Felolvadt a jégkirálynő: Tarja, Ossian, Destruction, Wisdom, Nevergreen, Ivan & The Parazol - FEZEN, 2014.07.30., 2014.08.02.

Puhulnak a rockerek: legtöbbször már nem is a levegővel bélelt pénztárca szab gátat a koncertre járásnak, hanem az, hogy jobb esetben kétszer-háromszor, rosszabban hatszor-nyolcszor is látták már az adott bandákat, ezért jól meggondolják, érdemes-e útra kelni az ikszedik találkozás miatt. Metalfesztivál már nem élhet meg olyan húzónevek nélkül, akik miatt ne mozdulnának ki otthonról a rajongók. Az idei FEZEN-en ilyen volt a Skid Row és a Europe koncertje (akik a nézőszámot tekintve valószínűleg együtt se tudták megközelíteni a Deep Purple tavalyi teljesítményét), és csütörtökön nagyon úgy nézett ki, ilyen volt Tarja is, akinek a koncertjére sűrűbben megtelt a MÁV pálya füves placca.

Az első napot nyitó Wisdomra, talán az arcon gyűrő napsütésnek köszönhetően is, de még csak gyülekeztek az emberek: aki be tudott zsúfolódni a színpad vetette árnyékba, az közelről nézte, aki kiszorult onnan, az valamelyik sörsátor alól hallgatta a koncertet. Mind a fény-, mind a hangzástechnika rajtuk melegített be, a világosítók örülhettek, hogy kipróbálhatták az új cuccukat (más indokot nehéz lenne találni arra, hogy a délután 5 órai verőfényben is bőszen villogtak), a hangtechnikusoknak viszont a koncert végére – és a Destructionre sem – sikerült megtalálni az ideális hangképet. Tipikus tufa metalhangzás volt, amiben a dob csattogása nyom el mindent: a Wisdom védjegyszerű gitárdallamait majdnem olyan nehéz feladvány volt kihámozni a zajos masszából, mint a másnapos emlékpuzzle. Cserébe a vokálok hangosabbak és tisztábbak szóltak, mint korábban, elhagyták ugyanis a háttérvokálosukat és a gitárosok által üzemeltetett – az ő hangjukat feldúsító – vokáleffektre cserélték. Lehet, költségkímélő megoldás, viszont így jobban átjöttek „élőben” a ’Marching For Liberty’ vastagabbra húzott kórusai.

Amúgy a srácok hozták a tőlük megszokott, ezért elvárt, és ezért egyre inkább kiszámíthatóvá váló profizmust. A Wheels of the War úgy zúzott, hogy arra bizonyára Schmier is biccentett kettőt a backstage-ben, a Heaven & Hell most is NG legjobb pillanatai közé tartozott, mert a lassabb témákban kibontakoztathatta énektudását, a legjobb dal pedig továbbra is a Judas volt, mert ebben megkeverték kicsit azokat a sablonokat, amikből összerakják a dalaikat. Az egységes fellépőruha, a begyakorolt mozgások, a többnyire hiba nélkül levezényelt előadás (NG azért a legelején késve lépett be) mind-mind kiemelik őket az itthoni mezőnyből, de emiatt többet is vár tőlük az ember. Én például azt, hogy ne legyen ennyire gépies a produkció, még ha fesztiválműsor is, legyen legalább valami minimális meglepetés, váratlan csíny vagy vicces konferálás a színpadon, mert sokadjára még a jó koncerteket is el lehet unni.

Schmier roadja tud valamit: még a beállás is élvezetes volt, ahogy percekig nyúzta a basszusgitárt, már lehetett tudni, hogy a főnök itt nem fog szarul szólni. Ezért jó, ha basszusgitáros a frontember, legalább a metal legmostohábban kezelt hangszere is megkapja a neki kijáró megszólalást. Végig olyan ízesen dörmögött a basszgitár, mint Christian Bale, ha Batmant játszik. Ennek viszont Mike Sifringer gitáros itta meg a levét, és az valószínűleg még annyira se ízlett neki, mint a garantált fejfájást okozó csapolt sör, amit dobozos hiányában lehetett kortyolgatni a fesztiválon. Míg Schmier harapott, addig Mike sokáig csak a fogát köszörülte, később – és az eső elől pont a keverőpult elé bevonulva – azért jobb lett a helyzet. A Destruction gondolatgyilkos, agysejtpusztító thrash metalja megtette a magáét, a közismert számaikból válogattak Mad Butchertől Nailed To The Crossig, de nem lehetett elhessegetni az érzést, hogy akármekkora verejtékkel is zúznak, ők bizony csak helyettesíteni tudják az Exodust.

