Miért nincs rockzene a magyar rádiókban? A kérdés legalább akkora klasszikus, mint a „miért unalmasak a dobszólók” vagy a „miért nem tudnak a rocksztárok első próbálkozásra visszavonulni”. Egy hónapja rajtolt interjúsorozatunkban, melyben közismert személyiségeket kérdezünk ki zenerajongásukról, illetve szakmájuk és a rockzene kapcsolatáról, ezúttal Magyarország legismertebb rádiós műsorvezetőjét, Bochkor Gábort kaptuk mikrofonvégre. „Bocsi” őszintén vallott a rockzenéhez fűződő viszonyáról a Kiss-mániától a Slash-interjúkig, de arról is mesélt, hogyan lehet bekerülnie rockzenének a kereskedelmi rádiókba és hogy a nagy adók miért nem játsszanak mást egy-egy AC/DC, Kiss vagy Guns N’ Roses számon kívül...

Hard Rock Magazin: Mikor döntötted el, hogy a Rolling Stones basszusgitárosa szeretnél lenni?

Bochkor Gábor: (nevet) Azt csak poénból írtam a könyvemben. Kanapézenész vagyok, otthon szoktam basszusgitározni. Amikor Bill Wyman kiesett, Darryl Jones, egy jazzista került a helyére, aki már nem volt előtérben a bandában. Még a fotókon sincs igazán rajta, de tetszett, hogy ott áll a háttérben és közelről nézi a nagyokat. Amúgy nagyon bírnám a turnézással járó életmódot. Ezt mi is csináltuk a rádióval – más műfajban, de ugyanolyan keretek között. Volt turnébuszunk, szakácsunk, rajongóink, megfelelő szállodákban laktunk… Van valami varázslat abban, hogy mindig más városba mész és előadod ugyanazt, aztán buliztok a srácokkal.

„Hosszú hajam volt, a ruhám tele rockjelvényekkel…”

HRM: A Rolling Stones volt az első szerelem?

BG: Nem, annál én fiatalabb vagyok. Az első rockzenei élményem talán a Sweet együttes volt, és a Kiss. Voltam is Sweet koncerten Kölnben ’75-ben. Az egy bombasztikus élmény volt, robbantak a bombák, hangosak voltak a gitárok, izzadtan csapkodták a dobokat… az a látvány már akkor lenyűgözött. Később finomult az ízlésem, a Stones gimnazista koromtól jött be a képbe. Volt egy időszakom, amikor rákaptam a Stonesra, mert apukám nagyon sok zenét hallgatott, főleg jazzt és bluest, de nagyon sok Beatlest, és valamivel kevesebbet ugyan, de Stonest is.

HRM: Miért pont a basszusgitárt választottad?

BG: Tinédzserkoromban szerettem volna zenélni és azt gondoltam, a basszusgitár az a hangszer, amit akkor se vesznek észre, ha nagyon szar vagyok. (nevet) A másik oka, hogy a hetvenes évek végén megláttam a Frenreisz Karcsit basszusgitározni a Skorpióban, és lenyűgözött, hogy mi mindent ki lehet hozni ebből a hangszerből. Már-már szólisztikus szintre emelte a basszusgitározást. Gimizenekarban játszottam is, de semmi komolyban. Később sokáig nem volt basszusgitárom, mert soha nem kaptam vissza egy kölcsönadott hangszert. Kb. nyolc évvel ezelőtt, amikor már megengedhettem magamnak, megvettem a kedvenc hangszerem, majd még egyet, majd még egyet, így aztán újra elkezdtem játszani. De csak magamnak, otthon, bár ha valamelyik magyar zenekar meghív, akkor szívesen játszom velük. Miért ne? Akkor megvan a három perc rocksztárságom. (nevet)

HRM: Ért negatív élmény vagy megkülönböztetés, amikor kiderült, hogy rockzenét hallgatsz?

