Egypercesek #4: Wild Throne, U.D.O., Nazareth, Jordan Rudess

Ütős kis csapat pihent meg nálunk a nyár derekán: az őskövület Nazareth már a huszonharmadikat szabadította a világra, az elnyűhetetlen metaltörpe az Orosz Birodalmat ostromolja, a billenytűhős Jordan Rudess kétszer is beköszön, a washingtoni Wild Throne pedig vért köpül nekünk.

Kis újdonsággal is szolgálunk, az adatlapokról közvetlenül elérhetitek a zenészek vagy zenekarok közösségi oldalait, vagy belefülelhettek a zenébe a Spotify-on keresztül.

Ha megjelenése óta megállás nélkül pörgeted az új Mastodon lemezt, akkor muszáj meghallgatnod a ’Blood Maker’-t. Ha ugyanis a mozihoz hasonlóan a lemezhallgatásnál is lenne rövid felvezető alkotás (kísérőfilm), akkor az amerikai trió EP-je perfektül passzolna a Mastodon déli mocsárhangulatból és agyas, kifinomult progból gyúrt zenéjéhez. A Wild Throne-on olyan georgiai, a sludge-ból a prog felé hajló bandák mocsokja virít védjegyként, mint a Baroness és a Kylesa. A rájuk jellemző, tiszta vokálokkal kevert, de a tüdőmélyről kiszakadó ordibálást/őrjöngést Joshua Holland nyers és őserejű módon műveli, de közben a nu prog bandák légies, magas fekvésű dallamait is belesimítja az összképbe. A néhol kontrollált káoszba hulló zene is alápolcolja a sokat emlegetett Mars Volta-párhuzamot, bár Holland hangja korántsem olyan extrém, mint Cedric Bixler-Zavaláé.

A ’Blood Maker’-en mindössze három szám kapott helyet, de abból a nyitó, a The Wrecking Ball Unchained mindjárt mestermunka. Ahogy a megbolydult gitárriffek kilengése fültövön kapja a hallgatót, annál csak Holland négysoros verzéket nem ismerő, feltartóztathatatlanul ömlő, és pofátlanul ragadós éneke csap oda jobban. A Ross Robinson (Machine Head, At The Drive-In stb.) által kikevert, kicsit poros, de a hangszereknek saját teret adó hangzás harap, és ehhez elég megfülelni a lefojtott, kísértetszerű vokálos felvezető után kitörő Shadow Desertset, amelynek közepébe egy olyan falszaggató ősrockos betétet ékeltek, amit a Graveyard vagy a Kadavar is elirigyelne. Az EP legmarconább darabja a címadó, amely talán a legkevésbé fókuszált szám, nem nagyon tart sehova, de a felvonultatott erő, dinamika és technikai tudás itt is lenyűgöző.

A Wild Throne nem újít a műfaján, de friss erőt hoz az újvonalas amerikai progresszív bandák közé, miközben a déli stoner-gyökerű zenekarok piszkát is megőrzi. A dalszerkezeteken lehet még agyalni, de a mindössze tizenöt perces bemutatkozást hallgatva a nagylemez se fog kútba esni ötlethiány miatt. Az év legerősebb debütálása.

Az utóbbi időben sűrűsödnek az U.D.O. koncertfelvételek. Míg az első hivatalos videóra ('Nailed To Metal') 2003-ig kellett várni az 1987-ben alakult csapat rajongóinak, azóta 2008-ban ('Mastercutor Alive'), 2012-ben ('Live In Sofia') és idén is adtak ki élő anyagot. Utóbbi kettőt a trendeknek megfelelően nemcsak DVD + 2 CD, hanem BR + 2 CD változatban is, igényes digipak csomagolásban. Sőt, az idei termésnek még a grafikája is jobb!

Ha Udo Dirkschneider nem is, az U.D.O. zenekar megfiatalodott. A hátgerincproblémái miatt Accept dobosból U.D.O. gitárossá devalválódott Stefan Kauffmann és a pályáját a Gotthardban Leo Leoni másodgitárosaként kezdő Igor Gianola is távozott, jött két tehetséges fiatal, hogy fiatalosan, mosolyogva új lendületet adjanak a bandának, miközben még pár remekbe szabott gitárszólót is bemutatnak. A két fiú két ellentétes karakter: a finn inkább a neoklasszikus futamok mestere, míg a Vandenberg-képű orosz ízesebben, bluesosabban játszik, úgy látszik, Udo végre megtalálta Wolf Hoffmann utódját, már ami a gitározási stílust illeti. Zeneszerzőként még nem tette le névjegyét, ki tudja, talán nem is fogja? A ritmusszekció a régi, a műsor viszont teljesen új. Vagyis régi. Mert míg korábban a TOR-albumokat és az Accept-újjáalakulás utáni éveket preferálták, addig most a korai U.D.O. lemezek dalai köszöntek ránk a vadonatúj ’Steelhammer’ album nótái között. A legfájdalmasabb, hogy ehhez bevettek egy billentyűst, aki úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen.