Az évezredforduló környékén nagyon tudtam szeretni az ’All Hell Breaks Loose’ és a ’The Antichrist’ lemezeiket, amelyek – ’80-as évek kultusza ide, a mai idők modernebb hangzása oda – mégiscsak a zenekar csúcsteljesítményei. A Destruction viszont nem tudott úgy megújulni, mint az új évezredben eldallamosodó Kreator, és nem is volt soha olyan sokarcú, mint a doomos, heavy metalos jegyeket is magába olvasztó Overkill, így koncertjük – pláne a tűző napon – félidőre bizony erősen monotonná vált. Schmierék egy szem kaptafára szögelnek, és zenére és kinézetre is úgy tűnnek, mintha itt ragadtak volna a ’80-as évekből. Ennek a szórakoztató része, hogy a véletlenszerűen eleresztett sikolyok is úgy csúsznak ki a frontemberből, ahogy az divatos volt 30 évvel ezelőtt, viszont a kiemelkedő egyéni teljesítmények (az „új” tag Vaaver is nagyokat ütött a háttérben) sem mentették meg a koncertet attól, hogy pár headbangelő fanatikust leszámítva kellemes késődélutáni közönybe fulladjon. A The Butcher Strikes Backet – a Destruction Violent Revolutionját – azért így is jó volt hallani.

Ezzel szemben meglepő volt, mekkora érdeklődés övezte Tarja koncertjét, akit a legtöbben bizonyára még mindig a Nightwish egykori énekesnőjeként, nem pedig szólómunkásságának rajongójaként hallgatnak. Míg Ossianon csak lazán, ekkorra sűrűbben telt meg a színpad és a keverőpult közti tér, ami jól jelzi: ha a lemezekért nem is, Tarja hangjáért még mindig lehet lelkesedni. Ebből a szempontból olyan, mint Anneke: játsszon bármit is, popot, rockot vagy metalt, menni kell, mert az a gerincszőrborzoló szoprán még ebben a torz groove/popmetalos hibridben is lenyűgöz. Arra mondjuk inkább nem tippelnék, ki győzhette meg Tarját arról, hogy jó ötlet az ő égből kapott hangja alá ilyen túldurvított, modern témákat pakolni – ez a formula akkor se működne, ha Alex Scholpp nem csak sablonriffekben lenne képes gondolkodni.

Középszürke számokkal jó koncertet adni – ezt is tudni kell, és Tarja birtokában van ennek a Nightwish utáni túlélési taktikának. Habár a saját számait csak körülbelülre tudom betájolni – az első és utolsó dala, ami igazán tetszett, az In For A Kill volt a ’What Lies Beneath’-ről –, de nem is kellett kívülről fújni a dolgokat, mivel olyan fülbe kenhető slágereket játszott Tarja, amelyeket már a harmadik refrénnél kívül-belül ismert az ember. Ehhez a habkönnyed zenéhez pedig immár nem a távolságtartó, ha-megpöcköltök-széttörök jégkirálynő imidzs, hanem egy felszabadult és mosolygós hétköznapi profil járt. Tarja ugrált, integetett és a térdét csapkodta, dizájnos szoknyáját pedig úgy fújta a szél, mint Marilyn Monroe-ét 1954-ben Manhattanben. A kezdeti meglepetés után szimpatikus is lett a visszafiatalodott Tarja, aki meg tudta oldani a sztárok híresen nehéz feladatát: hitelesen tudott örülni a rajongók szeretetének.

Terítéken egy szólóanyagos besztof volt, bár a hangsúly nyilván a tavaly kijött ’Colours In The Dark’-ra került. Az egy szem Nightwish dalt, amelynek eddig biztos helye volt a ráadásban, legyen az Wish I Had An Angel, Bless The Child vagy a Swanheart, most elhagyták, csak a Gary Moore-feldolgozás, az Over the Hills and Far Away hangzott el, és simán ez volt a koncert csúcspontja. Felzárkózott viszont hozzá a Never Enough, melynek a végén egy korrekt jammelést is eleresztettek a zenészek. Terrana szokás szerint hozta a showt, bár azokkal a minimális dobtémákkal volt is ideje bohóckodni. A színpadképet jól helyettesítette a zenészek elosztása, bal szélen pódiumon a csellós Max Lilja, jobbon Terrana, középen pedig a billentyűs, és persze Anna Portalupi, aki Doug Whimbish-t helyettesítve tornászta feljebb a girl powert. Tarja, ahogy ProblemChild is megjegyezte, bizony használt számítógépes segítséget, amire a visszhangosított mikrofonnal is ráerősíthetett. Nyilván a teltebb hangzás miatt használták, szüksége nem lett volna rá, hiszen hangja még mindig elegendő ok arra, hogy kibekkeljük azt a másfél órát, ami otthon, lemezről maga lenne a penészedő dögunalom. Koncerten viszont jól építkezik, lépésről lépésre fokozza a hangulatot és elbájol személyes sármjával – mire lecsengtek az Until My Last Breath közönséghez intézett, giccsesen túlfűtött vallomássorai, a Nightwish-es időkből a dívaszerepet nem, csak Tuomas dalszerzői zsenijét hiányoltuk.

