Wiseman vs. Nosferatu: Wisdom, Bloodbound, Tales of Evening - Barba Negra Track, 2014.07.18.

Az április harmincadikai nyitónap óta megállás nélkül zúznak a Barba Negra Track színpadán. A június és a július is kiabált a zenekarokért, talán csak augusztusban és persze az azt követő őszi-téli szezonban lélegezhetnek fel az Infopark lakói. Már akik nem csípik a rockzenét – én speciel imádom, amikor az iroda nyitott ablakain beszállingóznak az első gitárriffek. Ki is kapcsolom a számítógépet, s talán még le sem álltak a processzorhűtő ventillátorok, amikor odalépek a megboldogult ZP kapujához.

Wisdom, Bloodbound, Tales of Evening, persze fordított sorrendben. Utóbbiak a kihirdetett kezdést pár perccel előrehozva már a színpadon küzdenek, a rakparton görkorizók is tisztán hallják Dudás Ivett hangját. Fél hét táján még hálásak a deszkák, nem sok talp nehezedik rájuk, ekkor halvány utópiának tűnik az általam várt tömeg. Az idő szaladtával azért csak-csak befutottak még néhány tucatnyian, vagy tán még többen is. Na persze mindennek megvan az előnye, barátságos áron, villámfény sebességével érkezik a hűs Démon, ráadásul hidegen tálalva, ami ebben a napok óta tomboló gyilkos melegben igazi életmentő.

Dudás Ivettnek pedig nem csak a hangja szemrevaló; bájossága némi kontrasztot is képez a Tales of Evening maszkulin részlege és önmaga között. Az elsőre szolidnak tűnő hölgy azonban úgy pózol a deszkákon, mint Cans és Kotipelto, hangja pedig könnyen alagutat fúr magának a kemény(kedő) riffek között. Nem agysebész zene az övék – mondjuk nem mintha ez a megállapítás a másik két delikvensre nem lenne igaz –, de van benne valami kis varázslat, aminek köszönhetően szinte azonnal szerethetővé válik. Ez látszik a közönségen is, sokan jöttek miattuk, vagy legalábbis ismerték őket, többen énekelték Talesékkel a sorokat. Tomka megjegyezte tavaly, hogy az átvezető szövegeken lenne mit csiszolni, s ebben abszolút igazat adok neki: a "Köszönjük" háromszor-négyszer, amolyan falunaposan kikiabálva kicsit fura, de biztos vagyok benne, hogy fog ez javulni az idők során. Ja, és lehet, hogy szőröstökű (a kopirájt még mindig Mike-é) rockertársaim kiröhögnek érte, de például a záró Az én mesém a maga bájosságával, kedvességével egy igazi jókedvre derítő darab. De nyugi-nyugi, pár nap múlva már Behemoth-tal mosatom ki a fülemből a mézes-mázas dallamokat.

Patrik Johansson annyira laza, hogy majd' szétesik. A Bloodbound kő egyszerű heavy metalját hallva nem biztos, hogy egy sapkás-trikós, trendi csajmágnest képzelnék el az énekesi pozícióban, de ennek ellenére valahogy mégis nagyon illik a képbe. Lehet, hogy hangi adottságait tekintve nem egy Urban breed, de állítólag az az ipse még Jorn Landénál is kétszer kibírhatatlanabb, így nem csoda, hogy kitették a szűrét. Ráadásul az öt évvel ezelőtti Bloodbound buli nagy csalódás volt vele, persze erről ő tehetett a legkevésbé: úgy elnyelte a hangját a PeCsában dohogó technika, hogy maximum szájról olvasva jutottak el hozzánk a sorai. Itt minden klappolt, a Bloodbound az első néhány percet leszámítva (pont az ének katapultált a Nirvánába) jól szólt, az energikus Johansson pedig láthatóan remekül érezte magát első magyarországi koncertjén.

Az viszont még mindig rejtély számomra, hogyan bírta a hőséget szemöldökig sapkában. A démoni erőtől megtáltosodva otthon az volt az első dolgom, hogy előkerestem egy hasonló fejdíszt és kimentem pózolni az erkélyre. Két perc után levegőért könyörögtek a hajhagymáim, így kénytelen voltam levonni azt a faék egyszerűségével vetekedő következtetést, hogy Johansson valószínűleg nem teljesen normális. Ez már akkor is látszott, amikor a nagy grimaszolások közepette sikerült kiszerencsétlenkednie a mikrofont a kezéből, de annyira jópofa volt, hogy az ilyen húzásaival egymaga elvitte a bulit. Persze a többiek sem tétlenkedtek, az Olsson-tesók remekül érezték egymást, összeszokott, olajozott gépezetként ontották a slágereket. Az 'Unholy Cross' Moriájával nyitottak (meg amúgy a koncert előtt a Terminátor zenéje szólt, ami rendesen megdobta a hangulatmérőt, bár ahogy láttam, csak az enyémet), majd azzal a lendülettel átnyergeltek a Bless the Unholy-ra. Johansson jó svéd módjára nem hagyta ki a "We are from fucking Sweden" örökbecsűt sem, máskor pedig a Helloween után szabadon az ősbunkó "Are you metal?" háromszavassal zaklatta a népet. Azok vagyunk, kérünk még. Kaptunk még. A ragadós refrénű, de ritka nagy klisékkel telepakolt When Demons Collide, a szintén a legfrissebb albumon helyet kapó, na meg címadó In the Name of Metal és az egyik legnagyobb slágerük, a Book of the Dead rendesen megmozgatta a szállingózó tömeget.

