Blues Pills: Blues Pills

írta Bigfoot | 2014.08.26.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.bluespills.com

Stílus: Blues-rock

Származás: Svédország / Franciaország / Egyesült Államok

Dalcímek

Értékelés

Zavarban vagyok ezzel a nemzetközi négyesfogattal. Pofátlanul fiatalok, mégis olyan hitelesen játsszák a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulójának lendületes blues-rockját, mintha abba a korban születtek volna. Az akkor prosperáló sztárok nem a szüleik, hanem a nagyszüleik lehetnének. És mégis, ezek a kis taknyosok hihetetlenül vágják ennek a klasszikus rocknak a lényegét. Ősszel már kiadtak egy négyszámos EP-t ’Devil Man’ címmel, akkor már éreztük, hogy valami van a levegőben.

Végre egy olyan csapat, ahol nem a Led Zeppelin a zenei kiindulópont. A Blues Pills zenéjében a Fleetwood Mac muzsikája a fő csapásirány, nemcsak a dalok zaklatott ritmusa, témaváltása, hanem Dorian Sarroux gitárjátéka is Peter Greenre hajaz. Én még érzek egy csipetnyi Ground Hogs beütést is, de lehet, hogy ez csak az én nyavalyám. A szólók jól időzítettek, nem nyújtja el őket, szereti a wah-wah pedált is taposni, ezen effekt használata is jellemző volt a kor zenéjére. És a dalokat sem játssza túl a társaság, koncerteken azért más a helyzet, és ez így helyes. Tetszik ez a nem steril hangzás, a lehengerlő basszusdübörgés, a nyers dobpergés, tehát a ritmusszekció sem egyszerűen kíséri a gitárszólókat, zaklatott tempóban rakják alá a nem mindig egyszerű képleteket. Mindehhez jön Erin Larsson érdes, erős hangja. Bár akadtak olyanok, akik Janis Joplinnel vetették össze kvalitásait, ő azért másféle stílust képvisel, viszont fizimiskája, öltözködése tényleg emlékeztet Pearlre.

Koncerten is él a csapat, pár élő fellépésük elérhető a neten, és ezek ezer százalékban bizonyítják, hogy a nem a stúdiók hangmérnökei barkácsolták össze azzá őket, amik. Tiszta sor, hogy egy jó megszólalás nagyot dob a minőségen, ez azonban nem minden. A Blues Pills lemeze is fényesen bizonyítja ezt.

Nos, a pluszként csatolt DVD-koncert is nagy élmény, mondjuk a hangzással még nem békültem ki, nem mondanám, hogy sikerült az egyensúlyt megtalálni a hangszerek között. Egyébként hihetetlen, mennyire visszanyúlik ez a zene a hatvanas évekbe. Ha még egy életkori dolgot előveszünk, e kölyköknek a szülei nagyjából abban a dekádban születhettek, tehát mintát személyesen ők sem vehettek a műfajról. Akkor honnan ez az érzés, ez a ráérzés?

Nem akarok közhelyeket írni a lemezről, nem tudnék egyetlen dalt sem kiemelni, annyira erős anyaggal állunk szemben. Ambivalens érzéseim abból fakadnak, hogy a fiatal zenészekre jellemző hevület hallható a szerzeményekből, ugyanakkor az érettség, a műfaj legmélyebb ismerete is tanúskodik, amikor pörög a lemez. Most kellene jönni, hogy „igen, de” – én azonban nem teszem. Nincs mibe belekötni, nem látok egyetlenegy szegmensét sem a Blues Pills zenéjének, amit szerintem nem így kellene csinálni. Nem kell ezt fésülgetni, hadd támadjon neki a hallgatóságnak.

Pontszám: 9