BG: Egyáltalán nem. A szüleim nagyon toleránsak és jófejek voltak. Hosszú hajam volt, a ruhám tele rockjelvényekkel, de nem volt ebből az égvilágon semmi gond. Csak ’76-ban, amikor hazajöttünk Bonnból, és le kellett vágatnom a hajam az osztályfőnök utasítására. Akkor gyűlöltem mindenkit. A gimnáziumban már lehetett olyan hosszú, amilyet akartam, és semmilyen megkülönböztetést nem éreztem. Pedig tényleg úgy néztem ki, mint egy rocker, a barátaim szülei is megijedtek az első pillanatban, amikor megláttak, de a másodikban már nagyon megkedveltek.

HRM: A hatalmas Kiss-mániád honnan jött?

BG: Ez gyerekkori vonzalom. Még ma is szeretem a Kisst, mert a gyerekkori álmaimat még mindig színpadra tudják állítani: olyanok, mint a képregényhősök, akik életre kelnek. Nagyon sokan kritizálják őket, hogy hatalmas a show és nulla a zene, de ez nem igaz, mert elég komoly lemezeket csináltak. A mánia azzal fokozódott, hogy amikor a Kiss pár évvel ezelőtt Magyarországon járt, elvittem a páromat, Andit a koncertre. Gondoltam megmutatom neki, mit szerettem annak idején. Ült mellettem az Arénában és folyamatosan bökdöstem, hogy „láttad ezt, hallottad ezt?” De nem szólalt meg, azt hittem, ő csak elviseli ezt a két órát a kedvemért. A végén viszont azt mondta, hogy valami eszméletlen volt, és szerelmes lett Paul Stanley-be. (nevet) Még egy feladatom van: össze kell hoznom Paul Stanley-vel. De ez a találkozás csak az én felügyeletem alatt valósulhat meg! (nevet) Én manapság már nemigen hallgatok Kisst, de Andi nagy rajongóvá vált, olyannyira, hogy otthon ki is festettük magunkat Kissnek a lányommal.

„Azt szeretem, ha szembejön a zene és úgy üt meg.”

HRM: Ha kikoptak a gyerekkori kedvencek, akkor mik pörögnek nálad mostanában?

BG: Egy olyan rockzenekar volt a kilencvenes években, ami új löketet adott a műfajnak: a Guns N’ Roses. A zene, a személyiségek, a mögöttük lévő sztori: ők tényleg olyanok voltak, amilyennek egy rockzenekarnak lennie kell. A Guns mellett, ami nagyon hosszú ideig kitartott – tehát még ma is berakom –, az az Aerosmith. Amúgy mindent hallgatok, ami jó, Slash dolgait például szeretem, ahogy a Metallicának is pár lemezét.

HRM: Követed a mai trendeket, az új zenekarokat?

BG: Egyáltalán nem. Nem vagyok az utánajárás híve. Én azt szeretem, ha szembejön a zene és úgy üt meg. Régen még teljesen más volt a médiapiac. Amikor az MTV indult, az első éveiben szembejöttek a dolgok és beleszerettél valamibe, vagy éppenséggel nem. Ma már annyira felhígult az egész, hogy nekem kéne kutatnom és utánajárnom a zenekaroknak, hogy megtaláljam, mit szerethetek. Rockrádió nincs Magyarországon, rockzenei TV-műsor az én csomagomban nincsen (nevet), CD már nem nagyon van, mindenki innen-onnan letöltöget, tehát nincs, ami szembejönne velem és megütné a fülem.

HRM: Műsorvezetőként sok rockzenésszel készítettél interjút. Melyik volt ezek közül a legemlékezetesebb?

BG: Sting nekem nagyon nagy kedvencem, de ő egy másik műfaj. Belőle nagyon jól felkészültem és nagyon jól sikerült az interjú. Rockzenekarok közül az Aerosmith-t mondanám, Steven Tylerrel és Joe Perry-vel interjúztam. Steven Tyler halál jófej, csak leülteted, és annyira jól dumál és annyira meghökkentő, hogy azt mindig lehet élvezni. Alice Cooperrel volt egy baromi jó interjú, amikor a menedzsere már le akarta állítani, de Alice szólt, hogy „ne, mert vele kurva jó” (nevet), és ment tovább az interjú. Volt még egy ember, aki rászólt a menedzserre, hogy mehet tovább az interjú, méghozzá Lars Ulrich. Slash-sel többször is csináltam interjút, volt egy gunsos és egy snakepites, ami nagyon jó volt. Ott már én is lazább voltam, Slash is.

