. nap: Luca Turilli's Rhapsody, Sirenia, Alestorm, Wisdom, Atrocity, Suidakra, Edenbridge, Dalriada - Hodonin, Csehország, 2014.08.15.

Remélem jövőre is megtartják a fesztivált! Hogy miért? Nagyon sok összetevője van, de álljon itt néhány dolog, ami nekem nagyon tetszett az első alkalommal megrendezett Made Of Metal fesztiválon.

Közel van, alig 3 órányira Budapesttől. Olcsó, még a Masters of Rockhoz képest is. Betonozott területen van a fesztivál, így eső esetén sem lesz nyakig szaros az ember. Családias, erre a szervezők fel is hívták a figyelmet. Nincs tömegnyomor. A délutáni műsorsávban is korrekt játékidőt kaptak a zenekarok, ez persze nem minden esetben volt szerencsés. Az apróságokra is nagyon odafigyeltek a szervezők: autóval a bejárattól pár percnyire lehetett parkolni, így nem kellett egész nap meleg holmit és a dedikálásra szánt ereklyéket cipelni, ráadásul fegyveres rendőrök járőröztek a parkolóban. A kemping is nagyon közel volt a fesztivál területéhez. Egyszer sem kellett hosszasan sorba állni az italért vagy a kajáért. Különbusz (BUS 666) szállította a kisváros szállodáitól és vasútállomásától a rajongókat a fesztivál területére és vissza, naponta többször, rendes menetrenddel.

És még sok ilyen apró dologban próbáltak a szervezők a közönség és a zenekarok kedvében járni, ami nekem – mint gyakori fesztiválozónak – mindenképpen üdítően hatott. Nem vártam, hogy már az első alkalommal is ilyen pozitívumokkal találkozom, tehát én nagyon kellemesen csalódtam a rendezvényben. A technikai gondokat leszámítva egész jól szóltak a cuccok is, és igen szép fényeket kreáltak, hála a ledes lámpák garmadájának. Hodonin külvárosában, egy ipari területen vagy raktárakban volt maga a rendezvény, méretes hangárok között, aminek az volt a nagy előnye, hogy amikor leszakadt az ég, simán megúsztuk elázás nélkül, ráadásul ha ügyesen nyitogattuk a raktárak ajtajait, akkor még a koncerteket is fedett helyről nézhettük végig.

Megérkezésünkkor egy picit korábban kanyarodtunk le, és a fél szemmel észrevett fekete ruhás társaság felé vettük az irányt a kocsival… ám kiderült, pont egy temetés kellős közepébe csöppentünk. De szerencsénkre pár rocker útbaigazítását követően eljutottunk a nekünk szánt területre, persze a főúton már egy hatalmas molinó jelezte, hogy megérkeztünk. A Dalriada kezdése előtt pár perccel már a fotósárokban álltam, és hamarosan felduzzadt a közönség is. Hogy ez a magyar kontingensnek volt köszönhető, vagy sok folker volt jelen a fesztiválon, azt nem tudom, de ebben az idősávban a Dalriadán voltak a legtöbben. Az új billentyűs, Szabó ’Szög’ Gergely első bulija volt ez, de nem lógott ki a többiek közül, csak azt a megnyúzott borzszőrmét tudnám feledni, vicces volt, ahogy a szemei pont a billentyűket lesték. Amúgy pedig egy ilyen fellépéssel indítani sem lehet rossz érzés.

Nagyon hamar jó hangulatot csináltak hazánk fiai és lánya, a magyarok persze énekelték a dalokat, a külföldiek pedig élvezték a folkos témákat. A zenekart sok éve láttam utoljára, amúgy sem vagyok nagy folker, és a magyar népdalokkal sem tartom a napi kapcsolatot, így mondhatni szűzen néztem végig a bulit. És kellően beindították a közönséget, ment a tánc a betonon rendesen. A showt elsősorban Binder Laura vitte, de idővel a furulyás is méltó társa lett a közönség beindításában. Ahogy haladtunk előre a programban, egyre többen gyűltünk össze a színpad előtt, a majd’ egyórás szett végére már igen jó hangulat uralkodott a közönség soraiban. A zenekar másnap már egy lengyel folkfesztivál headlinereként lépett fel, így bátran kijelenthetjük, hogy halad az a szekér.