Bár csak most jelent meg, az anyagot már tavaly szeptemberben felvették, a turné elején, így a budapesti koncerttől némileg különbözik a program. De a leglényegesebb változás, hogy amíg mi legalább a ráadásban kaptunk egy adag nosztalgiát a régi Accept-slágerekből, addig az orosz piacot mindig szem előtt tartó germánok Moszkvában egy Metal Heart (és egy a lemezről érthetetlen módon lemaradt Balls To The Wall) után a Poezd Po Rossii című csasztuskát adták elő egy orosz balalajkaművész kíséretével, Andrey Smirnov beépített Katyúsa-szólójával megőrjítve az oroszokat. Akinek ez megfekszi a gyomrát, annak nem muszáj végighallgatnia, csak a bónuszok közé tették fel, egy "Kulisszák mögött" és egy, a ’Live In Sofia’-ról lemaradt korábbi dokumentumfilm (Travel Documentation From Russia) mellé, melyen még Kauffmann és Gianola szerepelnek.

A jól fényképezett anyag érdekes, (a "Behind The Scenes"-ben még Udo fejkamerájáról is vannak felvételek) 5.1-es hanggal szól, és a hozzáadott 2 CD-n a teljes főműsor szerepel (a Trainride In Russia itt sem része a hivatalos programnak). Ha láttad a 'Live In Sofia'-t, és kiábrándultál, akkor itt az ideje, hogy megnézd a 'Steelhammer - Live From Moscow'-t és újra beleszeress! Teljesen új műsor, - az egyetlen átfedés a Metal Heart - és teljesen új felfogásban előadott dalok.

A Nazareth számomra meghalt, amikor a dalszerző-gitáros Manny Charlton 1990-ben elhagyta a zenekart. Persze élőhalottként azóta is jelentetnek meg lemezeket, de láttam az összes Kaptár filmet, úgyhogy tudom, ha nemholtakkal kerülsz szembe, a jelszó: Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Hát most elvesztette a fejét a banda, amikor Dan McCafferty is bejelentette távozását. Amikor azonban Darrell Sweet 1999-es halálakor Pete Agnew benyomta fiacskáját a csapatba, a banda az Agnew-család fő és egyetlen megélhetési forrásává vált, úgyhogy most mégsem hagyják ezt a fejvesztett zombit megdögleni. Kíváncsi leszek, mit szerencsétlenkednek még össze!

De ez a lemez Dan McCafferty hattyúdala, s mint ilyen, hordoz még magában némi eredetiséget. Csak nagyon kell keresni, hogy megtaláljuk. A nyitó Boom Bang Bang annyira rossz, hogy a Soundcloudon meghallgatható album első dala után felére esett vissza az érdeklődők száma, s csak egyhatoduk jutott a lemez végéig. Pedig ott van a lényeg elrejtve. Mintha a Mr. Big To Be With You-ja mintájára a lemez végére tettek volna poénból még két nótát, csak hogy kitöltse a tervezett műsoridőt, s az erőlködésmentes szerzemények sokkal jobbak lettek, mint a görcsösen összehozott búcsúalbum.

Pedig a Back 2B4 is kellemes akusztikus nótának indul, de nem elég jó a refrénje, pedig egy dallamosnak tervezett számnál nem árt, ha nem csak a zenészek élvezik a végeredményt. Dan karcos hangja a zenekar védjegyeként most is reszel, de a magasakat már hanyagolja. Meg se próbálnak olyan dalokat írni, ami egy kicsit is igénybe venné. Pedig tudna ő, nemrég még az orosz Pushking albumán két akkorát énekelt, hogy a balladaválogatásukra felfért volna. Csak hát azt a nótát meg kellett írnia valakinek és az nem a Nazareth volt, hanem Konstantin Shustarev. A Winter Sunlight is óvatos próbálkozás, de a kappanhangú dob tönkreteszi. Apropó dob: Lee Agnew teljesítménye... mit mondjak? Nem mondom, hogy pontatlan a csávó. Olyan, mint a metronóm. Kb. annyira izgalmas is a játéka. Apja beülteti a szám elején, hogy: Ezt üsd, fiam! És ő azt üti a dal végéig. Sehol egy érdekesebb pörgetés vagy ellenpontozás, tak-tak, tak-tak. A Long Long Time-ban pedig még egy kis technós dobgépet is bevetnek a "modernebb" hangzás érdekében. Akkor már inkább a humán metronóm! Három dalt hallottam a lemezen, amit érdemes volt meghallgatni, a Razamanaz ízű Punch A Hole In The Sky, illetve az említett két záró nóta, a Speakeasy és a God Of The Mountain. Erre elég lett volna egy maxit áldozni!

