Ismét csúcsformában a progresszí­v metal ikonja: Dream Theater - Budapest Park, 2014.07.26.

Tudjátok milyen érzés az, amikor a kedvenc csapatotok játszik Magyarországon és „vendég” jelzésű karszalaggal mehetsz be a bulijukra? Szerintem fenomenális! Igaz, hogy erre közel 13 évet kellett várnom, de megérte.

Az új albumra is jó sokat kellett várni, mire beérett, de sok-sok hallgatás után is csak felemás érzésekkel sikerült befogadnom. Egy Dream Theaternél elég rossz arány, ha kilenc új dalból három vagy négy, ha tetszik. Ha én lennék az egyetlen, aki ezt így érzi, akkor legalább kiderült volna, hogy csak velem van a baj, de többen mondták, hogy hiába az ikonikusnak szánt cím, ez a lemez bizony nem lett az. Az újév érkezésével mégis reményekkel telve vártam, hogy lesz-e nálunk DT koncert vagy sem. Hát nem lett. Az első koncertkörből csak döntetlenre jött ki Bécsben az a Dream Theater, akik korábban élőben verhetetlenek voltak. Aztán csodák csodájára mégis megérkezett hozzánk a legenda, igaz, már a nyári kánikula kellős közepére, hűsítő gyanánt. De a kilencedik alkalommal Magyarországra látogató csapat koncertjének bejelentését ekkor megint csak felemás érzésekkel vettem tudomásul. A helyszínnel kapcsolatban is voltak aggályaim: vajon a Sportaréna után elég lesz-e a Budapest Park? A szetlistáról nem is beszélve, hiszen még nem volt olyan a zenekar történetében, hogy egy műsorral járják a világot. Észak-Amerikában egy Boston nevű városkában egy jövendőbeli DVD-re és Blu-Ray kiadványhoz forogtak a kamerák, és ott is ugyanaz a műsor hangzott el, mint amit mi is láthattunk szombaton. Utólag azt gondolom, aggodalmam felesleges volt, hiszen a műsor jó volt, sőt: bitang erős. A közönség lelkesedése nem volt egységes, főleg az első rész során hullámzott, de aztán a második felvonás és a ráadás mindent felülírt.

A kezdő részben alapvetően a ’Dream Theater’ dalait helyezték előtérbe, örömömre pont azokat, amelyeket én is jobban kedvelek. Élőben nincs mit szépíteni a dolgokon, vagy megy, vagy nem… Itt természetesen ment. Nem számított, hogy a frissebbek, a ’Black Clouds & Silver Linings’, netán a sokak által kritizált ’Falling Into Infinity’ dalai jöttek, minden működött. Két dal után köszöntötte James a lelkes magyar közönséget és engem meglepett, de emlékezett rá, hogy már másik szabadtéri színpadon is felléptek nálunk. Ezek szerint ők sem felejtettek el minket… LaBrie hangját egyébként ezúttal nem érhette semmilyen panasz. Az új album két dalában volt egy pici segítsége, a vokálok felső szólamát szintén beépítették a hangzásba, de ennyi szerintem még belefér.

Immáron harmadik alkalommal láttam a Mike Manginivel fellépő csapatot, de ennyire egységesnek még soha nem éreztem a jelenlegi felállását. Teljesen mindegy volt, éppen melyik album volt terítéken, Mike már a saját témáit hozta. Nem volt olyan érzésem, hogy Mike Portnoy „utódjaként”, az előd árnyékában püfölte volna látványos nagyságú felszerelését. Mangini szakmai tudása az egész világon páratlan. Olyan szintű figyelemmel viseltetett társai iránt, amit eddig rajta kívül mástól nem hallottam. Nemcsak szemmel vagy gondolatban kísérte a többieket, hanem a játékát is ezzel a figyelemmel színezte ki. Talán ez az a plusz, ami miatt az új album dalai kiválóan működtek a színpadon. A legértékesebb pillanata az volt számomra, amikor Mike nem a megszokott módon, hanem aluról felfelé ütve kivitelezett egy díszítést a cintányéron. Tanult dobos kollegám erre csak úgy tudott reagálni: „Ez alázó”! Érdekes volt még, hogy ezúttal is kaptunk egy dobszólót. Az Enigma Machine – instrumentális tétel révén – kiváló terepet nyújtott ehhez, s bár a korábbi két koncerthez képest rövidebb időkeretet biztosítottak a dobosnak, ez most így lett tökéletes. Virtuozitás ide vagy oda, nem minden a gyorsaság és a kiváló technika, Manginit pedig pont a zenei érzékenysége teszi kiválószakemberré.