Nem ma kezdte a pályát az osztrák Edenbridge, és azt gondolom, sajnos nem véletlenül játszottak ilyen korai időpontban. A gombamód szaporodó osztrák szimfonikus metal bandák közül talán ők a legerőtlenebbek. Sabine hangja most is halványnak tűnt, de a számaik is úgy mentek el mellettem, hogy csak na. A zenekar férfi tagjai még úgy ahogy odatették magukat, de mint ahogy a hétvégén több alkalommal is, az ének elég sarkalatos pontja volt a produkciónak. Valaki viszont nagy potenciált láthat bennük, és tolja beléjük a pénzt, mert a koncertet a kivetítőn közvetítő kamerákon kívül még vagy 3-4 kamerás rögzítette a bulit, akik a dedikálásra is elkísérték őket, hogy lefilmezzék az ott lézengő rajongókat.

A három számos fotózás után egy kis sétát tettem, hogy feltérképezzem a területet, ami nem volt túl nehéz, mivel összesen egy kisebb „utcácska” volt az egész fesztivál. Nem volt egy központi, monstre sörös cég, aki támogatta volna a fesztivált, hanem sok kis magán sörfőzde és pincészet kínálta a portékáit. Így majd 20-30 féle sörből és megannyi borból tudtak választani a szomjas rockerek. Kajából azonban nem volt túl nagy a választék, ahogy elnéztem, a hamburgernek és a pizzának volt nagy keletje. Néhány már a MOR-ról ismerős cég volt még kint, akik a megszokott póló-kiegészítő-csizma kollekciójukat hozták magukkal. A kisszínpadra is átnéztem, ahol elsősorban feltörekvő vagy kezdő bandák léptek fel, igen változatos stílusokban és minőségben. Ez a második színpad is meglepően tágas volt más fesztiválokhoz képest, így kellően komfortosan érezhették magukat a kis bandák is, a közönség létszáma pedig átlagosan kb. 30 és 200 fő között mozgott. A hivatalos merchpultot is meglestem, és egész korrekt volt, ahhoz képest, hogy első alkalommal rendezték meg a fesztivált. A második napra még egy teljesen új designnal ellátott fesztiválpólót is kitettek, és méretben is gondoltak a nagy rockerekre, mivel 4XL-es méretig lehetett vásárolni.

A Suidakra kezdetére vissza is értem a nagyszínpadhoz, és az osztrákok után teljesen frissen hatott a németek death metalba oltott kelta muzsikája. Azt nem mondanám, hogy egyből a rabjuk lettem, de a közönség igen vevő volt rájuk. A főnök, Arkadius agresszív éneke utat talált a közönséghez, és kellően megvadította a nemzetközi népet. Meg kell említenem, hogy a világ rengeteg pontjáról jöttek rockerek a fesztiválra, és mivel ilyen családias volt a rendezvény, nem maradt titokban, hogy ki honnan érkezett. Voltak Mexikóból, Ecuadorból, Japánból, sőt még Kaliforniából is, hogy csak a legérdekesebbeket említsem. A koncert alatt elnéztem a dedikálósátorba, ahol éppen a Wisdom tagjai osztogatták az aláírásokat és fotózkodtak a rajongókkal. Szinte kivétel nélkül mindegyik nagyszínpados zenekarnak volt dedikálása és a meghatározott fél óra – két zenekartól eltekintve – elég is volt. A Haggard és az Amaranthe tartott tovább, ráadásul a svédeknél csak dedikáltatni lehetett, egyéni fotók készítésére nem volt idő. De a wisdomos srácokra is sokan voltak kíváncsiak, még a logójukkal ellátott cseh zászlót is hoztak. A dedikálás végével visszanéztem a Suidakra műsorára, ahol Arkadius felkérése egy igen méretes circle pitet hoztak össze a rajongók és a hétvége legnagyobb méretű „rohangálását” hozták össze.