Egy jó interjúnál – pláne tévében, ahol a mimikát is látod – úgy kell áttörni a jeget az első néhány percben, hogy az interjúalany számára is érdekes legyen a beszélgetés, ne csak neked. Ez nagyon nehéz dolog, de náluk úgy tűnik, hogy sikerült. A Kissnél például egy érdekes témát feszegettem az SS jellel kapcsolatban. Aki ismeri a sztorit, tudja, hogy a gitáros Ace Frehley tervezte a logót, akinek a nagyapja egyébként a Messerschmittnek dolgozott. Frehley összeveszett Gene Simmonsszal és Paul Stanley-vel is, elkezdett még zsidózni is, és itt minden elszakadt. Arra kérdeztem rá, hogy lehet az, hogy zsidó létükre nem zavarja őket ez az SS-re emlékeztető jel. Azt válaszolták, hogy érdekes módon azok kiabálnak a leginkább, akik okozták ezt. A németekre célzott, akiknél még mindig más logóval hirdetik a zenekart: a színpadon használhatják, de a plakátokon nem.

HRM: Gene Simmons azt is mondta az egyik reggeli műsorotokban, hogy ha eleget fizetsz, akkor nem játsszák a magyar koncerten az I Was Made For Lovin’ You-t.

BG: Bárki máson meglepődtem volna, ha ezt mondja, de Gene Simmonson egy csöppet sem. (nevet) Ő teljes mértékben fölvállalja azt, hogy mindent annak rendel alá, hogy pénzt keressen vele – amellett, hogy a legnagyobb rockzenekarnak tartja a Kisst. Ha a rajongói ezt elfogadják, és nem taszítja őket, akkor számomra ez rendben van. Ha megnézed, hogy milyen merch-e van a Kissnek, az elmebeteg. És évente több millió dollárt keres csak a merchből. Egyébként Simmons egy hiperintelligens faszi, egyszer együtt vacsoráztam velük és beszélgettünk, és azt kell mondjam, én még nem találkoztam ennyire intelligens rockzenésszel.

HRM: Van különleges Kiss merched?

BG: Volt, de elajándékoztam. Egy Kiss Army bőrdzseki, amit dedikált a négy eredeti tag. Odaadtam a Kiss Forever Band egyik tagjának, mert úgy gondoltam, ő még jobban megbecsüli, mint én.

HRM: Van olyan rocksztár, akivel nagyon szeretnél interjúzni, de még nem jött össze?

BG: Jaggerrel és Richardsszal a Stonesból. Nagy bajban lennék, ha választanom kéne közülük, mert most olvastam Keith Richards életrajzi könyvét. Zseniális. De ma már másként csinálnék interjút. Ezek tipikus médiainterjúk voltak, az új lemezt, az aktuális turnét kellett körbekérdezni, és persze mindig kellett egy magyar vonatkozás is. Például nagyon érdekelne, hogy Axl Rose hogyan lett ilyen fasz? (nevet) Hogy mi az a pszichés pálya, amin ő végigment, és amitől olyanná vált, amilyen most.

HRM: Slash nem tudta elmondani?

BG: Az utolsó egy-két közös évükben találkoztam Slash-sel, a pesti bulijuk előtt két héttel Chicagóban volt az interjú. Este lett is volna egy koncertjük ott, ami elmaradt, mert Axl Rose kifakadt valamin. Akkor már Slash is csak legyintett rá. Minden szakmában, ahol a kirakatba kerülsz, van olyan, aki ezt jobban fel tudja dolgozni, és van, aki kevésbé. Azokat a magaslatokat, ahova eljutsz rocksztárként, egy pszichésen nem annyira stabil ember nehezen dolgozza fel. Ilyen téren még értem is Axlt.

„A rádió sokkal többre képes annál, hogy elmondja, hány óra van, milyen szép az idő és lejátsszon egy dalt.”