Setlist:

In for a Kill / Little Lies / 500 Letters / Anteroom of Death / Ciarán's Well / Never Enough / Until Silence / Die Alive / Neverlight / Deliverance / Victim of Ritual / Over the Hills and Far Away / Until My Last Breath

Az este főprodukciója után, de még az Ossian előtt nyúlfarknyi hangulatalapozást nyomott a Prey, a FEZEN-re Veled! tehetségkutató győztese, és hamar kihallatszódott, miért is nyerték meg a válogatót. Ízzel, érzéssel játsszák a dél-amerikai ihletésű keményzenét, bár az egyéni karakteren még bőven van mit csiszolni. Paksi Endréék kicsit elhúzott átszerelés után, de csak minimális késéssel kezdtek. Ez a formáció – Kálozi Gergely dobossal együtt – annyira összeérett, hogy félálomban is hiba nélkül játszaná le a műsort. Most is minden a helyén volt a gitáros pózoktól a kötelező slágerekig és az oldszkúl heavy metal életérzésig.

Az Ossian szűk másfél óra alatt nyilván nem tudja eljátszani az összes híres számát – a baj az volt, hogy mégis megpróbálták. Sorolom: A rock katonái, Fogadd el magad, Élő sakkfigurák, Acélszív, A Sátán képében, Magányos angyal, Tűzkeresztség II., V. magyar tánc, Miénk a pálya, Éjféli lány, Ezredszer, Rocker vagyok, Nincs menekvés, A magam útját járom, Desdemona, Mire megvirrad. Meglepetés csak annyi akadt, hogy az előzőeknél jobban sikerült tavalyi lemez, ’A Tűz jegyében’ közönségkedvenccé érett számát, a Ha te ott leszel velemet nem játszották. Elhiszem, hogy van olyan hobbi koncertre járó közönségréteg, amelyik csak évente egyszer mozdul ki otthonról, és ők a legnagyobb slágereket akarják hallani élőben, de jó lenne kiszolgálni azokat is, akik egy évben legalább egyszer, de inkább többször belebotlanak az adott zenekarba. Nem csak az Ossian, de a legtöbb idősebb zenekar koncertjére rányomta bélyegét a fesztiválon a túlzott biztonsági játék. Endréék például már évek óta ugyanazokat a régi számokat játsszák a koncerteken, pedig nem lenne népharag, ha a Nincs menekvés helyett újra az Ősök vére, a Tűzkeresztség II. helyett az I., az Élő sakkfigurák helyett az Ossian-himnusz jönne. Sőt. És akkor még nem is volt kuriózum a programban, mint például a remek Sodrásban az V. Magyar tánc helyett…

Szó se róla, jó koncert volt ez is, mindenki hozta, amit szokott, sőt Endre kifejezetten jókedvű volt, és rengeteget kommunikált a közönséggel. Egyedül a megszólalás lehetett volna harapósabb, kicsit visszavett a lendületből a gitárok élét lekerekítő matinéhangzás. A hangulat a késői időpont ellenére, vagy pont azért, de végig a magasban járt (nyilván mindenki elverte már az aznapi sörpénzét), de a végén mégis úgy éreztem, mint két nappal később a Nevergreen koncertjét hallgatva: lehetett volna jobb is.

Bob Macuráék a ló túlsó oldalára estek át, ők még fesztprogram helyett is lemezbemutatót tartottak és túlerőltették az új számokat, mikor a közönség láthatólag alig ismerte azokat. Ha belecsaptak egy Új sötét korba vagy A harang értünk szólba, rögtön plusz húsz fővel duzzadt meg a minimális nézőközönség, mert az arra járó emberek megálltak nosztalgiázni – de a Szemem a köd alatt már kifordultak a teremből. Pedig jók az új számok is, csak ez itt nem jött át, a koncert is úgy kezdődött, hogy Simon Valentina több hangerőt kért a mikrofonjára, de a helyzet alig javult: ahogy szinte mindig, most is alig hallani operás vokáljait, így pedig nem sok értelme van ennek a kéténekes felállásnak. Túl is használják az amúgy remek hangi adottságokkal megáldott énekesnőt, azt ugyanis senki nem fogja megmagyarázni nekem, hogy az asszonytesteket szétgyalázó barbárhordáról szóló Amokat jó ötlet női vokállal felvezetni.

