Judas Priest: Redeemer of Souls

írta Csemény | 2014.07.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Sony Music Entertainment

Weblap: http://www.judaspriest.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

„The Priest is back!” Az ismerősen csengő jelmondattal ezúttal nemcsak egy vadonatúj Judas Priest-albumot van szerencsénk üdvözölni, hanem egy nagy kanyart is tehetünk vissza a Ripper-éra előtti Priesthez. A 2008-as 'Nostradamus' óta Downing „dezertálása”, a 120 koncertet felölelő Epitaph Tour, majd Rob Halford betegsége is lassította a ’Redeemer’ megalkotását. Éveken át csak hírmorzsákból, interjúrészletekből szimatolhattunk az érkező anyag után, melyek sokat sejtettek. Ian sokakban váltott ki euforikus örömet, amikor kijelentette, a Nostradamus-koncepció után az ötösfogat visszatér az ’Angel of Retribution’-nel megkezdett útra, és egy minden elemében klasszikus JP-album van készülőben. Nekem azonban tucatnyi hallgatás után úgy tűnik, bizony régebbre, és a Priest sokszínű zenei világának több korszakához kanyarodtak vissza, ami számomra az új lemez egyik legnagyobb „szexepilje”.

Viszont a felvezetők talán túlságosan is hangzatosnak bizonyultak, hiszen Ian után a Metal God az alábbi szavakkal szólott nyájához: „…és minden benne lesz, amit [a rajongók] szeretnek a Judas Priestben”. Nemcsak maga a zene, hanem a várakozások is tehetnek róla, hogy ez az album bizony megosztó lett. Mi az ember első gondolata Halford szavait olvasva? Hogy jön a ’Painkiller Vol.2’! Nos, itt van a kutya elásva. Befogadáslélektani szempontból a ’Redeemer’ sokkal problémásabb, hiszen a ’90-es mestermű agresszivitásával és mindent elsöprő lendületével szemben tagadhatatlanul nehezebben ragad. De legalább a várakozásnak vége.

Két elkerülendő hibalehetőség merült fel bennem a ’Redeemer’ elemezgetése közben. Az egyik a túlzott tisztelet miatti dicshimnuszzengés, a másik az elsőre monotonnak és nagyon hosszúnak tűnő anyag csúcsteljesítményeinek figyelmen kívül hagyása. Kezdjük az előbbi kategóriával.

Hallgatva a lemezt, azonnal arcon csapja az embert egy elsőre érthetetlennek tűnő hangzás. Mi a francért nem lehetett az Epitaph DVD-hez legalább hasonlító, hathatós dörrenést elkövetni? Onnan azért tényleg úgy állt fel az ember, hogy „oké, nincs több kérdésem…” Bizony rögtön kompromisszumra kényszerülünk, és túl kell tenni magunkat rajta. Főleg a Glenn és Richie által játszott intróknál és unisonóknál zavaró a túleffektezett, nyers és szikár gitársound. De ami még ennél is nagyobb probléma, az a ritmusszekció háttérbeszorulása. Többször is végighallgattam a lemezt, csak Iant és Scottot górcső alá véve, de szó szerint koncentrálnom kellett, hogy kihalljam őket. A basszust pár részt kivéve még csak-csak el lehet csípni, de Scottból a tamokon és a halk cineken kívül a lemez túlnyomó részén elvétve hallatszik valami. Ebből egyenesen következik, hogy óriási felelősség hárul a gitárosokra, és persze Halfordra. Egy 18 tételes, majdnem másfél órás anyagon minden szem, pontosabban fül három emberre mered, aminek megvannak a veszélyei. Elég, ha becsúszik egy-egy ötlettelenebb riff, átlagosabb dallam, vagy egy viszonylag hosszabb énekrész közepes hangtartományban, és máris cseszhetik az egészet, mert unalmas lesz (lásd Hell & Back), hiába gondoltak át minden számot.