Azt ugyan nem értettem, hogy a buli első fele miért nem egy új dallal zárult: a Breaking All Illusions az egyik kedvencem a „drámai fordulatokat” elmesélő albumról, de talán egy ’Dream Theater’ keret tökéletesebbé tette volna az összképet. Közel másfél óra aztán eljött az a pont, amikor az öt muzsikus egy rövid – 15 perces – pihenőre tért. Ezt az időt a csapat jóvoltából igen izgalmas és szórakoztató kisfilmekkel ütöttük el, amelyeknek egyértelműen a Dream Theater akciófigurákról szóló vetítés volt nálam a csúcspontja.

A műsor második részében a csapat történetének egyik „legendás” albuma kapta a főszerepet, a húsz évvel ezelőtt megjelent ’Awake’-nek közel a felét hallhattuk. Régebben ezek a jubileumok különleges műsort is jelentettek egy-egy koncerten. Például az ’Images And Words’ tizenötödik évfordulóján a teljes albumot bemutatta az akkori csapat. A mostani helyzetben az irányítást átvevő John Petruccinak remélem eszébe jut majd, hogy életben tartsák ezt a hagyományt. A „Portnoy-érában” pont az volt a csapat érdekessége, hogy nem tudtad, mire számíthatsz, hiszen minden buli programja változott. Akár egy ilyen alkalom is elég lenne ahhoz, hogy megnyugodjak: egyszer ilyen is lesz még. Ha a magyar koncerten nem, de az egész turnét tekintve azért akadt egy különleges pillanat. Bár szeretem az ’Awake’ súlyos nótáit, de a szombati műsoron a Space-Dye Vestet vártam a legjobban. Kíváncsi lennék, Kevin Moore hogy fogadta a hírt (ha egyáltalán eljutott hozzá), hogy műve végre a műsor része lett. Összességében mégis a második blokk zárótételére, az Illumination Theory-ra voltam a leginkább kíváncsi. Az ötletek gazdagsága, komplexitása és a megvalósítás tekintetében csak ezt érzem olyan dalnak a ’Dream Theater’-ről, amely bármelyik korábbi lemezre elfért volna. A szimfonikus rész sajnos csak samplerről szólt, de vannak dolgok, amiket be kell áldozni, hiszen egy teljes szimfonikus zenekart elhozni a turnéra örömteli, de nehezen kivitelezhető vállalkozás lett volna.

A ráadásra sem kellett sokat várni, az Illumination Theory után rögtön el is kezdődött a 15 éve megjelent ’Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory’ dalainak bemutatása. A korong elejéről és a végéről két-két rész került elő, amelyek között két instrumentális tétel is megbújt, így az est folyamán összesen négyet hallhattunk. Ha összeszedem az emlékeim, hogy Budapesten miket játszottak erről a lemezről az évek során, akkor már lassan elmondható, hogy a teljes album megszólalt nálunk. 1999-ben úgy a DT úttörő és legsikeresebb kiadványaként emlegették a ’Metropolis Pt. 2’-t, és ez a mostani koncert minden percében átjött.

Óriási élménnyel lettem gazdagabb a hatodik hazai Dream Theater koncertemen. Úgy érzem, régi kedvenceim visszataláltak önmagukhoz. A videóvetítések az egész este folyamán sokkal érdekesebbé tették a koncertet, különösen a Petrucci–Rudess duó uniszónó szólózása volt óriási élmény a számomra. A hangzás is kimondottan jó volt, hiszen bármerről vizsgáltuk, kiválóan szólt a banda. A terasz részen is minden egységes volt, de oldalról is hasonló volt a helyzet: ezt a koncertet nem csak a keverőpult egyméteres körzetében lehetett maradéktalanul élvezni. Egyedül azt sajnáltam, hogy John Myung játékából kevesebbet lehetett hallani, bár a kiállások és a szólók tökéletesen szóltak. A billentyűs mágust viszont egy picit soknak éreztem, de összességében nagyon jól szólt minden és érződött, hogy a muzsikusoknak is jó a hangulata. Koncertkörülmények között ezúttal valóban ikonikus produkciót hallhattunk tőlük.

Setlist:

False Awakaning Suite / The Enemy Inside / The Shattered Fortress / On the Backs of Angels / The Looking Glass / Trial of Tears / Enigma Machine (dobszólóval) / Along for the Ride / Breaking All Illusions /// The Mirror / Lie / Lifting Shadows Off a Dream / Scarred / Space-Dye Vest / Illumination Theory /// Overture 1928 / Strange Déjà Vu / The Dance of Eternity / Finally Free / Illumination Theory (Outro)

Szerző: karpatisz
Képek: pearl69
Köszönet a Skalar Music Hungary-nek!