A Dream Theater billentyűse az előző év végén valami olyan dologba vágta a fejszéjét, amit először magam sem nagyon értettem. A Pledge Music oldalon a rajongók anyagi támogatását kérte ahhoz, hogy elkészítse új szólóalbumát, az ’Explorations’-t. Hogy miért volt erre egy ilyen szintű és népszerű zenésznek szüksége? Erre egyszerű a válasz. A 2004-ben megjelent ’Rhythm Of Time’-ig minden önálló kiadványának joga a kiadóké, így maga Jordan nem tud velük mit kezdeni. Ezt a helyzetet elégelte meg a „Mágus”, és ezért ily módon kezdte meg a munkálatokat. A 10-től 10 000 amerikai dollárig adható támogatások gyorsan pörögtek, így már 2013 decemberében megjelenhetett az első kiadvány ’All That Is Now’ címmel.

A lemezen 12 szerzemény hallható, amelynek nagy része improvizált, rögtönzött. Minden egyes mű önálló hangulatot és érzelmi állapotot tükröz. Hogy milyet? Az érzelmi skála igen nem annyira színes, hiszen a búskomor, melankolikus dallamok vannak többségben. Talán ennek a szomorkás hangulatnak, állapotnak köszönhetően válik fogyaszthatóvá a lemez. A klasszikus zenével való napi kapcsolatom ellenére még nekem is csak a hasonló lelkiállapot volt az ideális ahhoz, hogy elővegyem ezt a fantasztikus kiadványt. A modern, rohanó világban kellenek olyan nyugvópontok, amikor kiengedi az ember a gőzt és a feszültséget. A romantikus stílusú billentyűs muzsika ehhez kiváló.

Számomra érdekes az, hogy elsősorban a digitális letöltéseket preferálva készült el az album, hiszen maga muzsika egy interaktív alkalmazáshoz készült, amelyet szintén Jordan fejlesztett ki. A régimódi gyűjtőnek, mint én, a kézzel fogható változat beszerzése csak az USA-ból sikerülhet.

A Pledge Music segítségével indított adománygyűjtés csak ez év márciusában ért véget, amikor teljes egészében elkészült az ’All That Is Now’ mellé az a szimfonikus album, amit a Dream Theater billentyűse ’Explorations’-nek keresztelt. Maga az ötlet még 2010 környékén pattant ki egy venezuelai koncertszervező fejéből, aki azt ígérte, hogy ha Jordan ír egy szimfonikus művet, akkor ehhez talál egy olyan zenészt, aki ezt meghangszereli, hogy be tudják mutatni. Emanuel Abramovits szavai nem bizonyultak üres fecsegésnek, hiszen Eren BaĹŸbuÄŸhoz eljutott az ötlet híre és el is készítette a vállalt hangszereléseket. Az akkor még egy tételes művet be is mutatták Venezuelában. Bő három évvel később az internet segítségével egy másik szakember is bekerült a képbe, nevezetesen MichaĹ‚ Mierzejewski, aki egy csodálatos tribute albumon vezényelt, amin a progresszív metal ikonjának művei szimfonikus változatban hallhatóak. Ahhoz, hogy Jordan együtt tudjon dolgozni a lengyel Sinfonietta Consonusszal, a földrajzi és az anyagi akadályokat is le kellett küzdeni, de ez a rajongók adományának köszönhetően már biztosított volt.

Hogy mi született meg ebből a produkcióból? Véleményem szerint a progresszív stílus egy ikonikus albuma! A klasszikus értelemben vett zongoraverseny találkozása a modern technikával. Merész ötlet főszereplőkké tenni a szintetizátort és egyéb elektronikus kütyüket, de ez Jordan Rudess névjegye: vigyünk a jól bevált régi dolgokba valami merően újat.

Az első tételben a főszerep a „koncertzongoráé”, míg a lassú tételnek számító másodikban és az ismét mozgalmas harmadikban a szintetizátoré. A romantikus zongoraverseny hatásain túl az impresszionista hatások és a filmzene jegyei egy műben igazán érdekes egyveleget alkotnak. A három részből álló címadó mű után Jordan korábbi szerzeményei is megszólalnak, ezek előadásához kiváló segítőkre talált Guthrie Govan gitáros és Collin Leijenaar dobos személyében. Előbbi gitárszólója nagyon tetszett, mert az újraértelmezett dalból nem lógott ki, nem volt hivalkodó. A fiatal holland dobos pedig csak annyit és csak akkor ütött, amikor és amennyit kellett. A Dream Theater billentyűsének emberi oldalát kiválóan megmutatja az a kis szösszenet, amely az A Pledge To You címet kapta az albumon, ezzel ő köszöni meg a rajongók segítségét. Már több mint tíz éve figyelem Jordan Rudess munkásságát, de ilyen profi és szerethető zenével, ennyire élvezetes kiadvánnyal rég nem találkoztam tőle...