Timo Tolkki's Avalon: Angels of the Apocalypse

írta MMarton88 | 2014.07.02.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://avalonopera.com

Stílus: Power metal opera

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Hajlamos vagyok elkövetni azt a hibát, hogy újra és újra túlságosan jóindulatú vagyok Timo Tolkki újkori lemezeivel. Mindig meghallom bennük a lehetőséget, azt, hogy ebből egy kis ügyességgel többet is ki lehetett volna hozni, aztán a kritikaíráskor jelentkező túlzott lelkesedésem után rendszeresen soha többet nem veszem elő a finn gitáros dolgait. Gyorsan le is lövöm a poént, ezúttal ez nem így lesz, noha a dolog miértje meglehetősen szomorú: az ‘Angels of the Apocalypse’-ből még a legjóindulatúbb kritikusnak sem egyszerű kihallani bármit is, ami ezt az albumot kiemelkedővé tenné.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni a koronggal kapcsolatos érzéseimet, talán azt mondhatnám, hogy Tolkki eltévedt. Egész egyszerűen nem találja a helyet napjaink zenei palettáján, próbál a múltjába kapaszkodni, és megújulni is egyszerre, de csak kesze-kusza erőlködés a végeredmény. Az ‘Angels of the Apocalypse’ metal opera (méghozzá már a második rész), olyan vendégekkel, akik ha 10-12 évvel ezelőtt állnak össze, a melodikus metalhívők egy emberként ugrottak volna kíváncsiságukban talpra. Tolkki, Fabio Lione, David DeFeis vagy Zachary Stevens ma már bőven nem örvend akkora népszerűségnek, mint hajdanán, bár a fémszíntéren jártasabbak talán még mindig szimpatizálnak ezekkel a srácokkal. Rajtuk kívül még ott van Elyze Ryd, Simone Simmons vagy Floor Jansen, az ő nevük még el is adhatná ezt a korongot... ha lennének rajta jó dalok.

Talán elsőre a legszembetűnőbb hiányosság a rettentő gyenge hangzás: a gitár halk, a kórusok erőtlenek, a szimfonikus betétek rém gyengén szólalnak meg. Ennek a lemeznek úgy kellene megdörrennie, mint anno az ‘Elements 1’-nek, és máris hallgathatóbb lenne. Egy fokkal. Mert a másik kritikus pont a gyenge dalokban rejlik. Tolkki úgy döntött, hogy ezúttal merészebb lesz, és kilép a Startovarius standard europower slágervilágából. Ez egyrészt jó, mert Tolkki borzasztó kiszámíthatóvá és önismétlővé vált az utóbbi években, másrészt meg nem jó, mert hallhatóan nincs dalszerzői érzéke máshoz.

A nyitás még bizalomkeltő, a Jerusalem Is Fallingban Lione nagyot énekel, egy teltebb, az epikusabb részeket jobban kidomborító hangzással igazán ígéretes is lehetne. Innentől viszont indul a lejtmenet. A Design The Century egy kiherélt popdal, rémerőtlen kórusokkal, a Rise Of The 4th Rich pedig David Defeisszel együtt sem több szenvedésnél. Borzasztó ötlettelen refrén, ráadásul még George W. Bush is megszólal egy monológ erejéig a dalban, nem áll össze az egész. A lemez összvissz két jó dalt tartalmaz, ezeket egymás mögé helyezte Tolkki: a Stargate Atlantis és a The Pradaise Lost két „Strato-sláger” Lionéval és Floorral. Jó, egyik sem egy Paradise, egy Eagleheart, vagy egy S.O.S., de aki régen bírta Tolkkit, az simán elszórakozhat velük. Szerethető, fülbemászó, remek szerzemények.

Innentől viszont a lemez teljesen élvezhetetlen. Azt, hogy Tolkkinak mennyire elképzelése sincs arról, hogy mi történik manapság a zenevilágban körülötte a You`ll Bleed Forever példázza a legjobban. Ez egy „rádiós popdal” akar lenni, egy olyan embertől, akinek fogalma sincs arról, hogy 2014-ben milyen popdalokat is játszanak a rádiók. A '90-es évek közepén Celine Dion, Mariah Carrey és Whitney Houston énekelt ilyesmi slágereket, na most azóta egyrészt eltelt húsz év, másrészt meg kiderül, hogy noha Floor tehetséges metal énekesnő, sajnos a fenti dívákkal nem emlegethető egy lapon a hangja. Fájdalmas időhúzás, de a helyzet a későbbiekben sem javul, a Neon Sirens az egykori Savatage-torok Zachary Stevens tolmácsolásában előadott középszürke, keménykedni akaró rock dal, a maradék ballada, és a kötelező lírai zárás pedig lubickol a középszerűségben és a semmitmondásban.

Pontszám: 3