Delain: The Human Contradiction

írta Bazsa | 2014.08.28.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Napalm Records

Weblap: https://www.delain.nl

Stílus: Gothic metal

Származás: Hollandia

Dalcímek

Értékelés

A holland Delain pályája nem indult épp a legfényesebben: csepp voltak csupán a frontcsajos-gótos-szimfonikus csapatok tengerében, és bár első lemezeikkel egész szép sikereket értek el, ezt nagy valószínűséggel csupán egy szűk, ám annál elfogultabb rétegnek köszönhetik, amelynek tagjai mérlegelés nélkül bekajálják az ilyen zenéket. De ragaszkodjunk a tényekhez: mind a ’Lucidity’, mind az ’April Rain’ bűzlött a görcsös erőlködéstől, a giccses álromantikától és a mímelt monumentalitástól, ráadásul annyira meg akartak felelni a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak, hogy a nagy igyekezet közben teljes mértékben figyelmen kívül hagyták énekesnőjük adottságait és hangkarakterét. A jégkirálynő szerepébe, illetve az annak megfelelő magas regiszterekbe és áriázásra kényszerített Charlotte Wessels rém idegesítő vernyákolásában pedig benne volt minden, ami ebben a műfajban utálható.

Majd jött a nagy felismerés, hogy talán célravezetőbb, ha a hangszerelést és az énektémákat nem a klisékhez, hanem fronthölgyükhöz igazítják, és ez telitalálatnak bizonyult: a ’We are the Others’-szel egy olyan nettó slágergyűjteményt tettek le az asztalra, amelyen a mesterkéltséget természetesség, a megjátszott szenvelgést pozitív töltetű atmoszféra váltotta fel, noha zeneileg egyáltalán nem távolodtak el egykori önmaguktól. Hála a magasságosnak, a folytatásban sem változtattak ezen a jól bevált recepten.

Senki ne várjon újító ötleteket, mélyebb tartalmakat, vagy esetleg megrendítő érzelmeket – a ’The Human Contradiction’ éppúgy felszínes, mint a 2012-es előd: nincs tétje, nincs súlya, de legalább őszinte, nem akar átverni, és nem akarja többnek láttatni magát, mint ami valójában (ahogy azt a Within Temptation, az Evanescence, az Epica vagy a Lacuna Coil teszi). Nem egyéb, mint egy közérthető, könnyed, és végtelenül szórakoztató poplemez… annak viszont elsőrangú.

Aki azt gondolja, hogy ez nem nagy teljesítmény, az súlyos tévedésben van. A slágergyártás ugyanis őrült szakértelmet, valamint dallam- és arányérzéket igényel, a Delain dalszerzői pedig tökéletesen értik a dolgukat, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen a lemezen egy deka töltelékdal sincs – arról meg aztán végképp nem is beszélve, hogy zsinórban másodszor hajtják végre ezt a bravúrt. A titok nyitja az egyszerűségben rejlik, már ami a dalszerkesztést és a harmóniameneteket illeti, ugyanakkor az egyes témák kidolgozásakor – itt elsősorban a szimfonikus hangszerelésre kell gondolnunk – rendkívüli alapossággal jártak el. Martijn Westerholt billentyűs pontosan tudja, hogy mikor milyen eszközökhöz kell nyúlnia a megfelelő hatás érdekében, éppen annyit tesz hozzá a zenei alaphoz, amennyit (és ahol) szükséges, és sosem kezd öncélú művészkedésbe. És ugyanez igaz az énektémákra is: Charlotte semmit sem bonyolít túl, viszont a végeredmény éppen ettől annyira fülbemászó, és legalább ekkora erény, hogy mióta a dalokat tudatosan az ő hangjára komponálják, jól hallhatóan sokkal jobban érzi magát: öröm és magabiztosság sugárzik belőle, ennek megfelelően tisztán és görcsmentesen énekel. Rettenetesen fekszik neki ez a középmagas tartomány, ami egyfelől kiemeli hangjának meleg tónusát, másfelől pedig – az áriázással ellentétben – nagyon-nagyon emberi. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a Delain zenéje, mely első hallásra tökéletesen illeszkedik az egyszerűség kedvéért female fronted gothic metalnak nevezett műfajba, alapvetően mégis valahogy vidám és megnyugtató. És ha valami, akkor ez feltétlenül megkülönbözteti őket a pályatársaktól.

Nem is érdemes belemenni a dalok részletes elemzésébe: akit a klipes Stardust nem győz meg, az ne is próbálkozzon tovább, mert a ’The Human Contradiction’ végig ezzel az alapkarakterrel dolgozik (talán csak a nyitó Here Come the Vultures kivétel, ami egy fokkal borongósabb és epikusabb a többinél, nem mellesleg ez a lemez egyik húzónótája is). Középtempó, vastag riffek, és első hallásra rögzülő refrének – nagyjából ez a minta, ugyanakkor a szűkre szabott keretek között igen jól bánnak az ötleteikkel. A sablon lemásolása helyett inkább sokszorosításról beszélhetünk, és éppen ez az oka annak, hogy nem érezzük fárasztónak vagy unalmasnak a végeredményt.

Érdekességként annyit még meg lehet jegyezni, hogy a lemezen feltűnik a The Agonist egykori, és az Arch Enemy jelenlegi énekesnője, Alissa White-Gluz (The Tragedy of the Commons), az ex-orphanage-es George Oosthoek (Tell Me, Mechanist), valamint ismét itt van Marco Hietala, aki a Your Body Is a Battleground mellett a Sing to Me-ben énekel duettet Charlotte-tal. Ez utóbbiban a Nightwish-párhuzam nem csupán Marco védjegyszerű hangja miatt állja meg a helyét; itt ugyanis voltaképp egy az egyben Tuomas Holopainen eljárásai köszönnek vissza. Szó se róla, ez kimeríti a pofátlanság fogalmát, egyetlen mentségük csupán az, hogy egy elképesztően jó dalról beszélünk.

Pontszám: 8.5