Az Atrocityt volt szerencsém párszor látni, és egyetlen – főleg feldolgozásokra fókuszáló – bulijuktól eltekintve nem voltam oda értük. Egy sima hörgős deathes zenekarnak tartom őket, bár el kell ismerni, hogy Krull teljesítménye azért megsüvegelendő. Basszeros nélkül léptek fel, mint a Powerwolf, csak itt még a szintis is kimaradt a bandából, viszont a szürkére koszolt gitárosok, Thorsten Bauer és Sander Van der Meer nem sokat tett hozzá látványban a koncerthez. Nagyon kevés mozgással hozták le a bulit, viszont Krull megtette a magáét. Hörgött, ahogy kell, és folyamatosan dobálta hatalmas rőzséjét, ami – elnézve a hosszát – nem kis mutatvány. Életet lehelt a koncertbe, a sok samplerről adagolt alap kellő magabiztosságot adott a gitárosoknak, és mivel a technika ördöge velük nem babrált ki, így egy egész élvezhető bulit adtak. Zeneileg nem az én világom, de a frontember annyira szuggesztív volt, hogy meg tudott győzni, hogy megnézzem őket. Bár csak kellő távolságból. Még egy kis látványosságot is adtak a koncerthez, egyszer csak két helyi leányzó termett a színpadon, és kvázi háttértáncoskodtak egy kicsit Krullnak, aki kellően beindult a lányokra, már-már erotikusra véve a figurát.

Wisdom-molinó, cseh zászló Wisdom-logóval megspékelve, hangos „Wisdom! Wisdom!” kántálással, így várták a magyar legényeket a csehek. Mesélték a srácok, hogy náluk ez tök normális dolog, de ott megtapasztalni azért más, mint elmesélni. Szépszámú közönség verődött össze, akik meg is hálálták a fogadtatást, egészen a Fallin’ Away from Grace-ig. Beesteledett, mire színpadra lépett a zenekar, és a gyönyörű fények nagyon jól érvényesültek, bár elölről kevesebb derítést kaptak, viszont a színpad nagyon állatul nézett ki. Az intro után mindjárt belecsaptak a lecsóba, a War of Angels nálam az egyik kedvenc tőlük, kellően pörgős, beindítja rendesen a közönséget is. Az első sorok Wisdom-pólós rockerei hamar felvették a fonalat, és ment a bólogatás ezerrel, majd a második szám sem engedett a gyeplőből, a God Rest Your Soul is kellően döngölős.

Egymás után jöttek a slágerek, igazi fesztiválprogramot kaptunk, a szó jó értelmében. Jól is szóltak, és amióta effekteket használnak a vokálos részekhez, sokkal jobban közelítenek a nóták a lemezverziókhoz. És ez azért nagyot tud dobni a minőségen. Még Patrice Guers, a napi főbanda basszerosa is élvezte a bulit, egy kis ital társaságában lecsüccsent a színpad oldalára, és onnan nézte a koncertet. Napközben már megfigyeltem, hogy a folyamatosan, több kamerával rögzített koncerteket kirakták egy kivetítőre, ami meglepő módon nem fekvő volt, hanem álló. Elsőre furcsa is volt, de mivel már sötétedett, így élvezni is lehetett a kivetítőn megjelent képet, meglepően jól nézett ki. Mindegyik tag belefért a képbe, így nem voltak üres foltok a kivetítőn. Bár a srácokat nem egyszerű követni, mert alapból is folyamatosan rohangálnak, egy ekkora teret is simán betöltenek. Amúgy folyamatosan „húzták” egymást, így egy percig sem unatkoztunk a buli alatt. Ami a legfurcsább volt, hogy NG-t nem gyakran hallom angolul konferálni, és nekem sokkal jobban tetszett így, mint magyarul.

Sajnos a technika ördöge őket is elérte, nevezetesen Molnár Máté basszusgitárja szállt el teljesen a Fallin’ Away alatt, és kellett egy kis idő, mire újra teljes lett a hangszeres szekció. Onnantól újra helyreállt a rend, nem véletlenül kaptak hatalmas tapsot a srácok. A végére pedig engedtessék meg egy privát megjegyzés: jó érzés volt látni, hogy a nemzetközi közönség milyen lelkesen fogadta a srácokat, és igaz ez a délutáni Dalriadára is, de mivel a Wisdom közelebb áll a szívemhez, a közönség koncert alatti reakciója libabőrt okozott a hűvösre forduló cseh éjszakában.