Az album második átka a gyakori középtempó, és a felületes hallgatással biztonsági megoldásnak ható riffek. A ’Redeemer’-nek még a húzószámai, mint például a Metalizer, a Battle Cry vagy a Halls of Valhalla is olyanok, mintha megszelidített ’Painkiller’- vagy ’Defenders’-dalok lennének, a Hell Patrol kisöccseként született címadóról nem is beszélve. Emellett Rob Halford sem vállalta túl magát, ami egyrészről abszolút becsülendő, viszont a visításoktól eltekintve mély tenor és magas bariton hangtartományba eső hangok szintén altató hatásúak. Ezt egy remek húzással a Halls of Valhallában sikerült némileg váratlanul megtörni, ahol Rob a legpokolibb mélységekig süllyedő hörgést produkál. Ilyet talán még nem is hallhattunk tőle, hiszen eddig csak a Victim of Changesben kaptunk egy kis hörimöri-féleséget a ’Sad Wings’-en, és egy-egy komoly „growlingot” a Painkiller koncertverzióiban. De az is hozzátartozik, hogy amit a Metal God elvállalt, azt tökéletesen el is végezte.

Az idegesítő apróságok táborát erősítik még néhol a klisés szövegek is. Legutóbb a ’Nostradamus’-nál nem kellett, hogy ilyesmi miatt fájjon Halfordék feje, hiszen adott koncepcióval dolgoztak, és a kutyát sem zavarta a dolog. Előtte viszont Rob és Ripper is megénekelt már a világon minden elképzelhető végletekig fokozott látomást, kataklizmát és beteljesülést, ezért tűnhet ötlettelennek pár dal. Egy további zavaró megoldásnak bizonyult a refrénekben Glennék „repedtfazék-hangon” bemutatott vokálozása. Összességében tehát a negatívumok hiányérzetté sűrűsödnek. Olyan korábbi klasszikus nóták agresszivitása és a megalkuvást nem tűrő sodrása hiányzik a ’Redeemer’-ről, mint például a Leather Rebel, ami most már lassan 25 év elteltével is újra meg újra úgy hasít bele a csendbe, mint egy varrógép a szövetbe. Bár a lemez sokkal direktebb a melankolikus és nagyívű ’Nostradamus’-nál, legalább annyi hallgatást igényel, de megéri engedni, hogy megváltsa a lelkünket. 33 000 „heavy metal maniac” már üdvözült a tengerentúlon, ugyanis ennyi példányban kelt el a ’Redeemer’ Amerikában egy hét alatt, ami a Priest eddigi legjobb eredményének számít. Ezen lelkek vagy nagyon elvetemült rajongók, vagy nagyon bejöttek nekik a felvezető videók. Lássuk, miért jártak jól!

Halfordék minden bosszantó hiba ellenére olyan maradandó alkotásokkal is előrukkoltak a ’Redeemer’-en, amelyek ha nem is szuperslágerként, de odaférnek a ’Stained Class’-ra, a ’Defenders’-re, vagy akár a ’Painkiller’-re is. Gondolhatunk itt a Halls of Valhallára, a Crossfire-re, a Battle Cry-ra, „Damoklész Kardjára”, vagy akár a Beginning of The Endre is. De amúgy kevés új dal sorolható be egy az egyben bármely korábbi album stílusába: feltűnő a dallamok és zenei elemek különböző forrása.

Minden hallgatással egyre inkább izolálódnak a dalok, és mindegyik életre kel, mindegyiknek megvan a maga karaktere. A dalok nagy része több album vagy korszak köntösét is megkapta, és ezekre a köntösökre borul állandóságot képezve az ’Angel of Retribution’ fátyla. A korábbi lemezekről ismerős elemek mellett ki-ki hozzátette a maga stílusát. Nem egy dalban fellelhetők a Fight, valamint Halford szólóprojektjeinek nyomai. Aztán a Black Sabbath-osként ható nótákat „Júdás pap legifjabb ministránsának”, Richienek tudhatjuk be. Faulkner hatása a megszokott mutatós szólók mellett tetten érhető többek között a Sword of Damoclesen, a March of the Damneden, de legmarkánsabban a Crossfire-ön. Utóbbi bluesos alapja és intrója is a ’Dehumanizer’-ről az I szerkezetét alapul véve a Sabbath egyik legerősebb korszakát idézi. A March of The Damnedben még Halford is hozzájárul a „sabbathosításhoz”, ebben pedig már komoly gyakorlata van, hiszen Iommiék 2004-es koncertjén Camdenben ő helyettesítette Ozzy-t, méghozzá nem is rosszul.