HRM: A Tankcsapdával viszont nemcsak interjúztál, hanem rengeteg közös projektet csináltatok.

BG: Eleinte nagyon féltek, hogy kapnak majd a fejükre, ha bekerülnek a mainstream rádióba, de mi úgy gondoltuk, hogy nekik a színtiszta rockereken kívül is van egy komoly bázisuk és az értelmiségieket is meg tudják szólítani. Ráadásul mivel kompatibilis a két imidzs, hiszen mi is ilyen vagány gyerekek vagyunk a rádiózásban (nevet), ezért úgy gondoltuk, hogy érdemes őket integrálni a programunkba. Nagyon átgondoltan próbáltuk meg bevonni őket, úgy hogy az ne legyen nekik ciki, és így egy mindkét fél számára előnyös együttműködés alakult ki. Pont pár napja lapozgattam át a fényképes Tancsapda-könyvet, és azt néztem, hány oldalon szerepel a kooperációnk. Ők is azt írták, hogy ez egy nagyon érzékeny pont volt, amiért kaptak hideget-meleget a rajongóktól, ugyanakkor azt gondolom, hogy ebből mind a ketten profitáltunk. Nagyon nagy dolgokat tudtunk velük csinálni és a közönségük sem utasította el.

HRM: A Tankcsapdán kívül van valaki, akivel ezeket az „őrültségeket” meg lehetne csinálni?

BG: Őrültségeket sok mindenkivel lehetne csinálni, de mi a Tankcsapdával gigantikus dolgokat csináltunk. Én mindig úgy fogalmaztam, hogy a Boros Lajos vidéki művházakban gondolkodik, én meg Las Vegasban! (nevet) Szerintem a rádió sokkal többre képes annál, hogy elmondja, hány óra van, milyen szép az idő és lejátsszon egy dalt. És én ezt bebizonyítottam! A Tankcsapdával azért tudtuk véghezvinni ezeket a dolgokat – például a tetőkoncertet –, mert mind a ketten szuperlatívuszokban gondolkodtunk. Erre nagyon büszke vagyok, csak azt sajnáltam picit, hogy az akkori híradásokban úgy jött le, hogy ez egy önálló Tankcsapda-projekt, holott az én ötletem volt. (nevet) De sok tervünk volt még akkoriban a ’Csapdával, például a lezárt Margit-hídon vagy a Duna közepén egy hajón. Volt egy technikailag nagyon nehezen kivitelezhető is, amit végül nem sikerült megcsinálni, és egy másik, ami nem valósult meg, mert megszűnt a Neo…

„A rádióba csak a nagyon ismert, máshonnan is visszaköszönő produkcióknak van esélyük bekerülni...”

HRM: Mi volt ez a két ötlet?

BG: A Hungaroringen összehoztuk a Tankcsapdát az Opelesekkel, akik az elektromos autójukat szerették volna reklámozni. Az volt az ötlet, hogy a három tag vezet három elektromos autót, és lebontunk egy Tankcsapda-számot három (dob-, gitár- és ének-basszus-)sávra, a három zenész pedig úgy vezeti a kocsikat, hogy ha egymás mellett mennek a Ringen, akkor közben hallják a zenét és összeáll a dal. De ez technikailag becsődölt, mert a basszus nem működött és összeomlott a rendszer. Az elindulás után elkezdett szakadozni a kapcsolat, pedig a technikai emberek azt mondták, hogy előző este kipróbálták és jól működött. A műsorban azonban nem ment. Volt még egy másik terv is: olyan koncertet csináltunk volna, ahol a rádió összekötő elem lett volna a három zenész között, akik három különböző városban léptek volna színpadra, világítással, LED fallal, mindennel. Tehát élőben csak egy embert láttál volna, de a LED falon ott lett volna a másik két tag is. És akkor Fejes beszámol mondjuk Debrecenben, elkezdenek játszani, és három városban három Tankcsapda-koncert ment volna párhuzamosan. Mondták persze az embereink, hogy ez nehéz lesz, mert csak műholdas kapcsolattal lehet szinkronba hozni őket, és ott mindig van egy minimális késés. Az volt a kérdés, hogy ha lenne egy vezér, akihez a többiek igazodnak, akkor működne-e a dolog. Ez kidolgozás alatt volt, és technikailag elvileg működne is, de végül nem valósult meg.