A műsor a ’Vendetta’ májusi lemezismertetőjének egy szolidan megkurtított változata volt, újdonságként csak a Dermedt angyal szárnyán került be, ez a Green Divisionben született, könnyedebb dal fel is dobta a hangulatot. A gitáros poszton amúgy nem az új lemezt feljátszó Ruzsity Vladimir, hanem egy új srác pengetett, honlapjuk szerint egy bizonyos Nenad Nedeljkovic, de a koncepció maradt, vagyis a goth rockos dalaikat is a túlszigorított, modernebb gitárhangzással adták elő. A koncert az élvezhetetlen körülmények (csak nem sikerült megoldani azt a szellőztetést) ellenére is korrekt volt, A harang értünk szóllal, de most már A szerelemben nem hiszekkel sem lehet melléfogni, de akkor is jó lenne, ha nem csak a jubileumi koncerteken lehetne hallani például a zenekar egyik legborúsabb és legjobb dalaként felcímkézhető Sötét szívet és társait. Ha egyes külföldi zenekaroknak megy, akkor itthon sem lenne elvetélt vállalkozás dupla ennyi számmal, koncertről koncertre minimálisan fazonigazított programmal turnézni – és akkor lehet nem csak a speciális koncertekre jönne a közönség.

Az Ivan & The Parazol szerencséje, hogy két lemezzel még nem lehet rájuk unni. A fiatalok nem másokhoz, hanem magukhoz képest voltak jó formában, jobb-ban, mint a következő héten a Parkban, pedig ott Karácsony János is fellépett velük a Mindig magasabbra c. számban. Az LGT gitárosa úgy bevadult, mintha a korát akarná kompenzálni az ifik körében, ami látványra kicsit groteszk, zenei élmény tekintetében viszont nagyon is hatásos volt. A FEZEN-en nem volt vendég, és végig se tudtuk hallgatni a koncertet, mert nem feltételeztük, hogy a Skid Row negyed órás késéssel kezd, de a Parazol így is faltól falig (v)erős koncertet adott. Az elsősoros lányfrakciót vadító csípőmozgástól a lazán elsikált gitárszólókig felvonult a rock and roll eszköztára, és még az is belefért, hogy Balla Máté pont a szóló közben ejtette el pengetőjét, a basszusgitáros Tarnai Jani pedig ülve játszotta végig a koncertet.

Vitáris Iván frontemberként nagyot nőtt a szememben, mivel nem ragadt bele a konferáló közhelyekbe, sőt, a széplelkeket simán sokkolgatta. Legviccesebben arra reflektált, hogy őket, mit kerteljünk, le szokás buzizni („Elnézést a melegért, reméljük, nem mi hoztuk magukkal, bár néhány helyen biztosak benne”), de ha ilyen iróniával kezelik, akkor nagyon nem sérülhetnek meg. Az énekteljesítmény a lemezhez képest most is jóval karcosabb, rekedtesebb volt, de ez még bőven belefér, mert Iván lendülete mindent visz. A Parazol koncertjeinek, ahogy a dalainak is, íve van és hangulata, a FEZEN-en pedig a humor, a kiállás és a pőre, pár akkordos rockzene is a helyén volt. Semmi gond azzal, ha többeknek nem tetszik ez a produkció, de mostani helyzetében pont az hiányzik a magyar rockzenei színtérről, hogy az együttesek ilyen kompakt, lényegretörő módon fogalmazzanak, és így vagy úgy, de képesek legyenek figyelmet generálni. Az Ivan & The Parazolnak ez sikerül, a FEZEN-en pedig ugyanúgy maguk mellé állították a halálmetal-pólós rockereket, mint a tán csak miattuk érkező lányokat, és ennek mintájára a ’Mode Bizarre’ lazulósabb, atmoszférikusabb dalai is jól megfértek a debüt fésületlenebb szerzeményeivel. Kiváló hangolás volt ez a Skid Row-ra, akiknek a huszonévnyi várakozás szülte elvárásokat kellett kielégíteni. Mit mondjak, sikerült.

Szerző: Tomka
Képek: Savafan, Török Hajni, Mahunka Balázs
(Az Ivan & The Parazol képek az augusztus 6-ai parkos koncerten készültek.)
Köszönet a FEZEN-nek!