Masterplan: MK II
írta Tomka | 2007.03.01.
Megjelenés: 2007
Kiadó: AFM Records
Weblap: www.master-plan.net
Stílus: power metál
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Van-e élet Jorn Lande és Uli Kusch után? Lehet-e pótolni egy bandában az egyik fő dalszerzőt, és korunk egyik legtehetségesebb, legegyedibb orgánumával rendelkező énekesét? A történetet bizonyára mindenki ismeri. Egy igazi sztárcsapat, ami két sokat kritizált, mégis invenciózus és stílusos korongot rakott le az asztalra, sok power metállal, pár populáris sláger nótával, és a 2005-ös év egyik legemlékezetesebb metálhimnuszával. Mit lehet tenni, ha két ilyen meghatározó egyéniség távozik a bandából? Először is, új játékosokat kell igazolni a távozók helyére, ahol is két választás adódik: mezőnyjátékosnál, akinek sokat kell dolgozni, de mégis inkább a háttérben marad, érdemes nagy teherbírású, képzett, mindazonáltal "nagynevű" embert keresni, aki már hírnevével kárpótolni tudja valamelyest a távozó mellett elkötelezett rajongótábort. Márpedig esetünkben Mike Terrana pont megfelel erre a posztra, előző csapatából a "rossz légkör" miatt távozásra kényszerült, ám tudjuk, hogy mint a "metál markáns munkásemberének", mindig dolgoznia kell, bizonyítani már bizonyított a sok-sok a műfajban lehúzott év alatt, ezúttal erre nem lesz szüksége. Csatárposzton, ahol meghatározó lehet az innovatív, egyedi játék, nem érdemes a távozóhoz hasonló stílusban tevékenykedő egyént hívni, hiszen akaratlanul is adódik az összehasonlítási lehetőség, amiből már csak a megszokás káros hatalmából kifolyólag se jöhetne ki feltétlen győztesként az újonc, akinek ráadásul mindenki számára bizonyítania kell, ha másik bajnokságból érkezett. Márpedig esetünkben az ex-Riot, és jelenleg The Lizards énekes Mike DiMeo pont ebbe a kategóriába sorolható, hiszen a hard rock vizeiről evezett át a "tengerentúlra", a Masterplan alapvetően power metál által meghatározott világába. A Masterplan válasza tehát: kell egy híres profi és egy idegenlégiós. A tapasztalt róka biztosítja az alapokat, az "újonc" hozza az újításokat. És itt a válasz a kérdésre: igen, lehet élet utánuk, de ez magától értetődően más alapokra kell, hogy helyeződjön, másfele kell orientálódni, természetesen a jól bevált recept releváns elemeit megtartva, a redundánsaktól viszont egyúttal megszabadulva; ehhez a kulcsot nekünk most DiMeo fogja szolgáltatni. Mike ugyanis magával hozta saját játékstílusát, és a rock felől közelít a metálhoz, ezzel egy új dimenziót adva a zenének, és nyitva a banda számára a későbbiekben. Azzal, hogy az alapvetően power metál zenei alapokra végig, az összes számban (hard) rock témákat énekel, tudatosan vagy nem, de nagyfokú feszültséget, kiváló kontrasztot teremt, amiből kifolyólag az album egyedivé válik, a zene pedig egyrészt befogadhatóbbá, másrészt érdekesebbé. Az igazán nagy alkotások mindig is több stílus keveredéséből jöttek létre, amikor sikerült egyensúlyba hozni a különböző komponenseket: a Masterplan ezúttal megtette az első lépést ebbe az irányba. Az együttes zenéje radikalizálódott mindkét irányban: ezen a lemezen hallhatjuk az együttes talán két legdurvább számát, a nyitó Warrior's Cry-t, aminek agresszivitásához Mike Terrana dobjátéka is nagymértékben hozzájárul, de mindezt a lemez talán "legédesebb" refrénjével ellenpontozzák, illetve a kiabálós refrénnel ellátott Masterplan, amibe szintén rendesen odapakolják a riffeket a srácok. Ezzel párhuzamosan, feltehetően a rock zene "beszivárogtatásának" köszönhetően, egy jelentős kommercializálódás is megfigyelhető, amelyből kifolyólag középtempósabb (bár ezekben korábban se volt hiány a MP lemezeken), andalítóbb dallamok preferenciája lett jellemző, lásd például Lost And Gone, vagy Call The Gypsy. Ennek a populáris dallamokat előtérbe helyező attitűdnek az eredménye többek közt az egyik legnagyobb metál himnusz megszületése, amelynek esetében a muzikális és a verbális sík tökéletes egységet képez, mint a fekete-fehér, vagy ying és yang. A Paranoid óta tudjuk, hogy a legegyszerűbb dallamok a legjobbak, és ez a szám is erre épít: a szintetizátor által játszott vezérmelódia végigkíséri repetitív módon a szám egész négy percét, de egyszerűen lehetetlen eltávolítani a hallójáratokból, mint anno a Europe Final Countdown-ját. Ráadásul a nóta hihetetlen mennyiségű pozitív érzelmi töltést hordoz, amihez a szöveg is hozzájárul, a szubjektumot helyezve a középpontba: ahogy A Vágy Titokzatos Tárgyában mondják: "senki sem értékesebb önmagamnál". Aki még nem találta volna ki: természetesen az I'm Gonna Win című földrengető opusról van szó. A lemez talán egyetlen hátránya, hogy a vége felé kicsit leül, ellaposodik, ami valószínűleg a két zseniális szám (IGW és a szintén zseniális tördelt ritmusokkal és speedeléssel egyaránt rendelkező Watching The World) által felállított átugorhatatlan lécnek köszönhető, talán szerencsésebb lett volna a 2-3 gyengébb nótát "szétosztani" a lemez folyamán.
Legutóbbi hozzászólások