Setlist:

War of Angels / God Rest Your Soul / Somewhere Alone / Wheels of the War / Wisdom / The Martyr / Heaven and Hell / Marching for Liberty / Fallin’ Away from Grace / Take Me to Neverland / Live Forevermore /// Judas

Ha az ember egy jót akar szórakozni, akkor csak hívja meg a bolond skótokat! Christopher Bowes és bandája sosem okoz csalódást, és arra is figyeltek, hogy ne pakolják agyig a friss lemezzel a fesztiválfellépést. Azok nagyobb számban gondolom majd az őszi turnén kerülnek terítékre. Még csak ismerkedési státuszban vagyok velük, de ez nem akadályozott meg abban, hogy jól érezzem magam a bulin. Azon már túltettem magam, hogy az Alestormban egy billentyűs nem is elég a színpadon, mindjárt van kettő, bár az énekes Bowes lassan le is adhatja hangszerét, mert az énekesi teendők mellett kezeit inkább a közönség beindításához használja. Így aztán egy perc üresjárat sem volt, az új lemez számain kívül azért elsősorban a bejáratott dalokat játszották el, elég gyakran ivásra inspirálva a közönséget, természetesen.

Annyira bulizósak és dallamosak az új számok is, hogy a közönség már a második refrénnél a zenekarral énekelte a dalokat, még az utánuk következő banda is a színpad széléről figyelte a buli elejét, és nekik is járt a fejük rendesen. A koncert második felének nagy részét sajnos csak hallottam, mert a fényképező aksijai kezdtek elfáradni az egész napos igénybevételtől, és nem szerettem volna, ha pont a mozi alatt adják meg magukat, így elmentem a press sátorba egy kis feltöltésre. Ha lehetőségem lesz rá, nem fogom kihagyni a szeptemberi pesti bulit, mert egy jó bolondozásra mindig kapható vagyok!

Setlist:

Walk the Plank / The Sunk’n Norwegian / Shipwrecked / Drink / Pirate Song / Back Through Time / Wenches and Mead / Surf Squid Warfare / Nancy the Tavern Wench / Keelhauled / Rumpelkombo / Captain Morgan’s Revenge / Rum

Lassan talán két éve is annak, hogy a friss lemezes Luca Turilli’s Rhapsody kilóra megvett a Club 202-ben, számomra az év legjobb klubbulija volt. Mert sajnos a Rhapsody nem egyszerű zenéjét elég nehéz élőben visszaadni, és eddig sokszor csalódtam már az előadásban. De ott és akkor nem, mint ahogy most sem: ez igazi ELŐADÁS volt! A pesti bulin és az akkori turnén Dominique nem tudott jelen lenni a kezét ért baleset miatt, így hosszú idő után ez volt az első fellépése a gyógyulást követően. Így ami – a második gitár – az eddigi koncerteken samplerről ment, most már élőben szólt. De kezdjük az elején: a már Pesten is előadott, filmes felvezetővel kezdték a koncertet, ahogy az egy mozifilmnél kell, főszereplők, főcím, miegymás, majd belekezdtek egy Rhapsody-számba, a Riding the Windsbe. Alessandro Continak iszonyat jó hangja van, simán hozza a régi Rhapsody-témákat, de az áriázás sem okoz problémát neki. Sokakat zavar, hogy rengeteg minden megy samplerről, de nem érdekel, én egy koncerten azt szeretem visszakapni, amit a lemezen hallok, és ha ehhez nem tudnak magukkal cipelni egy teljes szimfonikus zenekart és kórust, akkor használjanak csak háttérsávokat.

Luca Turilli egy csuda fazon. Az Alestorm-koncert alatt volt szerencsénk egy pár percet beszélni vele, és nagyon kedves volt, a színpadon pedig alaposan kigyúrt testével rohangált fel-alá. Szinte egy pillanatra sem állt meg, folyamatos mozgásban volt. Gyorsan jött pár új tétel, a Clash of the Titans váltásait is tök jól hozták, egyik kedvencem a lemezről, igaz az egész album úgy tökéletes, ahogy van. Az ’Ascending to Infinity’ egyik gyönyörű tételére egy hölgy is a színpadon termett, és duettben nyomták el a Tormento E Passione-t, Conti zseniálisan váltogatta az operás és a rockos hangszíneket. A turnén is megtámogatta a zenekart egy billentyűs, Mikko Harkin, aki itt is jelen volt, és sokat nyomott a latban, hogy a szám zongorás részei nem samplerről mentek. Amúgy végig teljes átéléssel játszott, kellő lelkesedéssel bólogatva, ha úgy kívánta meg a dal. Aztán egy Turilli-szólóalbumos szám következett, a Demonheart, majd a főnök feleségének szólótánca, ledekkel megvilágított ruhája igen jól mutatott a sötétben. Kellett is egy kis pihenés a srácoknak a rohanós kezdés után.