HRM: Egy médiatörténeti pillanat is kapcsolódik a technikusaitokhoz. Jó pár évvel ezelőtt egyikőjük egy Firehouse CD-t rakott be egy speciális műsorban, ahol mindenki lejátszhatta egy-egy kedvenc számát. Csak ilyen különleges alkalmakkor lehet ilyen zenéket játszani a magyar kereskedelmi rádiókban? Miért nem lehet leadni egy-egy számot olyan előadóktól, akik itthon és külföldön is telt házak előtt lépnek fel?

BG: A zenei lejátszási lista nem a műsorvezetők kompetenciája, hanem a programigazgatóké. Bármennyire is szeretem, a rockzene rétegzene. Csak a nagyon ismert, máshonnan is visszaköszönő produkcióknak van esélyük, de csak a balladákra szorítkozva, mint például a November Rain, a Don’t Cry, a Crazy… Nem látok esélyt arra, hogy a mai zenekarok felkerüljenek a zenei palettára.

HRM: A Danubiust, az első magyar kereskedelmi rádióadót anno a német és osztrák turisták számára hoztátok létre. Mivel a német zenei közízléshez szabták a profilt, rockzenét is sugároztak. Miért nem ragadtak meg ezek a számok a magyar csatornákon?

BG: Akkoriban a Danubiusban nem volt valós szerkesztés, ad hoc módon ment az egész. Az volt a szerkesztési elv, hogy mindenből legyen egy kicsi Julio Iglesiastól Alice Cooperig. De ez rossz elv! Miután jött a konkurencia, a külföldi rádiós szakemberek már profin csinálták, felmérésekkel, zenei tesztekkel. Nagyon egyszerűen fogalmazva: Magyarországon kénytelen vagy teljesen mainstream rádióadót csinálni. Ez egy nagyon pici piac és az országos rádióknak egy tízmilliós közönséget kell kiszolgálni. New Yorkban csinálhatsz rockrádiót, és azzal belősz kb. kétmillió hallgatót. Itt viszont az ország két széle között kell minél több hallgatót szerezni, és ha rockrádiót csinálsz, akkor a tízmilliót leszűkítheted pár ezerre, és abból a reklámpiacból kell finanszíroznod, ami éppen halódik. Nagyon jó lenne, ha létezne itthon rockrádió, én is hallgatnám, de ez nem működik. Az általános szerkesztési elv az – ezt én mondom így –, hogy egy olyan zenei formátumot próbálnak összeállítani, ami senkit sem zavar. Nem feltétlenül tetszik nagyon neked, de nem is zavar. Ha van egy Julio Iglesias-rajongó és van egy Megadeth-rajongó, akkor az Aerosmith Crazy-t vagy egy Bon Jovi Livin’ On A Prayert mindketten elviselnek.

„Olyan zenei formátumot próbálnak összeállítani, ami senkit sem zavar. Nem feltétlenül tetszik nagyon neked, de nem is zavar.”

HRM: Amikor Borossal átkerültetek a Neohoz, teljes függetlenséget kértetek és kaptatok is. Ez a zenei lejátszási listára is vonatkozott?

BG: Nem. Sem a Slágernél, sem a Neonál nem kértünk beleszólást a zenékbe, mert az rossz irányba visz el. Emlékszem, mikor az állami Danubiusnál még úgy rádióztam, hogy hoztam be a saját lemezeimet, és rám volt bízva, mit játszok. De már akkor is megmondták, hogy pop, rock és más stílusú számok is legyenek, ehhez igazodva hoztam a lemezeket. Ha ez ma is meg lenne engedve, akkor mindenki a saját ízlése szerint hozná a lemezeket, és ez a rádiók szempontjából a legbiztosabb öngyilkosság. A programigazgató küldi tesztekre a számokat, és ezek eredményétől függően rakják be azokat bizonyos sűrűséggel a lejátszási listákba. Tudom, hogy ez nem örömteli, de ezen a piacon elkerülhetetlen, hogy így legyen.