Energikus, odapörkölős buli volt ez, a maga egyszerűségével. Sosem volt egy nagy mágus a Bloodbound, van náluk ezer meg ezer ihletettebb banda, de amit itt koncert címszó alatt műveltek, az előtt le a sapkával (Johanssoné maradhat, aki talán még malackodás közben sem válik meg tőle). Élvezték és mi is élveztük, reméljük nem kell rájuk újabb öt évet várni. S bár nyilván nem akkora sztárok, hogy fennhordják allűröktől eldugult orrukat, de azért jó volt látni, hogy mindenkivel kedélyesen beszélgettek, pózoltak és fotózkodtak. Szimpatikus arcok, nincs ezen mit szépíteni, ezzel pedig már lehet nyerni egy fél háborút.

Setlist:

Moria / Bless the Unholy / When Demons Collide / Drop the Bomb / Behind the Moon / In the Name of Metal / Metal Monster / Metalheads Unite / Book of the Dead /// Nosferatu

Na és mit tud villantani ezek után az a Wisdom, ami számomra mindig is egy kicsit megfejthetetlen volt? Na nem a bonyolultnak még jóindulattal sem nevezhető heavy metalja miatt, hanem azért, mert koncerten soha nem éreztem azt az átütő erőt, mint ami a lemezeiből, vagy legalábbis a legjobból és legfrissebből, a 'Marching for Liberty'-ből árad. Félreértés ne essék: egyáltalán nem volt rossz ez a találkozás, hiszen egy több, mint korrekt bulit kaptunk az arcunkba, de (talán az elmúlt évek hangos sikerei után) tőlük mindig egy fokkal többet várok.

Azt viszont nagyon szeretem bennük, hogy mindig határtalan lelkesedéssel lépnek ki a közönség elé, amelynek lélekszáma ekkorra már pár százra rúgott, de még mindig értetlenkedve álltam az előtt, hogy egy hétvégére időzített, ezerötszáz forintos bulin szellőznek a Track deszkái. Szóval alázattal, jókedvet sugározva, emelkedett hangulatban érkeztek meg, s ekkorra már a Nap is belőtt magának egyet, így impozáns képet mutatott a kék nyalábokkal felnyársalt színpad, a srácok háta mögött pedig a 'MFL' borítója díszelgett a hatalmas kijelzőn. Persze tiszteletét tette a két óriásmadaranytú is – mindehhez pedig jött a profi kiállás és a tetszetős egyenruha. Nem a ruha teszi a rockert, meg amúgy senkit sem, de nem átallok piros pontot adni, ha egy zenekar ennyire figyel erre. A Wisdom az elmúlt években annyira profi zenekarrál nőtte ki magát, hogy elképzelhetetlen, hogy ilyen téren ne legyen minden élére vasalva, s ne adj isten szedett-vedetten nyomjon le 14 számot. Legalábbis most ennyit nyomott.

Kétlem, hogy bárkinek panasza lehetett a dallistára, ami egyben azt is jelenti, hogy nem volt túl nagy meglepetés, még a borítékolható feldolgozás is jött, maximum az volt a kérdés, hogy melyik: ezúttal (is) a jó öreg Wasted Yearsre esett a választás, amelyre Johansson barátunk is visszarongyolt a színpadra. Vicces volt látni Gabit és Patrikot egymás mellett, virított a srác a Bölcsek között. De azért a Wasted Years előtt is történt egy s más: jelentem, a Somewhere Alone döngedező riffjei és ragadós refrénje, a Heaven and Hell ultradallamos és sikamlós vonalvezetése és a szintén dallamhegyektől roskadozó Live Forevermore akárhányszor meghallgatva és akárhányszor előadva is ütnek. Hát dallamérzékben nincs hiány, ez tény. Ráadásul NG jobbik formáját cipelte magával erre az estére, így a dallamok ténylegesen a helyükön voltak, Molnár Máté nagy kedvvel járatta a bőgőt, Balázs pedig szilárdan egyben tartotta az egész produkciót. Máténak (mármint Molnárnak) nagyon jól áll a "főnöki poszt", ha nem tudná az ember, hogy ki kicsoda, akkor is hamar rájönne, sugárzik belőle egyfajta vezetői kiállás.

De ha minden odaver és minden vérprofi, akkor mi szükség volt a felvezető sirámokra? Az, hogy hiába ütlegeltek a dalok, a betonba mégsem sikerült beledöngülniük. Biccentgettem párat, rőzsét is ráztam volna, ha lett volna mit, doboltam a lábammal ritmusra, de a földbe még így sem sikerült gyökeret eresztenem, így Nosferatu és Wiseman virtuális párbaját előbbi nyerte. De sebaj, mert ismét teszek egy próbát, ráadásul nem adunk egymásnak túl sok pihenőidőt, hiszen szombaton a RockParton újra támad a Wisdom. Igaz, elég korán (17:45) kezdenek, de reméljük, hogy a fesztiválkörítéssel megspékelve végre meglesz az a bizonyos wow-effektus, és a mindig rizikós fesztiváltechnika is mellettük, mintsem ellenük fog dolgozni.

Setlist:

Marching / War of Angels / God Rest Your Soul / Somewhere Alone / Wheels of the War / Heaven and Hell / The Martyr / Failure of Nature / Wisdom / Fallin' Away From Grace / Marching for Liberty / Live Forevermore / Take Me to Neverland /// Judas / Wasted Years (Iron Maiden)

Szerző: Jocke
Képek: Jocke & Savafan
Köszönet a Barba Negra Tracknek!