Gyönyörű képkockákkal vezették fel az újabb Rhapsody-számot, szintén nagy kedvencemet, a The Village of Dwarvest, imádom, ahogy a furulyás részből átváltanak ugrálósba, persze a közönség sem volt rest, ugrált is rendesen. Alex Landenburg is megmutathatta tudását egy dobszóló keretein belül, de hatalmas fekete pontot kell adjak a roadoknak, akik a dobszóló alatt pakolták ki az akusztikus részhez a „sámlikat”, a dobszerkó előtti részen szerencsétlenkedve, és részben kitakarva a szólózó hangszerest. Igazán megoldhatták volna kulturáltabban is, de egye fene, hiszen az unikornisokhoz (Forest of Unicorns) készítették be a székeket. Akusztikus hangszert ragadtak a srácok, és így játszották el talán a legszebb Rhapsody-dalt, már csak ezért is megérte látni őket.

És ha az élvezetekből még nem lett volna elég, a Warrior’s Pride alatt a színpad tetejéről még egy kis hóesést is kaptunk, libabőr! És hogy ne felejtsem el egy életre se a bulit, eme két gyöngyszem után kedvenc Rhapsody-számomba kezdtek bele, és a Dawn of Victory képében egy jó kis döngölést kaptunk a lassú számok után. Nekem itt lett végem, az utána következő rész már csak hab volt a tortán. Pedig volt még egy kis basszusszóló, ahol Patrice is megmutatta, hogy mennyire biztos kézzel tud alapozni. Az elköszönés után pedig az új lemez csúcsszáma, a Dark Fate of Atlantis érkezett, a háttérben a szám videoklipjével, és nem a véletlen műve volt, hogy hangra ugyanazt és ugyanakkor énekelte Conti, mint a videón. A végére még két Rhapsody-szám maradt, majd – mint a filmeknél – a kivetítőn mondtak köszönetet az összes közreműködőnek, természetesen nem hagyva ki minket, a közönséget sem! Szinte tökéletes volt a koncert, és azt kell mondjam, nálam ez a gárda most már köröket ver az anyabandára, ismét sikerült az év egyik legjobb buliját produkálniuk. Emellett pedig csakis a Made of Metal-fellépés miatt keltek útra a srácok, egyébként nincsenek turnéban, ez pedig még különlegesebbé az élményt. A három nap folyamán úgy tűnt, hogy ezen a koncerten voltak a legtöbben, és a hangulat is nagyon jó volt! Remélem hamarosan, egy új lemezzel megtámogatva találkozunk valahol, nem fogom kihagyni, az biztos!

Setlist:

Riding the Winds of Eternity / Clash of the Titans / Tormento E Passione / Demonheart / The Village of Dwarves / Excalibur / Dobszóló / Forest of Unicorns / Warrior’s Pride / Dawn of Victory / Son of Pain / Basszusszóló / Of Michael the Archangel and Lucifer’s Fall /// Dark Fate of Atlantis / Emerald Sword /// Warrior of Ice

Mindezek után nagyon magasan volt a léc, és még annak a közelében sem járt az este utolsó fellépője, a Sirenia. Éjfél is elmúlt már, amikor kezdtek, de a kötelező három szám után a wisdomos srácokkal elvonultam a konténerükbe, mert nem akartam elrontani a Luca Turilli-buli élményét. Azon kívül, hogy nem volt túl acélos a program (már amit hallottunk a színpadról), Ailyn sem volt túl jó formában, hamiskásan és erőtlenül énekelt, az olaszok duettes énekesnője minőségben köröket vert a norvég hölgyeményre.

Amúgy az olaszok nagyon jófejek voltak civilben is, az elutazásukkor mindenkinek volt egy kedves szava vagy mosolya felénk, semmi sztárallűr, még a cuccaikat is maguk cipelték ki a kisbuszba. Ugyanez nem mondható el a második napi főzenekarról, de ez már egy másik történet lesz…

Szöveg és képek: Savafan
Külön köszönet Hartmann Kristófnak és a Made of Metal szervezőinek!