HRM: A különböző felmérések során mekkora részt kaptak a rockzenék a rádiónál?

BG: Szinte semekkorát. Csak a balladisztikus számok mentek át a rostán, egy zúzós nótát be se tettek a tesztbe. A mi hőstettünk az volt a Slágernél és később a Neonál, hogy lenyomtunk a programigazgató torkán egy AC/DC-t, majd még egy AC/DC-t, aztán egy Tankcsapdát. De ezt is nagyon ügyesen kellett tenni, mert ilyenkor rengetegen tiltakoznak. Egy zúzósabb számra jönnek az sms-k, hogy „Minek megy ilyen szám, leszakad a fejem”. Egy sztorit kellett köré építenünk, hogy a programigazgató most kocsiban van, nem tud ránk szólni vagy ráütni a kezemre, ezért gyorsan berakok egy rockszámot. Ez egy összekacsintás volt a közönséggel, hogy én idézőjelben mekkora fasza gyerek vagyok, mert kicseszek a programigazgatóval, és berakok egy AC/DC-t. Ez annyira jól sikerült, hogy ha megnézed a Juventust, amelyik a mai napig a régi Sláger zenei palettáját kopizza, még mindig ott van a Highway to Hell és a You Shook Me All Night Long. Ez annak köszönhető, hogy mi ezeket a számokat akkor benyomtuk és rendszeresítettük.

„Nem vállalná fel egyik rádió sem, hogy „jó zenét” ad, és majd rászokik a közönség.”

HRM: Ha a rádió olyan nagy hatást tud gyakorolni az emberekre, ahogy te is mondtad, nem kéne valamiféle ízlésformáló szerepet betöltenie?

BG: Örök kérdés a rádiónál és a tévénél is, hogy követjük vagy formáljuk az ízlést. Nyilván mind a kettő működik, de a médiumok általában követik az ízlést. Persze ahhoz, hogy valaki népszerű legyen, ahhoz játszani kell, különben hogy lenne népszerű. Ez egy ördögi kör, amiben a zeneipar is megteszi a magáét. Van olyan, akit nagyon nyomnak, állandóan visszaköszön az újságból, a plakátokról, ezért a rádió is odanyúl. De olyan már nincs, mint ami a Dire Straits zenekarral esett meg, hogy beküldték egy londoni rádióba a kazettájukat, amit a csatorna lejátszott és az annyira megtetszett az embereknek, hogy hirtelen befutott a zenekar. A rádiózás is átalakult egy iparrá és manapság már nincs lehetőség ilyen kalózakciókra. Nem vállalná fel egyik rádió sem, hogy „jó zenét” (idézőjelben, mert az ugye relatív, hogy mi a jó zene) ad, és majd rászokik a közönség. Mert akkor lehet, hogy elkapcsolnak, a reklámozók máshova viszik a pénzüket, a rádiók viszont azért működnek, hogy pénzt keressenek. Amerikában, ahol annyi rádió van és irtózatosan nagy a piac, más a helyzet, hiszen ott logikus lépés megkeresni azt a célközönséget, amit nem fed le a másik rádió.

HRM: A kereskedelmi rádióknál ez érthető, de egy államilag finanszírozott csatornánál nem lehet megoldani, hogy kiegyensúlyozottab legyen a zenei kínálat? Pár éve pont a Hangfoglaláson volt nagy vita abból, hogy miért csak az „alternatív” zenéket nyomja az MR2-Petőfi Rádió.

BG: Erről a Petőfi Rádió zenei szerkesztőjét kéne megkérdezni. A rockzene, bár mi szeretjük, de sok ember számára taszító. El kell fogadnunk, hogy mások is élnek rajtunk kívül ezen a bolygón. (nevet) Persze az állami rádiónak lehetne küldetéstudata, és valóban, a Petőfin rengeteg olyan zene hangzik el, ami a kereskedelmi rádiókban nem, és vannak köztük jók is, de rockzene kevés. Ez tény.