Érdemes megfigyelni egy-egy dal felépítését, például az egyik legjobban eltalált Halls of Valhalláét. Tipikus beúszós Priest-intro friss dallammal, tempóban a Judas Rising és a Demonizer között, az alapriff megint csak a Judas Risingra hajaz, de érezni rajta a ’Killing Machine’ és a ’Stained Class’ hatását is. Halford pedig egy vadállat. A már korábban említett hörgés lenyűgöző, és a sikolyokkal sem kell szégyenkeznie. Sőt ha belegondolunk, hogy egy évvel ezelőtt még tolószékben ült, kifejezetten elégedettek lehetünk. Egy másik véglet az első korongot záró lassú tétel, a Beginning of The End, amelynek címe a Black Sabbath ’13’ albumának nyitótételével cseng össze, a hangulata pedig szinte csak Blackmore-ék Rainbow Eyes-ához fogható. A dal valahol az Angel és a Beyond The Realms of Dead hibridje, amit a ’Sin After Sin’ pszichedelikus ízével oltottak be. Az esszenciát pedig csak Eulogy-hez fogható keserűség teszi az egyik legszebb Priest-balladává. Utóbbi dalnál is feltűnő, de a többin is abszolút érezhető, hogy igyekeztek harmonikus, dallamos refréneket írni, talán ettől sem annyira agresszív a lemez.

A két mintadalon kívül, említésre méltó húzás a Dragonaut szólója is, ami a Between The Hammer And The Anvil reinkarnációja. Szuggesztív dal lett a Secrets of The Dead, ami annyira gonosz hangulatú, hogy pár lassabb részénél Matt Barlow fojtott hangját beleképzelve simán működne Iced Earth-ként is. A Secretsben ott van az A Touch of Evil hangulata, a ’Painkiller’ sötétsége, és Halford szólóanyagait is érezni rajta. Aztán vegyünk egy laposabb számot, például a Hell And Backet. Egy viszonylag unalmasabb dal, semmi extra… Viszont ha megnézzük, még ez is több témából épül fel. Megint csak egy Beyond The Realms-os indítás, majd egy a Blood Red Skies kezdésére hasonlító sort követően, ’Turbo Lover’-ös irányt vesz a szám, csak éppen komorabb, a ’Nostradamus’ első lemezére vett Death középrészéből ismerős ritmikával és dallamokkal. De megszámláhatatlanul sok apró mozzanat, összecsengés és érdekesség lapul meg a ’Redeemer’-en, amit meg sem próbálok felsorolni. Már csak azért sem, mert eddig kb. hússzor hallgattam meg a lemezt, és még mindig találok újdonságokat.

Hogy visszatérjünk a jobban sikerült tételekhez, a Battle Cry-t is állati jól eltalálták, számomra abszolút a W.A.S.P. The Heretic (The Lost Child)-jának hangulatát idézi meg az ’Angel of Retribution’ köntösében. Ám nemcsak az első korongon, hanem a bónusz lemezen is várnak ránk élvezhető pillanatok. A két lemez között mintha lenne egy cezúra, ugyanis a másodikon található öt dal sokkal homogénebbnek tűnik, és egyenesen a ’British Steel’–’Point of Entry’–’Screaming For Vengeance’ trió világába kalauzol. Talán csak a Creatures lóg ki egy kicsit, ami – mivel a verzéket tekintve a Green Manalishire és a Heavy Metalra is hajaz – erősen húz a ’Killing Machine’ és a ’Ram It Down’ felé is. De a Snakebite-ot vagy a Bring It Ont kagylózva még egy kis AC/DC-t és ZZ Topot is hallani vél az ember. Summa summarum, tényleg sokszínű anyagról beszélünk.

A legutolsó Never Forget című dal összecseng a Beginning of The Enddel, de talán a Halls of Valhalla is a Judas Priest közelgő búcsújára akar utalni. A Never Forget lazasága és közvetlensége már tényleg elég egyértelmű. Ezt a dalt mintha egy samplerről benyomott koncertoutronak találták volna ki a maga egyszerűségével és közvetlenségével. Végighallgatva ezt az albumot, azért beleborzong az ember, hogy mi minden van a Judas Priest legénysége mögött. A ’Nostradamus’ után nagyon adta volna magát egy megabúcsúkoncert szimfonikus zenekarral, meg minden földi jóval. A történet vége szemmel láthatólag sajnos közeleg, de még nem érkezett el.

Pontszám: 7.5