HRM: Szerinted mitől lesz egy dalból sláger?

BG: Annyi zenésznek feltettem már ezt a kérdést… A nagy slágergyárosoknak már rendelkezniük kéne annyi rutinnal, hogy előre tudják, miből lesz vagy lehet nagy sláger. De azt állítják, hogy nem tudják. Én sem tudom megmondani, de azt látom, hogy a zenekarok olykor tuti receptekhez nyúlnak. Vannak sémák, és ezeket újra és újra használják, hogy rádióba kerüljenek. Például rengeteg zenekar csinál egy-egy számából rádióbarát verziót a lemezre, amit már a jól bevált sablonokból rak össze. A Crazy is ilyen, vagy a Bon Jovi új dala, a Because We Can. Ez egy sablonhalmaz, de Bon Jovi pontosan tudta, hogy mit akar: az egész dal nagyon ritmikus, van egy iszonyúan himnikus refrén, a többi részben meg olyan „bonjovisan” ellötyög. Szerintem ők ezeket tudatosan csinálják és általában be is jön, mert a rádiók játsszák.

HRM: Rockzene elérheti még a slágerstátuszt manapság?

BG: Nem. A sláger egyik fontos ismertetője, hogy fülbemászik. És ezt elég kevés rockdal tudja produkálni, mert ezek viszonylag egyszerűbb dalocskák, olyanok, amiket akkor is tudnál dúdolni, ha nem szól melletted egy hangos gitár. A Led Zeppelin Stairway to Heaven dala – ami szerintem a világ leggyönyörűbb szerzeménye –, egy lassú résszel indul, utána a középrészben beindul egy iszonyatosan vad kalapálás, majd újra lenyugszik, és az egész tart tíz percig. Nincs az a rádió, amelyik ma ezt lejátszaná. (nevet) De akkor is volt benne egy dúdolható, fülbemászó rész. A Smoke on the Waterben is ott van a slágeresség, csak a gitárriffben. Ha ilyet tudna valaki produkálni… De ma már más idők vannak, másképp dolgoznak a rockzenészek, mint a ’70-es, ’80-as években.

„A jó zenei menedzsment nagyon hiányzik Magyarországon.”

HRM: Véleményed szerint miért nincs a rock- és metalzene mellett tehetős szponzoráció?

BG: Megint csak a Tankcsapdát tudom felhozni példaként, ők remek szponzorokkal állnak elő most már hosszú évek óta. A szponzorokat az érdekli, hogy mekkora tömeget tud elérni a szponzoráltja által. Tehát először kell tömeget szerezned magadnak, és utána jön a szponzor. 150 fős koncertekkel nem tudod magadhoz csalogatni a szponzorokat. Nyilván van imidzskompatibilitás is, tehát van olyan termék, ami a rockzenével nem hozható összhangba, mondjuk a Danone joghurt vagy az OB tampon, de nyilván sok ruhagyártó- és italcég már kompatibilis lenne a rockzenével. De ne felejtsük el, a rockzenében még önmenedzselés folyik, és ezt nem csinálja mindenki jól. Ehhez is érteni kell. A Tankcsapdánál a Fejes nagyon jól tárgyal és viszi előre ilyen téren a dolgokat, és emellett megvannak az embereik, akik abszolút profi módon menedzselik a zenekart. Nem biztos, hogy ha egy szóban nem túl erős rockzenész besétál egy komoly céghez, hogy ő szeretne beszélni a marketingigazgatóval, az működni fog. A jó zenei menedzsment nagyon hiányzik Magyarországon. Nagyon kevés pénz van jelenleg reklámokra és szponzorációra itthon, ezeket elcsípni komoly művészet. Ha TV-műsorok is nehezen tudnak szponzorokat szerezni maguknak, akkor egy rockzenekarnak még nehezebb. De egy jó menedzserrel és kellő tömegbázissal ez sem lehetetlen.

Készítette: Savafan, Tomka
Képek: TV2 Sajtószoba, Savafan